3. fejezet

Vulkánok hátán

Az Etna és Vulcano-sziget

Vissza az előző fejezetre (Dél-Olaszország)

Július 22. napján a felkelő Nap már Szicília keleti partjain talált minket. Még 40 unalmas, dombos, forgalmas kilométer várt ránk a sziget Jón-tenger melletti partvidékén Catania városáig. Utunk itt már közvetlenül az Etna mellett haladt. Reggeli közben tűnt fel, hogy errefelé apró és szúrós vulkáni hamu borítja a tájat: a növényeket, házakat, utakat. Mindent.

– Ez is biztos a „felhődből” hullt alá Tomikám!

Délelőtt 10 órakor érjük el a sziget második legnagyobb városát. Eszméletlen forgalom és dugó fogad minket, miközben próbáljuk leverekedni magunkat a tenger partján elterülő belvárosba. Nápolyhoz nagyban hasonlatos a helyzet azzal a különbséggel, hogy az utak minősége egy hangyányival azért jobb errefelé. Az autósok, motorosok viszont hozzák az olaszos formájukat. Egyik autósnak sikerül egyszerre 3 súlyos közlekedési kihágást véteni: átmegy a piroson, miközben ledudálja a szabályosan áthaladó gyalogosokat, közben átlépi a záróvonalat (a gyalogosok kerülése miatt), s villogtat a szembejövőnek, aki szintén áthajt a piroson. Ezen már csak nevetni, vagy sírni lehet. Mi – így két hét után – inkább az előbbit választjuk. Cataniának egyébként meglepően szép belvárosa van hosszú sétálóutca mentén elterülő patinás épületekkel, dómmal, jellegzetes köztéri szobrokkal, szökőkutakkal.

11 óra után – egy jókora vargabetűt téve – északnyugatnak fordulunk, pontosan a város felett elterülő Etna irányába, melynek csúcsa légvonalban mindössze 30 kilométerre található. A kikötőváros forgalmas Via Ethena főutcája pontosan ezt veszi célba, miközben szép lassan, alattomosan megkezdjük túránk legnagyobb szintemelkedését.

Alig tíz kilométert tekerünk, majd Catania Gravina nevű elővárosában telepedünk le sziesztázni. A tegnapi hűvösebb nap után ma újból tombol a kánikula. Pár órás pihenő után újfent nekivágunk a hegynek. Az első kilométerek nem túl élvezetesek, ugyanis az Etna szoknyája, csakúgy, mint a Vezúvé, őrült módon be van építve. Mindent apró kis utak hálóznak be a meredek oldalban, s házak rengetege ameddig szem ellát. A sűrű kipufogófüstben felfelé haladván azt találgatjuk, vajon miért jó egy működő vulkán oldalában élni?

– Talán a termőföld miatt? – vetem fel, bár – ahogy elnézem – a táj csöppet sem hasonlít a mi „vulkánjainkhoz”. Végül egyszerűen arra a következtetésre jutunk, hogy a tengerpart már beépült, s csak erre tudtak terjeszkedni. Mi persze már nagyon várjuk, hogy végre felülemelkedhessünk ezen a hatalmas káoszon. De erre csak újabb 10 km, s 1 órás küzdelem után kerülhet sor.

Fél 5 körül érjük el Nicolosi városát 700 méteren. „Porta dell’Etna” – hirdeti büszkén az egyik középület falfestménye. Megérkeztünk az Etna kapujába! A főtéren találunk egy ivókutat, majd a helyi bámészkodó férfiaktól kérünk útbaigazítást a bevásárlási lehetőségeket illetően. Ilyen egész nap semmittevő fickókat szinte minden városban tömegével lehet találni itt, Olaszországban. Ez is tipikus mediterrán jelenség. Furcsa egy nép ez: ha autóba ül, akkor mindig siet valahová, egyébként meg órákat képes egyhelyben ücsörögni.

Nicolosi férfijai különösen segítőkésznek bizonyulnak, bár csak az olaszt, vagy szicíliait értik. Viszont aggodalomra ad okot, hogy az órájukra mutogatva ötöst mutatnak és a „chiuso” (zárva) szót ismételgetik. Pontosan tudjuk, hogy feljebb egy szemernyi vásárlási lehetőségünk sem lesz a lávafolyamok közt. Így, ahogy felért mindenki, lázasan a bolt keresésére indulunk. Meg is találjuk jó fél kilométerrel odébb. Zárva van!

Először nagyon megijedünk, de amikor közelebb megyek, látom, hogy aggodalomra nincs okunk. Ugyanis nem ötkor zár, hanem ötkor nyit a bolt a szieszta után.

