2. fejezet

A „Világ legszebb útján”

Vissza az előző fejezethez

Saltstraumen

2015. július 10.

Kystriksveien – FV. 17: Steinkjer – Bodø. Az ingyenes kiadvány borítóján két túrabringás körvonala rajzolódik ki, az alkonyati fényekben pompázó Atlanti-óceánnal a háttérben. Akár mi is lehetnénk. Érdekes, hogy kezem reflexből az angol nyelvű könyvecskére áll rá, holott a német nyelvet sokkal jobban beszélem. Olvasni, böngészni mára már sokkal jobban szeretek angolul.

– Hát akkor lássuk csak, hová is hozott minket a jószerencse!

The world’s most beautiful Journey, avagy a világ legszebb utazása, kecsegtet már a borító is. Elég fölényes kijelentés, hisz ilyet szerintem csak az mondhat, aki már látta a világ összes útját. Ám, hogy ott van a legszebbek között, az kétségtelen.

Az RV17 első táblája rajta a távolságokkal.

A 17-es számú óceánparti útvonal, becenevén „Coastal Highway” az év túlnyomó részében egy átlagos kis mellékút, mely 650 km hosszan kanyarog Közép-Norvégia változatos partjai mellett, kikerülvén a fjordokat és nagyobb vonulatokat. Csak nyáron telik meg lakóautósokkal, kalandvágyó kerekesekkel. Az út 6 kompátkelést is magában foglal (nekünk 7 lesz, mert még egy alagutat is ki kell kerülnünk). Amikor még 2009-ben Árpesz végigjárta ezt a szakaszt északi körútján világossá vált, hogy számomra sem maradhat ki a kerékpártúrások „El Camino”-ja. S idén végre eljött az ideje, hogy végigtekerhessek rajta!

Gergőnek szerencséje volt. A komor felhőréteg nem engedte szabadon azt a kevés melegséget, melyet a sarkkörön túli norvég föld tartogat magában, így túlélte az első éjszakáját papírvékony hálózsákjában. A dombok azonban gyorsan elvették kezdeti lelkesedését. Idegen bringán, idegen tájakon kellett bizonyítania életében először, s ez a fizikai terhek mellett lelkileg is nagy kihívást jelent egy fiatal „sportoló” számára főképp. Egy laza harmicas után álltunk meg a fjordot átívelő hatalmas híd előtt, mely arról híres, hogy az egész világon itt a legerősebb az árapály. Sajnos mi nem a jelenség csúcsán értük el a helyet, így csak kisebb örvények tarkítják az alig 150 méter széles, s egy szigettel elválasztott kis szoros állandóan háborgó vizét. Olykor vadvízi folyó módjára 40 km/h-s sebességgel elképesztő mennyiségű víz tódul át a hatalmas öbölből a tengerbe és vissza, több mint tíz méter átmérőjű örvényeket generálva. Mi sajnos erről – a tegnapi várakozás miatt – lemaradtunk. Időnk viszont véges, ma egy jókora szakaszt magunk mögött kell még hagyni, ha holnap délelőtt meg szeretnénk nyalni a környék legnagyobb „fagyiját”.


A Svaristen gleccser lábánál

2015. július 11.

– Nyugalom uraim, elég lesz majd a visszaúton fizetni.

Az apró halászhajó nyugodtan siklott a fjord mélykék vizén. Megkerülve egy félszigetet, egy kicsiny kikötőt vett célba, melyet hatalmas hósipkás hegyek öveztek. Meredek, szinte függőleges falaikról vízesések rohantak a mélybe. Középen a szertefoszló felhők közül végre kikandikált úti célunk: a Skandináv-félsziget második legnagyobb gleccsere. Mint valamilyen megkövült folyam, úgy szaladt le a szemközti völgy lankáin.

– Szerinted két óra elég lesz a túrához? – kérdeztem Tomit. Ekkor indult ugyanis a következő járat vissza a túlsó partra.

– Hát, majd kiderül!