– A kényelmes, sziesztázós mindeneteket! – fakad ki belőlem – Jól megvicceltetek minket!

10 perc sem kell, s megérkezik a délutáni műszak felettébb álmos legénysége. Feltankolunk fejenként 6 liter folyadékot, s bőségesen élelmiszert, sőt még egy jókora fagyit is beküldünk.

– Most már jöhet az Etna!

A nagy súly miatt nehézkesen mozog a bringa, határozottan érezhető a súlytöbblet az 5%-os emelkedőn. De – legnagyobb megkönnyebbülésünkre – a lakott területeknek végre vége szakad! S ahogy eltűnik a házak hosszú-hosszú sora, úgy egycsapásra előtérbe kerül az Etna hatalmas kúpja. Gyorsan meg is jön a kedvem a mászáshoz. Pityuval törünk az élre. Az elején felettébb gyenge teljesítményt mutató társam így, a túra harmadik hetében kapta el igazán a fonalat, talán pont az Etna volt neki a nagy áttörés. Jó tempóban forgatjuk a pedálokat, mellettünk hatalmas lávamezők sorakoznak gyér növényzettel. Az út jó minőségű és szinte teljesen kihalt. Térképként rajzolódik ki Catania városa és lassan az egész délkeleti partvidék. Sorra tűnnek fel alattunk a kisebb-nagyobb oldalkráterek. Jó hangulatban beszélgetve kapaszkodunk egyre feljebb, másik három társunk látóhatáron kívül, jócskán lemaradva küzd mögöttünk. Ezer méter felett már csak 1-2 kósza épület található: egy elég újnak látszó háromszintes hotel, valamint régi kőházak, némelyik lávával félig betemetve. Sőt van, amelyiknek már csak a teteje látszik ki. 7 óra táján kezdődik az igazi szerpentin. Innen az út hatalmas kanyarokat leírva kapaszkodik egyre magasabbra a megkövült lávafolyam oldalán. 1200 méter magasan vagyunk, a meredekség itt már 8% feletti, s egyre kevesebb a zöld terület.

– Lassan neki kéne állni táborhelyet keresni! – vetem fel, de már látótávolságban van a Sapienza menedékház jó 600 méterrel felettünk, s még csak este 7 óra van. Kellemes, bágyadt esti napsütés festi rozsdabarnára az egyébként szürkés hegytömeget. Olyan jó most tekerni!

Minden kanyarral egyre jobban csökken az esélye, hogy nyugodt táborhelyre leljünk, hacsak nem akarunk egy útszéli parkolóban aludni. ½ 8 után pár perccel egy útleágazásra és egy kivételesen nagy erdős területre leszek figyelmes. 1680 méteren vagyunk. Innen már kockázatos lenne továbbmennünk minden szempontból. Leülünk az út szélére és várunk!

Jó 20 perc múlva végre feltűnik három társunk. Keményen küzdenek a hegy meredek kaptatójával, s látszatra – velünk ellentétben – nincsenek túl jó hangulatban. Tomi és Laci érkeznek először kimerült tekintettel, s nagyon mérgesek ránk. Mindkettőjük mögöttük alig 100 méterrel a kerékpárját toló Pistivel példálózik, aki szerintük a végkimerülés határán van. Nem tudom igazán, hogy a tegnap esti mászás árthatott-e meg ennyire a fiúknak, mert mi Pityuval közel sem éreztük ilyen kimerítőnek ezt a kaptatót. S – elmondásukkal ellentétben – Pisti sem akar meghalni, csupán az utolsó párszáz méteren kellett egy kicsit beletolnia a járgányba, ami egyáltalán nem szégyen. Ahogy felér, már bontja is a Peroni márkájú olasz sörét, s iszik egy jót a mai napra. Szerencsére Tomiék mérge is gyorsan apad ahogy látják, hogy milyen nyugis és jó táborhelyet találtam a fenyőfák árnyékában. Ilyet az elmúlt fél órában hiába kerestünk volna! Már sötétedik, mire feldobjuk sátrainkat, majd elkészítjük a vacsorát, s kimegyünk még egy kicsit bámészkodni az országútra. Péntek este lévén elég nagy az esti forgalom. Ahogy a nápolyiaknak a Vezúv, úgy a Cataniában élők számára az Etna jelenti a szabadságot. Alig fél órás kocsikázás után itt végre ki tudnak szakadni a nagyvárosok nyüzsgéséből, s meg tudják szemlélni azt a szmogfelhőt, amely alatt mindennapjaikat töltik.

Innen már csak sok kicsi világító pont jelzi városukat a tenger sötét sávjával elvágva. Felettük pedig még mindig jócskán magasodik az aktívan működő Etna.

Fent 1680 méteren sem volt hideg éjszakánk. Csak egy kis szélvihar kavarta fel a vulkáni hamut körülöttünk, ettől eltekintve minden nyugodt és csendes volt. Mindössze 5 km bringázás és 250 méter szintemelkedés maradt a vulkán legnagyobb látogatóközpontjáig, a Sapienza menedékházig. Reggeli után szemrevételezzük a vulkán oldalába vájt burkolatlan utat, melyet elsősorban terepjárók számára készítettek. Mivel csomagjainkat nem sikerül sehol megőriztetnünk, úgy döntünk, hogy inkább gyalog haladunk tovább. Cuccokkal tekerni reménytelen volna, s ha már itt kell hagyni, akkor inkább a kerékpárral együtt tesszük, így kisebb az esély, hogy valakinek megtetszik, mintha leraknánk őket egy kupacba.

Kishátizsákkal indulunk tovább a libegővel párhuzamosan futó kis ösvényen. Meredeken kaptat fel a gyalogút az apróköves hegyoldalban. Itt 2000 méteren már egyre kevesebb a növényzet, már csak néhány fűcsomó és pár csokor színes virág található. A fákat – gondolom – elégeti a láva, mielőtt értelmes méretűre megnőhetnének. Amíg bringázásban Pityu volt partner, addig most újfent Laci és Tomi jönnek velem, a két Pisti kicsit lassabb tempót diktál. Alig több, mint 1 óra gyaloglás után elérjük a libegő felső végállomását. Itt a turisták tömkelegét áttranszportálják speciális terepjárókba, s ezekkel viszik tovább egészen a főkráter tövében található Filozófusok házának romjáig. Mi viszont azon kevesek közé tartozunk, akik gyalog folytatják útjukat. A növényzet teljesen eltűnt, holdbéli táj fogad minket, s a távolban – pár kisebb, kopár csúcs között – felsejlik a 3329 méter magas, állandó füstöt okádó főkráter.

Kietlen szürke a vidék, mintha tényleg egy másik bolyóra tévedtünk volna. Az egyik csúcson embereket vélünk felfedezni, így arrafelé vesszük az irányt. Fel is kapaszkodunk. A GPS szerint 2985 méteren vagyunk, közvetlenül a főkráter szomszédságában. Kettőnk között található a Filozófusok házának romjai 2920 méteren. Mellette parkolnak a terepjárók. Itt fent már hűvös az idő, elkél a pulcsi. Elég párás a levegő, így csak homályosan sejlik fel alattunk Catania városa. A kráterekből kénes füst gomolyog. Miután körbejártuk a szeles peremet, lesétálunk a Filozófusok házához. Hatalmas a tömeg, s akadnak köztük magyar turisták is. Tőlük tudjuk meg, hogy ez a számunkra alig 2 órás sétaút felvonóval és terepjáróval kombinálva 58€-jukba került fejenként. S az igazán nagy élmény persze kimaradt számukra: a magányos séta ezen a holdbéli tájon.

 Pityu legnagyobb bánatára innen viszont nem mehetünk tovább. A parkoló mentén kifüggesztett kordonon többnyelvű sárga táblák tiltják meg a legszigorúbban a főkráter megközelítését. Így csak fél kilométeres távolságból szemlélhetjük füstölgését, mely kb. 10 percenként egy hatalmas szürke gomolyagban teljesül ki. Falatozunk egy keveset, majd megkezdjük az ereszkedést. 1 óra 20 perc múlva már újra a Sapienza menedékháznál vagyunk. Testünket, főleg lábainkat teljesen beborítja a vulkáni hamu, s mivel tegnap este értelemszerűen nem tudtunk fürödni, olyan mocskosak vagyunk, mint még a túra folyamán soha. S cipőink is rendesen megsínylették a túrát, az érdes kavicsok hatására jópár millimétert veszítettek talpvastagságukból. Bringára pattanunk, majd folytatjuk az ereszkedést  keleti irányba. A feljöveteli úthoz hasonlóan hatalmas szerpentinkanyarokkal robogunk le megkövült lávatengeren, mely – ahogy csökken a magasságunk – egyre zöldebb színben tündököl. Óvatosságra azonban itt is nagy szükség van, ugyanis az utat finom, szinte porszerű kőzet borítja. Nem lenne jó kicsúszni az egyik kanyarban!