Gergőt a tegnapi 122 kilométeres, dombos, esős szeles szakasz rendesen megviselte, a mai ködös, hideg reggel még rátett egy lapáttal, így lelkileg mélypontra került. Látván szenvedését felajánlottam neki, hogy a gleccserig vezető oda-vissza szakaszt kihagyhatja, ha úgy érzi, nem tudná élvezni a túrát. Mert úgy nincs semmi értelme. Ugyanakkor azt is tudatosítottam benne, hogy az ő szakaszának ez a legnagyobb természeti látnivalója. Ifjú padavanunk azonban nem sokat törte a fejét, ő rögtön a „komfortos” buszmegállót választotta.

– Hát nekünk így is jó!

Mivel a bringáink a túlsó parton maradtak, így gyalog indultunk a gleccser iránya. A morénatóig sík, erdős részen barangoltunk, s a fölénk emelkedő meredek hegyek és a hatalmas gleccser rendesen megtréfálta távolság-érzetünket. Hiába látszott karnyújtásnyira, több kilométerre volt tőlünk. Mint egy hangya a terepasztalon, úgy közeledtünk feléje: először a szinte szabályos kör alakú gleccsertóig, majd néhány robajló patakon átkelve egyre meredekebb, simára csiszolt sziklákon kaptattunk fel lábáig. Mindkettőnket lenyűgözött gigantikus jégtömeg kékes csillogása, mely alább robajló folyóként rohant bele a tó mélykék víztükrébe. S odaérve rögtön rájöttünk, hogy a gleccser igazán valódi természetét csak annak fedi fel, aki testközelbe kerül hozzá.

Az idő nagyon gyorsan elszaladt. Délben a kompkikötő helyett még a tóparti stég szélcsendjében napoztunk. Egész norvégiai tartózkodásunk alatt ebben az alig tíz percben éreztük igazán, hogy tényleg nyár van. A szikrázó napsütés és a völgy háborítatlan nyugalmának páratlan kombinációja egy pillanatra majdnem elhitette velünk. Csak ne lett volna ott a háttérben az a több ezer tonnányi jégtömeg!

Egy pillanatig majdnem elhittük, hogy nyár van


 

Tjøtta

2015. július 12.

A 17-es út legszebb szakaszai végre meghozták nekünk az igazi norvég jóidőt. Felszálltak a komor fellegek, végre újból szikrázó napsütésben róttuk a sárga felezővonallal ellátott vékony aszfaltcsíkot. Ahogy kilométerről kilométerre haladtunk dél felé, úgy változott a táj is körülöttünk. Jelentéktelen, alig észrevehető jelei voltak a változásnak, ám aki napi 6-7 órát nyeregben ül, az előbb-utóbb fogékonnyá válik minden apró mozzanatra. Ahogy átkompoztunk a sarkkörön, a zuzmókkal és mohákkal vastagon benőtt talajt kövér legelők váltották fel. Megjelentek a haszonállatok, feljebb csúsztak az erdőhatárok a hegyek oldalán, s már csak az ezer méter feletti hegycsúcsokon csillogott a hó. Ám még mindig nagyon messze voltunk a magyarországi kánikulától. Árnyékban és szeles helyeken továbbra is kellett a pulcsi, s az éjszakák – annak ellenére, hogy alig 1-2 órára nyugodott le a Nap – továbbra is nagyon hűvösek voltak. Hármas váltásban aludtunk, mely ebben a felállásban a legcélszerűbb, hiszen minden harmadik napon kellett csak egyedül aludnunk. Gergő ezektől az éjszakáktól félt legjobban. Papírvékony hálózsákja nappal könnyű és kis helyen elférő praktikus csomagként látszott, éjszaka viszont kegyetlenül megbosszulta ezt a luxust. Tomi mesélte az egyik reggelen, hogy az éjszaka közepén arra ébredt, hogy valaki kegyetlenül rázza. Gyorsan kiderült, hogy az egész testében remegő Gergővel ért össze a válla. El is nevezte „radiátornak” mondván, ha hálózsákja nem tartja magában a teste által megtermelt hőt, legalább annyi haszna van, hogy a sátor lesz melegebb tőle. Éjjeli sötétségről továbbra sem beszélhettünk. Sem a csillagok, sem pedig a Hold nem ragyog az égbolton, s ez rendesen össze tudja zavarni időérzékünket. Ahányszor felébredtem, fogalmam sem volt, vajon hajnalodik-e már, vagy még az éjszaka közepén járunk.