Alig fél óra múlva már biztonságosnak mondható távolságból, erdők közül tekintünk vissza a még mindig folyamatosan füstölgő főcsúcsra. Egészen Zafferana Etnea városáig tart a száguldás. 590 méteren már újból kánikula fogad minket. Ebédelünk, majd az Etna keleti oldalán haladunk tovább északi irányban. Természetesen eszünk ágában sincs leereszkedni a zsúfolt partvidékre, habár az itten út elég dombos, de legalább a forgalom elenyésző rajta. 22 km-t teszünk meg a néptelen, fenyvesekkel övezett kis úton Lingualossa falucskáig. Egy kicsi, de olcsó boltban bevásárlunk, majd tovább ereszkedünk az Alcantara-folyó völgyéig. Fürdés nélkül nincs ma alvás, ezt mindenki jól tudja! Egy rövid emelkedő után megpillantjuk Castiglione de Sicilia hangulatos, dombtetőre épült városát, amely még egy masszív erőddel is büszkélkedhet. Ezen a szakaszon a folyó hatalmas gránittömbök között tör utat magának a tenger felé. Le is telepszünk egy sík sziklaplaccra, mely még forró a Nap hevétől. Kezdetét veheti a tisztálkodás. A vizet ezen a szakaszon természetes módon felduzzasztották, még úszni is lehet benne. Kevéssel feljebb pedig egy jókora vízesés található. Fel is úszok addig, ameddig a fehéren lezúduló víztömeg ereje engedi. Ez aztán az igazi wellness! A hosszú, nyugodt estét főzéssel, fürdéssel, mosással töltjük, majd még hosszasan bámuljuk a csillagos eget és Castiglione szépen kivilágított erődjét. Szabad ég alatt térünk nyugovóra közvetlenül a folyóparton lévő sík sziklaplaccon.

Másnap reggel végleg búcsút intünk az Etna hatalmas hegytömegének, mely az utolsó három napban meghatározta túránkat. De ahhoz, hogy átjussunk a sziget legszebb, északi partvidékére, a Tirrén-tenger partjára, még át kell verekedjük magunkat egy 1125 méteres hágón, a Szicíliai-Appenninek hegység vonulatán. A néptelen út szép lassan megkezdi emelkedését. Egész jól együtt haladunk a sárgás, kopott, belső-szicíliai tájon, mögöttünk még mindig ott magaslik a jellegzetesen füstölő Etna. Pityu mai is kiváló formának örvend, vele kettesben törünk előre. De Laci, Tomi és Pisti és jókedvűen és jó tempóban vág neki az emelkedőnek.

– Úgy látszik most érett be a sok-sok domb, amire a túrán feltekertünk – vonom le a következtetést.

Gyomrunk bár korog, csak űzzük-hajtjuk magunkat felfelé. Ahogy elhagyjuk a széles-kavicsos folyómedret, szerpentinek hosszú sorozata következik a mediterrán jellegű, cserjékkel borított hegyoldalban. Az éhség egyre jobban eluralkodik rajtunk, de amikor már majdnem megállunk, Laci kiadja a „parancsot”:

– Ez az utolsó ezres hágónk, nehogy már ne a tetején reggelizzünk!

Először kicsit abszurdnak hangzik, hiszen majdnem 800 métert a szintemelkedése az útnak a folyóvölgytől, de senki sem ellenkezik. Pityuval még meg is nyomjuk a végét, hatalmas hajrában végül ő ér fel egy hajszállal előttem. Büszke is magára!

Reggeli közben már felsejlenek a Tirrén-tenger körvonalai a távolban, előttük egy jellegzetes sziklacsúccsal. Pityu hágómászásban felgyülemlő lelkesedése határtalan:

– Másszuk meg! – kiáltja.

Az ilyenfajta kijelentéseket egy biciklitúrán általában rendre elengedjük a fülünk mellett, de – mivel a mai nap szinte már csak egy nagy gurulásról fog szólni – támogatom az ötletet. Lelkesedésünket viszont nem osztják a többiek a roppant szeles, és itt fent egy kissé hűvös időben.

– Egy óra és itt vagyunk – közlöm a szikla lábánál, s egy szál fényképezőgéppel neki is indulunk a hegyoldalnak. Utat viszont nem nagyon találunk a meredek, omladékos hegyoldalban, így a szúrós mediterrán növények között törünk fel a szikla lábáig. Innen már van jelzett út is, gyorsan feljutunk a környezetéből 50 méterrel kiemelkedő kis csúcsra, melyet – mint később az internet segítségével beazonosítottam – „szicíliai Matterhorn”-nak becéznek.

A látvány csodás a csúcsról: hátunk mögött a Szicíliai Appenninek gerince a jóval fölé magasodó Vezúvval, előttünk Novara di Sicilia pompás városa, s a távolban a Tirrén-tenger partvidéke a belőle kinyúló Milazzoi-félszigettel.

– Már csak oda kell legurulni!

Jobbra még látszik a Jón-tenger, sőt, a „csizma orrának” egy darabja is!

A szinte orkán erejű szél egyre sötétebb felhőket sodor a szárazföld fölé. Sietnünk kell, ha nem akarunk itt fenn megázni! 10 perc késéssel újra a bicajoknál vagyunk, s folytatjuk a gurulást. Közelről is megcsodáljuk Novarát, majd egy széles, kavicsos folyómeder mentén érjük el a forgalmas északi-parti ütőeret. Innen még 25 km Milazzo. A város előtt egy hipermarket árnyékában sziesztázunk a bőséges ebéd elfogyasztása után, majd fél 4-körül legurulunk a városba.

A hat kilométeres félsziget tövénél épült város az északi part egyik jelentős kikötővárosa. Innen indulnak a kompok a Lipari-szigetek mindegyikére. Mivel holnapra, a túra 18. napjára pihenőnapot terveztem, mi is elhagyjuk Szicíliát, hogy megismerkedjünk a vulkanikus eredetű szigetek egyikével. Nyilván Stromboli a leghíresebb, hiszen nem sok olyan hely van a Földön, ahol egy vulkán aktív működés közben figyelhető meg. Sajnos oda nem indul komp, s a kisebb hajótársaságok sem indítanak járatokat, így én már a túra tervezésekor egy közelebbi, s kevésbé ismert a szigetre, Vulcanora tettem le a voksomat. Be is megyünk a kikötő szomszédságában található Siremar komptársaság irodájába, s megtudjuk, hogy 16,1 €-ba kerül az út fejenként. Bár Tomi egy kicsit nyüglődik, mert neki Stromboli a nagy álma, de hamar belátja, hogy ez itt és most csak igen nagy áldozatok árán valósítható meg. Tekerünk még egy kört az óvárosban, felmászunk a város fölé emelkedő erődítményhez is, melynek a nagy része le van zárva. Egy kis templomszerű épületben pedig fotókiállítás látható. Este 6-kor megvesszük a kompjegyeket, s 18:30-kor hajózunk ki.

A Milazzoi-félsziget szélárnyékában még viszonylag szépen siklik hajónk, de ahogy kiérünk a nyílt vízre hatalmasakat löknek rajtunk a hullámok a viharos tengeren. Szinte lépni sem lehet a hajón úgy, hogy az ember ne kapaszkodna. Az út vége már-már küzdelmesen telik, az utasok többségénél jelentkeznek a tengeribetegség tünetei.

Este 8 óra körül aztán - majdnem másfél órás hánykolódás után – végre beérünk Vulcano szigetének szélárnyékába. A Nap már lemenőben a sziget túlsó oldalán, de nem láthatjuk, hiszen a meredek falú vulkanikus hegyek takarják a kilátást.

– Hol fogunk mi itt éjszakázni? – merül fel mindenkiben a kérdés.

Alig tíz perc múlva aztán befarol kompunk a sziget kicsiny, de annál forgalmasabb kikötőjébe. Gyorsan nyeregbe is pattanunk, hogy mihamarabb valami szálláshelyet kerítsünk magunknak.

Alighogy elhagytuk a kompot valami iszonyatos kénes bűz ütötte meg az orrunkat.

– Hol a pokolban vagyunk?

Az tudtuk, hogy a szigetet 5 vulkán alkotja, melyből kettő a mai napig aktív, de arra azért nem számítottunk, hogy ezt már a kikötőben ilyen határozottan érzékeltetik velünk.

A komp a sziget legszűkebb részén köt ki, így alig egy perces tekeréssel már feltűnik a másik oldalon is a tenger egy feketés színű jól karbantartott homokstrand képében. Megfürdünk, majd az úton maradva a sziget északi fele, történetesen Vulcanello lapos hegykúpja irányába vezetem a csapatot abban reménykedve, hogy akad valami alkalmi táborhely. Nem is kell sokáig aggódnunk, hiszen a kicsiny kikötőfalunak hamar végeszakadt, s az útszéli lombos erdőben vadkemping helyek tömkelege kínálja fel számunkra az éjszakai szállás lehetőségét. Ennyi elég is volt a felfeléből, egy alig kitaposott kis út mentén, egy erdei tisztáson meg is találjuk a táborhelyünket.

Mire felállítjuk a sátrakat, már teljesen besötétedik. De a holnapi pihenőnap és a kis üdülőfalu közelsége egy jó kis esti programot kínál. Laci és Pisti fáradtak, ők inkább maradnak, mi hárman Pityuval és Tomival viszont visszagyaloglunk az alig 1 kilométerre lévő Vulcano Porto-ba. Kellemes, langyos volt az este, s az egész nap tomboló szél is jócskán mérséklődött.