Csodás helyeken kanyargott az óceánparti útvonal

Ahogy teltek-múltak a napok, s javult az idő, úgy Gergő is egyre jobban belejött a tekerésbe. Bár beszélgetni főképp a pihenők alkalmával tudtunk vele, s ez most nem a forgalom függvénye volt. Kicsit hasonló volt a helyzet, mint amerikai túránkon, ott is Tomival alkottunk párost, Feri – bár végig ott volt velünk – mégis rend szerint külön utakon járt. Fiatal társunk gyorsan megszokta a számára kicsi és szokatlan kölcsönbringa kényelmetlenségét, Norvégia néptelen útjait és az egész napos meneteket. A szakasz elején kicsit fújtunk rá Tomival, mert – kérésünk ellenére – roppant kevés ételt hozott nekünk otthonról. Később aztán kiderült, hogy magának is. „Büntetésből” néha megcsócsáltuk Nutella-készletét. A szakasz közepére viszont már elfogytak a tartalékok, innentől már mindenkinek magának kellett beszereznie a táplálékot. Ez a mai nap bizonyult a legnehezebbnek. Hiába érintettünk Sandnessjøent, a szakasz második legnagyobb városát, vasárnap lévén a boltok zárva voltak. Hangulatunknak ez nem igazán tett jót. Hiába a csodás hegyvonulatok, fjordok, ha az ember éhes és még tekerni is kell, az kemény dolog.

Ennek ellenére jó ütemben haladtunk egyre csak dél felé. Jektvik falucskánál egyórás kompút várt ránk, itt szeltük át az éjszaki sarkkör képzeletbeli vonalát, melyet egy fémből készült földgömb jelölt egy közeli parton. Hasonló, mint amilyen a Nordkappnál van. Gergő kicsit lemaradt tőlünk, így kettesben gurultunk be a kikötőbe, ahol egy útrakész komp várakozott.

– Ezzel a komppal szeretnétek átmenni? – kérdezte a jegyszedő fiú.

– Igen … de – kezdtük a mondatot.

– Akkor gyorsan szálljatok fel, mert mindjárt indulunk.

Nem volt mit tenni, begurultunk a jármű hatalmas gyomrába, s ebben a pillanatban megszólalt a hajókürt. Gergő pedig sehol. Felszaladtunk a fedélzetre, ekkor pillantottuk meg. Ám a hajó már javában tolatott kifelé.

– Szegénykém, nem elég, hogy öt órát egyedül töltött, amíg mi gleccsert néztünk, még most is egyedül maradt!

De nem volt mit tenni, azt tettük, amit a Titanic utasai utolsó útjukon: integettünk neki. Majd jön a következővel!

Bár Norvégiában törvénybe van iktatva a szabad területfoglalás joga, miszerint bárki bármilyen köztulajdonban lévő területen (kivétel lakott belterületek, parkok) letáborozhat, s azt egy napig a sajátjának tekintheti, senki se gondolja, hogy játszi könnyedséggel lehet itt vadkempingezni. A hegyek, sziklás részek sokszor egészen kicsiny sík teret hagynak a tengerpart melletti sávon, ráadásul ennek egy része bozóttal sűrűn benőtt dzsungel, másik pedig vizenyős, lápos rét, combig érő fűvel. Általában csak a házak környéke ápolt, kempingezésre alkalmas. Így éjszakáinkat rendre ilyen helyeken: elhagyatott raktárak, csónakházak környékén töltöttük. Csak a szerencsének köszönhetjük, hogy még sehonnan sem tették ki a szűrünket. A Lofonenen oly gyakori autóspihenők errefelé – meglepő módon – nagyon ritkák.