Út közben Tomi éppen azt ecsetelte, hogy ez az egy dolog nem túl szerencsés a bringatúrázásban. Az állandó korai kelés és a vadkempingezés miatt ritkán adódik meg, hogy egy város vagy üdülőhely éjszakai életét is át tudjuk élni. Tehát kivételes este a mai!

Tettünk egy rövid kört a turistáktól nyüzsgő központban. Olasz-módra természetesen minden nyitva volt az éttermektől a csecsebecséket árusító kis üzletekig. Sorra kínálták a kisebb-nagyobb hajóstársaságok is az útjaikat többek között Strombolira is. Jóval olcsóbban, mint Milazzoban. Tomi újra felvillanyozódott a lehetőség láttán, de holnapra a maihoz hasonló roppant szeles időt jósolnak, így a kisebb hajók nem kockáztatják meg a két sziget közötti mintegy 30 km-es vízi utat. No meg a mai másfélórás hajóút nyomai is lassan múlnak, a szédülés és hányinger még a partraszállás után is sokáig kísértett minket, így ezekkel a friss élményekkel szívesebben maradnánk ezen az alig 10 km hosszú és alig néhány kilométer széles földdarabon. Este 11 óra után térünk nyugovóra.

Július 25-én, 17 napnyi kerekezés után elérkezett túránk első és egyetlen pihenőnapja. Egy- másfél órával a szokásosnál később ébredezünk, az erdő szerencsére távol tartotta tőlünk a hőséget. Cuccaink nagy részét elrejtjük a közeli bozótosban, majd begurulunk a központba reggelizni. Az alig 500 fős népességű sziget lakosainak többsége ebben a két vulkán közé ékelődött kicsiny faluban éli az életét. Természetesen jóval kisebb az élet, mint az esti órákban, de ezen nincs is miért csodálkozni.

Reggeli után a közvetlenül a kikötő felett magasodó Gran Cratere aktív vulkáni kúpját hódítjuk meg. Ahogy számítani lehetett rá, ez sem megy ingyen, 3€-t kell fejenként leszurkolnunk az egyetlen felvezető út mentén ácsorgó néninek. Hamar felkaptatunk az alig 380 méter magas kúpra, s a kikötőre, Vulcanellora és a mögöttük elterülő hatalmas Lipari-szigetre nyíló páratlan panoráma mellett feltárul számunkra a kráter is, melyről a nevét kapta. Ez a vulkán még ma is aktív, kövei forrók, s mélyéből mérgező sárgás, kénes füst tör elő. Ezt már este a kikötőből is látni véltünk, de mindezt testközelből megtapasztalni persze jóval nagyobb élmény. A hajósok jóslata bejött, irtózatos szél tombol a peremen, néha majdnem feldönt minket, ahogy körbejárjuk a kalderát, melynek a legmagasabb pontjáról (391 m) nyílik a legszebb kilátás a sziget belső vidékeire. Fent találkozunk egy olasz túravezetővel is:

– Molto vento! – figyelmeztet minket, s az eszméletlenül tomboló széllökések mellett nem kell sokáig gondolkodnunk a fordításon: „orkáni erejű szél”.

11 óra után újra a bringáknál vagyunk, s mivel is tölthetnénk jobban a pihenőnapunkat, mint bringázással? Örömmel tapasztalom, hogy a felfedezés iránti vágy általában nagyobb a fiúkban, mint a pihenés iránti. Így neki is vágunk a sziget déli, legmagasabb vonulatának, melyet három összenőtt, de már nem működő vulkán alkot. Ezek tetejére épült fel Vulcano Piano, a sziget második legnagyobb települése. Szokás szerint szétszakad a csapat a kb. 4-5 km-es emelkedőn, s hosszas várakozás után is csak Tomi érkezik meg utánam.

– Visszafordultak? – kérdem, de nem biztos a válaszban.

Várunk egy kicsit – befut Pityu is, de ő sem tud Laciékról semmi biztosat mondani, így aztán úgy döntünk, hogy eltekerünk – a tábla tanulsága szerint Capo Grillo nevű kilátóhelyre, mely a sziget keleti, szinte függőleges fala fölé mered. Tegnap a kompról már alulról megcsodálhattunk. Az út elég szövevényes és elég követhetetlenül van kitáblázva, így csak ketten jutunk el a kijelölt célhoz, mert az újfent lemaradó Pityu eltévesztette valamelyik kereszteződést.

Negyed óráig gyönyörködünk a kikötőre és Lipari-szigetére nyíló páratlan panorámában, majd a sziget déli csücskében található Gelso falu és az ott található világítótorony felé folytatjuk utunkat. A fennsík úgy ér véget, mintha elvágták volna, s egy meredek szerpentin szalad le a déli oldalon. A távolban feltűnnek az alig 20 km-re lévő Szicília partjai, mögöttük a Szicíliai-Appenninek vonulatával, melyből még mindig hetykén emelkedik ki a kis sziklacsúcs, melyet Pityuval meghódítottunk. Mire észbe is kapnánk, hogy itt még vissza is kell majd mászni, már elragad minket a lejtő. 6 km száguldás és egy defekt után újra lent vagyunk a szürke vulkáni hamuval kevert homokkal borított tengerparton. Pityu itt vár ránk. Elég igénytelen része ez a szigetnek, koszos kicsiny homokstranddal, egy betontömbökből épített rozoga kikötővel és egy lepusztult, működésképtelen világítótoronnyal.

– Ezért kár volt ide lejönni!

– De most már nincs mit tenni, ha egyszer lejöttünk, vissza is kell mászni – állapítom meg egykedvűen.

Mielőtt azonban újra felkerekednénk, ebédelünk és strandolunk is egy rövidet. Tomival kettesben roppant jó hangulatban töltjük a pihenőnapot, szinte egyfolytában hülyéskedünk, röhögcsélünk. Ebéd közben is éppen azt tárgyaljuk, hogy fel kéne kérnünk a Maggi céget főszponzornak, hiszen a túrán rendszeresen fogyasztjuk a Finom falatok termékcsaládjukat. Támogatásukért cserébe ellátnánk őket az egzotikus helyeken történő főzéseink alkalmával készült fényképekkel, melyből már akad jópár a gyűjteményünkben. Tenger partján már többször főztünk bográcsban, magashegyek között és mediterrán sziklák között is. De vulkán tetején még soha!

– De hiszen a vulkán forró – kiált fel Tomi – ott akár meg is főzhetnénk a vacsoránkat mindenféle segédanyag nélkül!

– Baromi jó ötlet – lelkesedek fel – s rögtön a Kis herceget hozom fel példának. Neki is volt saját vulkánja a kisbolygóján, s ő is azon főzött! Nekünk miért ne sikerülhetne?

Természetesen dőltünk a röhögéstől, miközben ezek a mondatok elhangzottak. Már elképzelni is röhejes volt magunkat, ahogy ott a sok buta turista között készítjük a Maggi finom falatunkat a Gran Cratere tetején.

Felfelé a szerpeninen cseppet sem unatkoztunk, hiszen végig ez volt a téma.

– Te Pityu, szerinted felforr a víz a vulkán tetején?

– Szerintem igen!

– Akkor mire várunk? Este felmegyünk!

Már fél hat is elmúlt mire visszaértünk a kikötőhöz. Csupán néhány utcából állt a falucska, mégsem volt egyszerű megtalálni társainkat. Persze csakis azért, mert nem voltunk elég figyelmesek. A kikötő melletti padokon ültek és kortyolgatták olasz sörüket.

– Ők aztán tényleg arra használják a pihenőnapot, amire való – állapítjuk meg – nekünk meg már majdnem 40 km-t sikerült beletekerni a járgányokba ezen az apró szigeten.

Ahogy megjön Pityu, úgy döntünk, hogy kipróbáljuk a kikötő mellett található Fanghi-t, amely egy természetes vulkánfürdő, hatalmas sárgás színű, derékig érő pocsolyával és szintén kénes-sárgás sziklákkal körülvéve. Le is szurkoljuk a 3€-s belépőt, majd – a többi turistával egyetemben – belevetjük magunkat a kb. 33°C-os bugyborékoló dagonyába. Miután már – a többi fürdőzőhöz hasonlóan – mi is jól bekentük magunkat a gyógyhatású, ám igencsak kellemetlen szagú iszappal, kiülünk a Faraglione-szirt tövébe, ahol apró lyukakból tör elő a forró, kénes gáz. Vigyázni kell, hová lép az ember, mert könnyen megégetheti a talpát!

Már 7 óra is elmúlt, mire sikerült újra erőt venni magunkon, s elhagyjuk a „vulkánwellness” létesítményt.

– Ideje megfőzni a vacsoránkat!

Vissza is tekerünk Tomival a Gran Cratere oldalához, mely mindössze 1 km-re van a kikötőtől. A reggelről ismerős néni még mindig ott ül az egyetlen felvezető út kanyarulatában. Mutatjuk neki a dátummal ellátott jegyünket, hogy mi már egyszer jártunk fent a kráternél. Ő azonban nem enged!

– Ahány látogatás, annyi belépő! – köti az ebet a karóhoz.

Tomi próbál vele egyezkedni, mutogatja a képeinket, hogy tényleg mi jártunk fent, nem találtuk a belépőket, de én már tisztán látom a helyzet:

– Kár vele vitatkozni!