Nyugodt este a fjord partján

Késő délután indultunk el Sandnessjøen városából azzal a megnyugtató érzéssel, hogy a napi távot már magunk mögött hagytuk. Felesleges is volt rohannunk, hisz az alig 40 kilométerre lévő Tjøtta kompkikötőjéből ma már nem értünk volna el egy hajót sem. Ám igazi mocsárvidékre tévedtünk, esélyünk sem volt letáborozni. Éhesen és fáradtan róttuk a kilométereket, mígnem közvetlenül a falu előtt végre megtaláltuk azt, amit kerestünk. Az út szélén egy második világháborús emlékhely, mellette kis parkolóval, mellékhelyiségként szolgáló fabódéval, mögötte selyempázsittal. Hamarosan lobogott a tűz, készült a vacsora és az elmaradhatatlan esti tea. A mai este ismét bizonyította, hogy nagyon jó dolog úton lenni, hiszen aki nem utazik, az nem is érkezik meg soha.


Namsos

2015. július 14.

Ahogy Norvégiában már megszokhattuk a jóidő nem tartott sokáig. Amíg az óceánparti útvonalon haladtunk, még csodásan ragyogott felettünk a Nap, ám amikor a 17-es út bekanyarodott a hegyek közé, újból szürke, hideg reggelekre ébredtünk.

Tjøttaban a félnapos előnyből – önhibánkon kívül – sikerült félnapos hátrányt összeszednünk, ugyanis a reggeli komp – a kapitány betegsége miatt – kimaradt. Hosszú sorban álltak már a lakóautók a vörösre festett jellegzetesen norvég üdülőházakkal, hatalmas vitorlássokkal övezett, sirályoktól hangos falucskában. 10:40-kor aztán végre vízre szállhattunk, ám a szakasz második leghosszabb, közel egy órás tengeri útja következett, ami azt jelentette, hogy már lassan delet ütött az óra, mire végre bringára pattanhatunk. Ez volt az egész útvonal legszebb és legérdekesebb tengeri utazása. Hatalmas hegyek között szűk fjordokban kanyargott a méretes jármű, néhol alig volt 20-30 méter a két part között. Mögöttünk pedig ott magasodott a Hét-nővér hegylánc hét havas csúccsal.

A norvég gyerekeknek játszanak a 12 fokos tengerben

Nem elég, hogy délben indult ez a nap, ráadásul újabb két kompút várt még ránk. Amint végre aszfaltot éreztünk a kerekeink alatt, kemény tempót diktáltunk, hisz tudtuk, hogy röpke 17 km múlva újra hajóra kell majd szállnunk. A hátszél szerencsére segített, így alig 40 perc alatt magunk mögött hagytuk a szakaszt, s elértük a csatakozást. Csodás és néptelen tájakon szeltük a kilométereket, a kompok ugyanis ezen a szakaszon zsilipként működnek: kibocsájtják magukból a sok-sok járművet, aztán órákig csak néhány kósza helyi autós lézeng az utakon.

Késő délután már magas hegyek vettek körbe minket. Elhagytuk az óceánparti szakasz bonyolult tengeri folyosórendszerét, a fjordok egyre szűkültek, míg végül lápos folyóvölgyekben folytattuk az utunkat. Elhagytuk a hatalmas kiterjedésű Nordland megyét, így már hivatalosan mis megérkeztünk az ország középső részére.

Az egyik pihenőhelyen egy ausztrál rendszámú lakóautó parkolt le mellettünk. Már többször láttuk a méretes járgányt az elmúlt nap során, hisz a kompok miatt ő sem tudott sokkal gyorsabban haladni, mint mi, de látszólag nem is nagyon sietett. Középkorú sofőrje barátságos kézfogással fogadott minket, s a szánk is tátva maradt, mikor beszámolt hosszú, több mint két éve tartó világ körüli utazásáról.

– S most merre indulsz tovább? – kérdeztük.

– A nyarat még Európában töltöm, aztán télre nekivágunk Afrikának – közölte lazán. Éljenek a boldog nyugdíjas évek!

Ahogy egyre inkább távolodtunk az óceántól, a hegyek úgy veszítettek folyamatosan méretükből, a táj laposabb, a völgyek szélesebbek lettek. Hatalmas fenyő és nyírfaerdőkön át vezetett az út, mellettünk lomhán kanyarogtak a folyók. 2007-ben északról délre haladva több, mint 400 kilométeren át tartott az út a Finn Lappföld fenyveseiben, amíg kiértünk a norvég tundrára, itt csak ez az alig száz kilométeres rövid szakasz emlékeztetett rá. S hiába rakták szinte mindenhová ki a „vigyázat rénszarvas táblát” ezekkel a kecses állatokkal már régóta nem találkoztunk. A Helgelandskysten (óceán parti turisztikai útvonal) szépsége az utóbbi napokban igen magasra tolta látvány-ingerküszöbünket, így eleinte sokkolóan unalmasnak hatott a végtelen fenyvesek látványa. Az ilyen szakaszok viszont arra jók, hogy a tekerésen és a folyamatos élménygyűjtésen kívül újfajta „játékokat” találjuk ki magunknak. Túránk elmúlt 14 napja alatt bőven volt időnk megfigyelni a norvég boltok kínálatát. Biztos emlékeztek rá, hogy az első napon még azon panaszkodtam, micsoda árak vannak ott fent északon. Azóta már megtanultuk hol rejtegetik a 7 koronás (230 Ft) 750 grammos kenyereket. Két fajta ilyen kenyerük van a Kneipp-brød és a Løff, a többi 28-30 koronánál kezdődik. Ízben lényegesen kisebb a különbség. Tudjuk, hogy nyugodtan megdézsmálhatjuk a kimérhető bon-bonokat, cukrokat, nem szól érte senki (persze nem ettünk többet egy-két szemnél – boltonként). S azt is tudjuk, hogy számunkra furcsa módon az áruházláncok saját rostos üdítői lényegesen olcsóbbak, mint bármelyik szénsavas társuk (még soha életemben nem ittam annyi 100%-os narancslevet, mint Norvégiában). Ráadásul a dobozos üdítőknél még a felettébb drága üvegdíjat sem kell megfizetnünk. Apropó üvegdíj – vagy, ahogy itt hívják – PANT. Mit gondoltok, mennyit kérnek egy sima két literes üdítő teljesen átlagos PET palackjának betétdíjáért? Nem kevesebb, mint 2,5 koronát, azaz kb. 80 magyar forintot. De mindennek van „pant”-ja: a sportitaloknak 2,5 a félliteres üdítőknek és az alu dobozoknak pedig 1-1 korona. Most persze azt gondoljátok, hogy ezek a jó norvégok hosszú tömött sorokban állnak a boltok előtt és dobálják be az üvegvisszaváltó automatákba a sok-sok üres palackot. Hát nem! Európa leggazdagabb népének ez annyira aprópénz, hogy nem is foglalkoznak vele. Ahogy haladtunk dél felé és nőtt a népsűrűség szinte ellepték az útszéleket az üres üvegek. Egy darabig csak poénként foglalkoztatott minket a „játsszunk kukást” gondolata, de időnk volt, előnyünk volt, miért ne gyűjtsünk egy kis pénzt? Az első, 25 kilométeres „tesztszakaszon” Namsos városa előtt 38 korona (kb. 1200 Ft) értékű „szemetet” gyűjtöttünk össze. Rögtön láttuk, hogy ez nem holmi játék, s bár pénzünk még volt bőven, innen már stratégiánkká vált az unalmasabb és sűrűn lakott vidékeken a „pantolás”. Lehet, hogy páran most megbotránkoztok, s csórónak tartatok minket emiatt, de most őszintén, melyikőtök nem hajolna le egy százasért, ha ott heverne előtte a járdán?

Namsosban így volt habzsi-dőzsi, s a város után szuper táborhelyet találtunk egy kicsiny beltenger homokos partján. Meleg vízben fürödhettünk az ingyenes és tágas mellékhelyiség (és a csap alá éppen beférő kulacsaink) jóvoltából. Teát főztünk és virslit sütöttünk magunknak a kiépített tűzakóhelyen, melyet dijoni mustárba mártogattunk. Az ízletes és tápláló vacsora után előkerült Gergő táskájából a desszert egy adag csokis sütemény formájában. Mikor köréje gyűltünk, hátha mi is kapunk belőle, először kicsit vonakodott a srác.

– Ugyan már Krucs (Gergő beceneve)! Ne viccelj! Mennyibe került ez a keksz? Maximum tíz koronába! Bármelyik kukából előszedem neked az árát! – szólt rá Tomi. Persze viccnek szánta az egészet, hisz jól tudtuk, hogy nem az ára, hanem a mennyisége miatt sajnálja tőlünk az édességet.

Gergő erre felpattant, odalépett a tűzrakóhely mellett gondosan elhelyezett szemetesládáig, leemelte a tetejét és kb. 1500 forint értékű üres flakont borított ki belőle. No, ez volt az a pillanat, amikor majdnem bepisiltünk a röhögéstől!

Készül a vacsora


 

Trondheim Nemzetközi Repülőtér

2015. július 16.

Kíméletlenül ömlött kint a jéghideg eső. Egész délelőtti tekerés után csuromvizesen értük el Norvégia harmadik legnagyobb városának repterét, mely egyben Gergő útjának végpontját jelentette. Ő megkönnyebbült, mi nem. Segítettünk összekészíteni a bringát, ebédeltünk, pihengettünk, de akárhogy húztuk, halasztottuk, az eső csak nem akart elállni. Sőt, ha lehet, még annál is jobban zuhogott.

A kellemes időjárás itt, északon igen kérészéletűnek bizonyult túránkon. Mire lett volna időnk megszokni a melengető napsugarakat, kifeküdhettünk volna a kellemesen kövér pázsitszőnyegre, hogy elfogyasszuk ebédünket, vagy vacsoránkat, vagy élvezhettük volna a rendkívül hosszú estéket, arra mindig elszürkült, elfátyolosodott az ég, s ekkor már jól tudtuk, ez semmi jót nem jelent. Gergő utolsó napjai is így teltek: ázósan, fázósan, leszegett fejjel. Ám az RV17 kilométerkövei tartották benne a lelket, tudta, hogy hamarosan már csak a múlt lesz számára a norvég valóság. Tudta, hogy most már meg fogja csinálni.

Gergő számára pozitívan és a várakozásokon felül ért véget az út. Tetszett neki az ország, a természet hatalmas birodalma, sőt még a szenvedés is valahol legbelül. Elmondása szerint ő eddig csak pihenős, négy-ötnapos nyaralásokra járt szüleivel, s ez az út merőben más volt számára. Velünk tapasztalta meg, hogy minden domb mögött van egy másik, hogy hogyan kell teát készíteni (bár ez utolsó este sajnos nem sikerült neki), s hogy milyen ízű a tojásrántotta. Most már tudta, hogy milyen hideg tud lenni egy éjszaka a sarkkörön túl, hogy mekkora kincs a meleg víz, s azt is, hogy az élet szép, még akkor is, ha néha kilátástalanul nehéz. Nem mondom, hogy a túra minden percét élvezte, sőt ezt igencsak ritkán engedte láttatni, ám biztos vagyok benne, hogy erre a hétre egy életen át emlékezni fog.

Minimálcuccal, kölcsönbringával? Így is túléltem!

Folytatása következik…

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.