Vissza is battyogunk a bringákhoz, s közben azon tanakodunk mitévők legyünk.

– Kipróbálhatnánk a direkt utat is kicsivel odébb – vetem fel – az legalább ingyen van!

Neki is vágunk a hegyoldal egy kevésbé járható, omladékos szakaszának, de a néni valószínűleg sejtette, miben sántikálunk, így utánunk küldött egy fiatal srácot. A kopár hegyoldalban nehéz lett volna elrejtőzni, így újból visszafordítottak minket.

Szomorúan tekertünk vissza a társainkhoz, akik már nagyon éhesek voltak, s ki is néztek egy pizzériát a vacsora helyszínéül. Engem azonban nem hagy nyugodni az eset:

– Próbáljuk meg még egyszer! – javaslom Tominak. Ő azonban már belefáradt a próbálkozásokba, inkább marad a többiekkel. Velem ellentétben.

Már szinte beköszönt a sötétség, mire visszaérek a vulkánhoz. Az útmenti sövény mögé rejtem a bringát, s elemlámpával, vízzel, wok-sütővel és fényképezőgéppel felszerelkezve újból a kráter felé veszem az irányt. Nem kockáztatok, a direkt utat választom, s a szürkületben gyorsan beleolvadok a tájba. Kb. 20 percnyi gyaloglás után érem el a krátert. Kihalt a táj, csupán néhány fiatal üldögél a helikopter-leszállóhely peremén, s bámulják a csillagokat, valamint Vulcano és Lipari fényeit. Kevéssel odébb – csakúgy, mint nappal – most is tábla figyelmeztet a továbbhaladás tilalmára. A gázkitöréses mezőt – elvileg – nem szabad látogatni. Most már nem fúj olyan erősen a szél, mint utolsó ittjárttunkkor, így nem csapja le a sárgás színű mérgező kéngőzt, hanem szépen, nagy foltokban száll fel, s oszlik a levegőben.

– Akkor lássunk hozzá, amiért idejöttem! – határozom el, s találomra választok egy jól szelelő gázkitörést.

Nagy levegővel megközelítem, s ráhelyezem a wok-sütőt fél liter vízzel. Visszasétálok a biztonságos zónába, gyönyörködök egy kicsit a tiszta, csillagos égbolt, valamint a kicsiny falu és kikötő fényeiben. A távolban Vulcanello mögött pedig jól látszanak a szomszédos sziget fővárosának, Liparinak is a fényei, melyet csak egy 900 méter széles tengerszoros választ el tőlünk. Pár perc múlva újabb nagy levegővel visszasétálok a „halálzónába” ellenőrzésre.

– Te jó ég! Ez már forr!

Bele is töltöm az instant tésztát, majd előírásnak megfelelően, amennyire a tüdőm bírja – gyakori kevergetés mellett – 8 percig főzöm. Közben szemet szúrok közelben bóklászó olasz srácoknak, akik nagy érdeklődéssel figyelik, miben is mesterkedek. Szerintem ilyet még ők sem láttak!

Ahogy elkészült a vacsorám, visszasétálok vele a helikopter-leszállóhoz, s szép csöndben megvacsorázok. A kéngáz kissé savanykás mellékízt kölcsönöz a sonkás-sajtos szósz mellé, ettől eltekintve miden rendben van. S ahogy ülök a Gran Cratere peremén és bámulok bele a langymeleg vulcano-i éjszakába rájövök, hogy tényleg úgy érzem magam, mint Antoine de Saint-Exupéry Kis hercege az ő saját kis bolygóján. Mindenem megvan, csak a barátaim hiányoznak. Ideje felkeresni őket!

Már 10 óra is elmúlt, mire visszaérek a kikötőhöz. Végigjárom az esti életét élő kicsiny üdülőfalut, de nem találok senki ismerőst. Bolyongok egy kicsit a zsongó utcácskákon, veszek pár képeslapot, majd lemegyek a strandra fürödni és mosogatni. Testem még fürdés után is iszonyatos kénes bűzt áraszt. Hála a vulkánfürdőnek tisztára olyan szagom lett, mint egy záptojásnak. S az útikönyv szerint ez még legalább egy hétig így is marad!

Már ¼ 12-t üt az óra, mire visszaérek a táborhelyünkre. A sátrak állnak, s minden jel arra utal, hogy a fiúk már az igazak álmát alusszák. Kinyitom a sátrunk ajtaját, s a hálófülkéből is irtózatos kénes szag terjeng!

– Tomikám, látod, egy már a szagunk is!

Olvass tovább

Szicília keresztül-kasul

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes