2. fejezet

Közép-Anatólia, Kappadókia

Vissza az előző szakaszra (Európa)

Isztambul belvárosának zsongása egyszerűen leírhatatlan. Budapest után körülbelül olyan érzés itt tekerni, mintha mondjuk egy érdi bringás először megy fel a fővárosba. Hatalmas utak, pompás épületek, paloták, mecsetek tornyai merednek az égbe, s elképesztő mennyiségű ember. A szieszta után úgy döntöttünk, hogy irány Ázsia. Nem is akárhogy: két keréken! Így a közeli kompkikötő helyett a Boszporusz-hidat vettük célba. Átkeltünk az Aranyszarv-öblön, s a szoros partján araszoltunk a kocsisorral északi irányba. Átverekedtük magunkat a forgalmas, eszeveszetten vezető török autósoktól, buszosoktól, valamint figyelmetlen turistáktól nyüzsgő belvároson és már javában kaptattunk fel a Boszporusz hídra vezető kétszer három sávos úton, amikor az első „kerékpározni tilos!” táblával találkoztunk. Elvben persze mindvégig tudtuk, hogy a hidakon nem szabad kerékpározni, de olyan stílszerű lett volna áttekerni az egyik földrészről a másikra.

El is jutottunk a másfél kilométer hosszú és 60 méter magas híd európai hídfőjéhez, ahol szerencsétlenségünkre egy rendőr posztolt és rögtön megálljt intett. Ha már így alakult nekiláttunk fényképezni és fűztük újdonsült "barátunkat", hogy ugyan már, csak most az egyszer tegyen kivételt velünk. Ugyan már, mi bajunk eshetne a híd széles, biztonságos, ám ennek ellenére lezárt gyalogossávjában? Telefonált egyet-kettőt, s már-már úgy tűnt, hogy kapunk rendőri kíséretet. De emberünket, illetve feletteseit jobban érdekelték a szabályok, mint a mi biztonságunk, így a felettébb forgalmas felhajtón kénytelenek voltunk másfél kilométert fogalommal szemben megtenni! Még szerencse, hogy volt leállósáv. Az meg, hogy többezer isztambuli autós, buszos, kamionos teljesen őrültnek tartott minket, hogy forgalommal szemben közlekedünk ezen az iszonyatosan forgalmas, autópályának is beillő útszakaszon, már senkit sem érdekelt. Ott persze szidtunk mindent és mindenkit, de így utólag azért jó buli volt!

Kompkikötőt nem nehéz találni a Boszporusz partján, van belőlük jópár. Itt már a bringákkal sem volt gond, szerencsésen áthajóztunk a hullámos és össze-vissza cikázó hajókkal teli csatorna másik partjára. Kicsit féltünk attól, hogy a hajó orrában letámasztott bringák egyike a tenger fenekén végzi, de biztonságosan átértünk. Nagy pillanat volt, hiszen mindhárman először érezhettünk ázsiai aszfaltot a gumink alatt.

Első utunk a Haydarpasa vasúti pályaudvarra vezetett. Innen indulnak vonatok az ország Ázsiai felének nagyvárosaiba, sokszor többnapnyi távolságra. Mivel a mi időnk is korlátolt, így előre betervezett „térugrásra” készültünk. Terv szerint ugyanis a következő 420 km-t a fővárosig vonattal szerettük volna megtenni. Nem volt túl könnyű megtalálni az igényes, ám igencsak kihalt pályaudvart. Itt ért minket az első igazán nagy meglepetés túránk során. A vonatközlekedés ugyanis – pályafelújítás miatt – kerek 6 hónapra leállt a két nagyváros közt!
– No, most mi tévők legyünk?

 Szerencsére Tomival már voltunk hasonló helyzetben: Marokkóban, bár jártak a vonatok, ott a bringák miatt nem használhattuk őket. Nem estünk kétségbe.

– Ha a vonat nem visz el bennünk, hát elvisz majd a busz! – ezt már Afrikában egy életre megtanultuk!

Már csak egy nagyobb buszpályaudvart kell térkép nélkül találnunk egy 14 milliós nagyvárosban, lehetőleg még az est beállta előtt. Mi sem könnyebb ennél! Szerencsére nem vesztettem el a lelkesedésemet annak ellenére, hogy látszatra Tominak már nagyon kezdett "deja vu" érzése lenni. Új földrész, új problémák. De biztos van megoldás! Ha Afrika nem tudott kifogni rajtunk, akkor ezt Ázsia sem teheti meg!

Első utunk a közeli helyi, lerobbant buszállomásra vezetett. Beláttuk, komoly probléma, hogy nem tanultunk meg törökül, mert itt az angolt nem igazán értik. Így aztán elég nehéz volt áthidalni azt a problémát, hogy Ankara nevű kerülete nincs Isztambulnak, így oda nem indulnak innen buszok. Egy "turist office"-ba majd egy utazási irodába tévedtünk be. Elég sokat problémáztak, főleg a felpakolt bringáink miatt. Ugyanis innen a főpályaudvarra egy kisbusszal szállítottak volna ki, s onnan indult volna a nagyobb járat a fővárosba. Szerencsére az egyik utas tudott segíteni, s tőle megtudtuk, hogy nem a város szélén található ez a nagy pályaudvar, hanem itt, a közelben, a Boszporusz partján, alig 4 kilométerre.

– Miért nem ezzel kezdtétek?

Nyeregbe pattantunk, s alig negyed óra múlva, már benn is voltunk Haremben. No, ez nem a Topkapi palota háremje, hanem így hívják Isztambul ázsiai oldalának legnagyobb autóbusz-pályaudvarát.

A létesítmény egy fokkal kulturáltabb volt az afrikaiaknál, bár itt is voltak rikkancsok akik az éppen induló járatok üres helyeire kerestek "önként vállalkozókat". Egy ilyen szolgálatkész fiatalember próbált először felcsábítani egy alig 2 perc múlva induló járatra, de ennyire azért nem volt sietős, pláne hogy még a bringákat is fel kell készítenünk a 6 órás útra. Végül egy éjfélkor induló járatra vettünk jegyet 40 líráért (5400 Ft), így maradt még egy "görbe" esténk Isztambulban.

Feri mindeddig csendes beletörődéssel szemlélte a főváros gyors elérésére tett kísérleteinket. Most, hogy kezünkben voltak a buszjegyek, nyilatkozott először elismerően rólunk. Csodálattal töltötte el, hogy egy ilyen képtelen és lehetetlen helyzetben sem vesztettük el lelkesedésünket, s ezáltal meg tudtuk oldani ezt a problémát. Valójában nem nagyon volt más lehetőségünk. Ha itt, a város szívében talál meg minket az éjszaka, annak beláthatatlan következményei is lehettek volna, kitekerni pedig esélyünk sem lett volna. Ahogy átértünk Ázsiába, egyre jobban érzem Ferin, hogy végre elkapta a túra lendületét, bár biztonsági játékosként még mindig Kayserit emlegette végcéljaként, most már szinte biztos voltam benne, hogy jönni fog velünk végig.

A naplementét a Boszporusz partján töltöttük. Csodálatos hely ez, hiszen talán nincs is másutt a világon ilyen, hogy két földrész ily módon "találkozzon" egymással egy 14 milliós nagyváros szívében! A vízen megszámlálhatatlan hajó cikázott a két part között, a partokon hatalmas tömeg és forgalom. Fantasztikus élet van ebben a városban. A csatorna partján naplementekor minden vendéglő maximális kapacitással működik, az utcákon megszámlálhatatlan ember bolyong és élvezi az este különös hangulatát. Dönert ettünk vacsorára, majd még hosszasan csodáltuk, fényképeztük az európai városrész mecseteit, valamint a percenként más-más színben pompázó Boszporusz hidat. Isztambul ezzel az estével örök emléket hagyott magáról szívünkben. Ez megint egy olyan város, amiért érdemes volt napokig küzdeni eseménytelenül az országúton a szembeszéllel. 23 óra után már elnyomott minket a fáradság. Visszamentünk vissza a buszpályaudvarra. A tömeg és a forgalom nem hagyott alább az éjszaka folyamán, de szerencsére megtaláltuk buszunkat, mely pontban éjfélkor el is rajtolt Ankarába. Nagyon kényelmes és hatalmas jármű volt, nagy ülésekkel, háttámlára szerelt LCD kijelzős TV-vel, 15 csatornával, de gondolván a második szakaszra, mi inkább az alvást választottuk.

Hajnali öt felé ébredtem meg először. Kipillantva telihold fényében simán kivehető volt a félsivatagos közép-anatóliai táj. A fák egytől-egyig eltűntek, hatalmas kopár hegyek között száguldott a busz a széles autópályán.

– Hát, ez már nem a jó kis mocsár – jut eszembe ilyenkor a Shrek 2. rajzfilm jellegzetes mondata – már megint jó messze elkeveredtünk otthonról!

Alig fél óra múlva már feltűntek a 4,5 milliós főváros első házai. 6 órakor kissé kótyagos, álmos fejjel már Ankarában köszöntött minket a felkelő Nap július 4-én. Felszereltük a járgányokat és nekivágtunk a második szakasznak!

Ankarában elég rövidre sikerült a városnézés, mivel ezen a kora reggeli órán, még minden látványosság zárva volt. Annyit viszont gyorsan megállapítottunk, hogy rendezett, tiszta és fejlett Törökország fővárosa. 3-4 sávos főútjai még kihaltak voltak, ahogy végigtekertünk rajtuk. Egy jókora kaptató árán emelkedtünk ki a völgyből. Visszapillantva házak, ameddig szem ellát. Átbuktunk az 1100 méteres hágón, s farkasszemet néztünk a végtelennek tűnő síksággal, mely átlagosan 1000 méteres magasságban található. Ez az egyszerű statisztikai adat egy olyan országból jött ember számára, melynek a legmagasabb pontja 1014 méter, eléggé furcsának tűnik, különös tekintettel arra, hogy a túra végéig, tehát a következő bő két hétben ennél alacsonyabbra már csak nagyon ritkán megyünk. Ám míg a Kékestetőnket sűrű erdő borítja, itt nemhogy erdő, de még fa is ritkán akadt utunkba. Minden irányban hatalmas pusztaság terült el előttünk búzamezőkkel, s kopár, terméketlen pusztákkal. Kétszer két sávos autópálya minőségű főút széles leállósávján haladtunk dél felé. A látvány elég egyhangú volt: domb-domb hátán. Másfél-két kilométer emelkedő és kb. ugyanennyi lejtő következett sokszor egymás után. Ázsia hatalmas földrész, hatalmas országokkal, s hamar rá kellett jönnünk, hogy itt a léptékek is sokkal nagyobbak. A következő 100 kilométeren mindössze egy kis faluval találkoztunk. Sajnos nagyon nagy volt a kamionforgalom, így útközben beszélgetni nem nagyon tudtunk egymással. Itt a törököknél három járműből legalább kettő teherautó. Legtöbbjük dallamkürtjével, dudájával, valamint széles mosollyal, integetéssel üdvözöl minket, aminek egy idő után már nem nagyon örültünk. A személykocsik a nagy távolságok és magas benzinárak miatt ritkák, a köznép busszal és vonattal utazik.

Szerencsénkre kompenzálásként erős északi szelet kaptunk, mely szinte vitorlásként tolt előre minket, 26-28 km/h sebességgel szeltük a kilométereket a hibátlan minőségű főúton. Nem véletlen, hogy már délután egy óra körül több mint 80 km-t hagytunk magunk mögött. Falu viszont még nem akadt Ankara óta. Csak hatalmas benzinkutak. Egy ilyen töltőállomásra hajtottunk be, s a kút melletti füves-parkos területen próbáltuk pótolni alváshiányunkat a nap legmelegebb időszakában. Kb. 1-2 órát szunyókáltunk a puha zöld fűben, árnyékban. Délután 4 körül aztán újra nekivágtunk a pusztának.

Pár óra tekerés után előttünk a messzeségben egy délibábnak tűnő hatalmas, hófehér sómező bontotta meg a sárgás táj képét. Kilométerórámra pillantottam, mely szerint Törökország második legnagyobb tavának, a Nagy-Sóstónak (Tuz Gölü) a partja még több mint 10 km távolságban kellene, hogy legyen. S amilyen csalóka a puszta, ez így is volt, még akkor is, mikor már szinte karnyújtásnyira látszott előttünk a kopár, fehér vidék. A lefolyástalan közép-anatóliai síkság belső vidéke ezen a helyen összpontosul egy 80*50 km-es sóstó formájában, melynek maximális mélysége 1,5 m, ám nyáron nagyrészt kiszárad. Évente 300ezer tonna sót termelnek ki belőle. Sótartalma igen magas, 33%-os (sósabb, mint a Holt-tenger)!

Amint végre megközelítette az országút, rögtön lemerészkedtünk a partjára. Cipőnket levetve gázoltunk a bokáig erő vizébe, rendesen csípte is a lábunkat, amely a séta után úgy nézett ki, mintha egy hófehér zokni lenne rajta. Időnk viszont nem sok maradt. A Nap vészesen közelített az égbolt nyugati pereméhez. Nem hiába, újabb 400 kilométerrel keletebbre kerültünk, ami annyit jelent, hogy körülbelül 20 perccel korábban nyugszik, mint tegnap este Isztambulban. Jöhetne a szokásos esti program, mosakodás, vacsora, táborhely. Európában egy átlagos napon mindez gyermekjáték lenne, de itt, Törökország közepén komoly feladatnak ígérkezik ez a forgatókönyv így 140 km letekerése után.

Lássuk csak!

Elsőként a fürdés. Ehhez ugye víz kell, minél tisztább és minél nagyobb mennyiségben. Adott viszont egy lefolyástalan sóstó, mely úgy szétcsípte a lábfejüket, hogy még most is viszket, pedig már ivóvízkészletemből kemény két decit rááldoztam a sótalanításra. Pataknak természetesen nyoma sincs 100 kilométeres körzetben. Marad a benzinkút. Pofátlanul bementünk és a mellékhelyiségben úgy tessék-lássék lemostuk magunkról az út porát. Következő feladat: vacsorakészítés. Az instant tészta elkészítéséhez fél liter ivóvíz kell fejenként, ez adott, bármelyik kúton 1 líra fejében hozzáférhető. Ezen kívül kell még egy kis tüzelőanyag. Fát viszont, ameddig szem ellát, egyet sem láttunk, a búzát és a learatott tarlót viszont nem lett volna tanácsos felgyújtani a még alkonyatkor is tomboló szélben. Hosszú keresés után találtunk néhány fás szárú kórót, melyeknek hőkibocsájtása csupán annyira volt elegendő, hogy hosszú főzőcskézés után egy adagot elkészítsünk. További keresés és néhány kilométer biciklizés után a tóparton szerencsére találtam egy elhagyatott fabódét, melyet megbontva lett elegendő tüzelőnk, így üggyel-bajjal, de elkészült az estebéd. A napnak közben vége lett, így egy kavicsos mellékút mentén egy learatott gabonatábla szélén állítottuk fel sátrainkat. Az élet nem könnyű, de ekkor igazán szép!

Érdekes dolog ez az élmény-kérdés. Mármint az, hogy mi számít élménynek és mi nem. A legfurcsább benne az, hogy vannak olyan pillanatok, olyan napok, melyek a túrán szenvedősnek, unalmasnak tűnnek, mégis kellemes emlékként maradnak meg emlékezetünkben. A nehéz pillanatok megélése és ezek leküzdése számomra mindig élményszámba mennek. Ilyen volt Marokkóban egy napot tekerni a pusztában, 43 fokban, Skóciában végig zuhogó esőben, és ilyen volt ez a mai nap is. A legjobb az egészben az, hogy egy idő után már túra közben tudja az ember azt, hogy – bár most keményen kell küzdeni – megéri, hiszen otthon a nehéz dolgok feledésbe merülnek és már csak a szép emlékek és a tisztes helytállás maradnak meg szívünkben. S talán ez a kulcsa annak is, hogy a túra során is élvezhessük annak minden pillanatát, nem pedig utólag a fényképeket nézegetve. Ehhez persze kell egy kis rutin, no meg a legfontosabb: a pozitív hozzáállás. Hiszen így valójában életünk számos momentuma élmény maradhat, ha kellőképp meg tudjuk élni ezeket a nehéz pillanatokat.

Másnap visszatértünk forgalmas főútra. A szél továbbra is a barátunk maradt, bár a puszta végeláthatatlan egyeneseiben a széles úton néha úgy tűnt, mintha megállt volna a bicaj. Pihenni csak a benzinkutaknál lehetett, máshol egyáltalán nem volt árnyék. Délután végre megváltozott a táj képe, a távolban kirajzolódott a hegyek sziluettje. Aksaray városában bevásároltunk, majd elhagytuk a főutat, s megkezdtük az első emelkedőt Kappadókia irányába.

Kappadókia Törökország egyik legérdekesebb helye. Egykor a Hettita-birodalom szíve volt, majd később független királyság lett. A Római Birodalom egyik tartományaként még a Biblia is megemlíti a területet. A környék a "holdbéli táj"-jellegének köszönheti legfőbb vonzerejét, melynek köszönhetően Törökország egyik jelképe lett.

Amióta elhagytuk a Közép-Anatóliai síkság unalmas, egyhangú vidékét, és felkapaszkodtunk az 1300 méteres fennsíkra hangulatunk is jócskán megváltozott. A horizontot hatalmas, háromezres hegyek zárták, az út mellett mindenfelé sziklák, a legelképesztőbb alakzatokkal. A búzamezők aranysárga színben pompáznak, s végre újra vannak folyók is, melyeket egy zöld sáv jelöl a tájban. Az elsárgult réteken birkák és szarvasmarhák legelésznek nagy mennyiségben. A legszebb az egészben az, hogy bár enyhén dombos terepről van szó, mégis hatalmas a látótávolság. Több tíz kilométerre látszanak a falvak égbe nyúló minaretjei, vagy – ahogy Tomi nevezi őket – „imakéményei”. Főút itt nem vezet, csupán egy kopott, szürke aszfaltcsík, mely hosszasan kanyarog előttünk ezen a végtelennek tűnő vidéken. S talán ez a legvarázslatosabb az egészben: úgy érezzük magunkat, mint egy hangya a szántóföld közepén. Egy kis pont vagyunk a végtelen univerzum csodálatos szegletében. Csak azt sajnálom, hogy ezt az érzést egyetlenegy fényképpel sem lehet hitelesen érzékeltetni. De mese ez a hely! Nekem elhihetitek.

Az elmúlt tizenöt évben ahogy jártam-keltem a világban, nagyon sok szépet és érdekeset láttam. Csodás hegyeket, tavakat és sóstavakat, szurdokokat, fjordokat, gleccsereket, folyóvölgyeket és tengereket. Így, ha megkérdezi tőlem valaki, hogy melyik az a hely, amelyik a legjobban tetszett, akkor sohasem tudok választani. Egyszerűen képtelenség összehasonlítani a természet ezernyi csodáját pláne, hogy mindegyiket másért szeretjük, s mindegyikben mást szeretünk. Ugyanakkor – bizonyos idő után – fennáll az „élmény-túltelítődés” veszélye is, melynek hatásairól Tomival már többször értekeztünk. Feri jegyezte meg még 2010-ben a balkáni túránkon a Szörényi-érchegységben, hogy alig fényképezek.

– Már annyi ilyet láttam – válaszoltam neki. S igen, bár tényleg gyönyörű helyen jártunk, mégis úgy éreztem, hogy ennél több kell ahhoz, hogy révületbe essek. Bezzeg 10 évvel ezelőtt elég volt annyi, hogy az ember idegen úton, idegen országban, idegen emberek között kalandozzon, s máris jött a „feeling”. Ma már ez nem elég! Egyre több, egyre jobb kell. Magasabb hegyek, mélyebb szurdokok, sziklásabb tengerpartok. Mert szép lassan, de telítődünk. Ezt mindketten érezzük. De ez legalább valamilyen szinten hajt, űz előre minket az új, az ismeretlen felé, s ezáltal jutottunk el ide, Kappadókiába is. Ugyanakkor továbbra is fontosnak tartom azt, hogy a szépséget ne csak a grandiózus, kiemelkedő látványosságokban találjuk meg, hanem a természet egyszerű, hétköznapi csodáiban is. Mert, bár az elmúlt évek kalandozásai során – elismerem – jócskán túltelítődtem, de amíg Balatonunk felvidéke, a Öreg-Bakony szurdokai, vagy a Bükk hatalmas mészkőfennsíkja újra meg újra le tud nyűgözni, addig talán nincs komoly gond velem.

Az éjszakát már nem sokkal a tündérkémények, azaz jellegzetes, csúcsos formájú homokkő-sziklák között töltöttük Selime előtt, miközben a közeli faluból az esti müezzin hangja zengte be a tájat. Itt, Törökországban nem az emberek mennek a templomba, hanem a templom jön az emberekhez. A minaretekre szerelt hatalmas hangszórók messze viszik az ima hangját a nap minden időszakában. Ha falu közelében alszunk, már hajnali 4-5 között ébreszt a jellegzetes ének, s késő este is sokszor erre alszunk el.

Selime után az Ihlara-völgy felé vesszük az irányt. A szurdok a puha homokkőrétegben alakult ki. A 2-300 méter mély, függőleges falú repedés alján gyors patak szalad végig, mellette fák, ligetek foglalják el a völgyet, s rengeteg madár honol itt. A szikla oldalában pedig kora keresztény templomok maradványai találhatók. Másfél órát sétálgattunk a szurdok mélyén, majd újra felkaptattunk az 1300 méteres fennsíkra ahol hatalmas ültetvények között tekertünk tovább. Erre már szerencsére egyáltalán nem volt forgalom, így a táj csodálása mellett végre beszélgetni is tudtunk. Egy nevenincs falucskában álltunk meg ebédelni. Mint a legtöbb helyen, itt is "UFO"-nak néztek minket, s úgy bámultak ránk, mintha személyesen Bruce Willis érkezett volna meg az egész stábjával. A gyerekek próbáltak ismerkedni, de csupán a két szokásos kérdés ("What's your name? Where are you from?")  erejéig jutottak. Természetesen Magyarország, vagy – ahogy itt mondják – Madzsarisztán" földrajzi helyzetéről fogalmuk sincsen. Mi azonban napról-napra jobban nyomtuk a törököt. Tudtuk azt, hogy a "szu" az a víz, a "szüt" a tej, az "ekmek" pedig a kenyér. S nem is kellett több, hisz boltjaik elég szegényesek, mindössze néhány üdítő van csupán, melyeket itt is úgy neveznek, mint a világ minden tájékán. Ezen kívül tej, kenyér, lekvár, méz teszi ki a kínálat azon részét, melyet vásárlás után rögtön el lehet fogyasztani. Konzervjük szinte semmi sincsen, a húsféléik pedig egyrészt nagyon drágák, másrészt pedig ehetetlenül rosszak. Így inkább nem
kockáztattunk. Amíg kitart az instant kajánk, azt főzzük vacsorára. De reméltük, hogy akkor sem leszünk bajban, ha elfogy! Szóval hatalmas közönséget kaptunk az ebédhez. A falu férfijait a bömbölő müezzin a mecsetbe szólította, csak az asszonyok és gyerekek járták az utcákat. Az utóbbiak meglehetősen kíváncsiak és érdeklődőek, állandóan ott ólálkodtak járgányaink körül. Nézegették őket, de hozzányúlni azért szerencsére nem mertek. Viszont folyamatosan lekötött minket ez az állandó figyelés, mely – egy idő után – nem éppen jó móka. Nem is maradtunk sokat, mentünk tovább kelet felé.

Délután 4 óra felé elértük Derinkuyu-t, mely többszintes földalatti városáról híres. Minden szint egy alagútlabirintus, ahol emberek és állatok számára kialakított lakónegyedek éppúgy megtalálhatók, mint borpincék, sütödék, vagy éppen szellőzőaknák. A járatokban valaha 10ezer, arabok elől elbújt keresztény élte a mindennapjait. A felső szinteket templomnak, az alsókat raktáraknak használták. A labirintusokat úgy tervezték, hogy ha fel is fedeznék a főbejáratot, lehetetlen legyen eltalálni a búvóhelyekhez. Továbbá gördíthető kőlapokat tartottak készen arra, hogy egy pillanat alatt elzárhassák a bejáratokat. A földalatti városok alagutakkal vannak összekötve, melyek egy természetes ventilláció révén friss levegővel látták el a lakókat. Érdekes egy órát töltöttünk el a város alatti városban. Azért senki se akarjon a föld alá költözni, mert annyira azért nem jó hely! Lehet, hogy biztonságos, de sötét és nyirkos, s ráadásul még térerő sincsen.

Északnak folytattuk utunkat, s egy elhagyatott, kopott benzinkútnál talált minket az este. Egy fiatal srác volt ott egymaga, ő volt a tulaj, de a kútfejeket már leszerelték, tehát benzinkútként már nem funkcionált. Kérdeztük tőle, hol lehet a közelben fürödni, vagy mosakodni, mert tudtuk, hogy folyó, tó nincsen közel s távol. Erre megnyitotta nekünk az öntözőcsövet, s a kellemesen meleg vízzel jól elpancsoltuk. A srác nagyon unatkozhatott, mert csak ült az irodájában s facebookozott. Már indulni készültünk, mire felajánlotta, hogy meghív teázni. Elfogadtuk a meghívást. Jó erős a török tea, cukor nélkül szinte lehetetlen meginni. A srác nem beszélt angolul, az eddigi kommunikációt is csak halandzsanyelven, illetve mutogatással bonyolítottuk. Teázás közben viszont egyre kínosabb lett a csend. Tomi szerencsére kreatív volt, felment a Google fordítóra, s így intézett kérdéseket vendéglátónkhoz, aki hasonló módszerrel válaszolgatott. Bár a program nem tökéletes, így akadt félreértés jócskán, de azért elég jól elcseverésztünk. Még egy gázfőzőt is a rendelkezésünkre bocsájtott a vacsora elkészítéséhez. Meghívtuk egy jó kis Maggi Bakonyi Gombás tésztára újdonsült barátunkat. Nagyon ízlett neki a "magyaros" a vacsora.

Megérte maradni, hiszen végül szállást is kaptunk: a benzinkút egy tiszta helységben, padlószőnyegen aludtunk.

Csapatunk a sok szép táj és pompás látnivaló hatására egyre pozitívabb, még az sem tudta megtörni Feri lendületét, hogy a földalatti városban elhagyta telefonját. Tomi segített rajta, hiszen ő – Marokkó óta – két készüléket hoz magával. Ahogy már sejteni lehetett ez az „idő előtt hazautazunk” téma egyre ritkábban került napirendre, pedig már csak két nap volt hátra Kayseri városáig. Tomival szóban és tettekben is teljes az összhang, Feri küzd velünk néha, mert szerinte túlságosan gyorsak és felületesek vagyunk. Pedig a látnivalóknál mi is előszeretettel elidőztünk, soha nem siettetjük, arról pedig nem tehetünk, hogy pakolásban gyorsabbak vagyunk nála, valamint kerékpárjaink is jobban gurulnak, mint az övé.

Túránk 8. napján Kappadókia szívét, a Göreme Nemzeti Parkot vettük célba. A terület 1985 óta a Világörökség részét képezi. A fennsík irányából érkezve térképként terült el alattunk a völgy, s ahogy lepillantottunk, rögtön elakadt a lélegzetünk. Mindenfelé hatalmas, kúpos formájú sziklák, barlanglakásokkal teletűzdelve. Mintha egy fantasztikus film díszletei közé csöppentünk volna. Közöttük persze megtalálhatók a mai épületek is, de ezek is ízlésesen illeszkednek a tájba. Ettől olyan egyedülálló hely ez a Göreme!

Csodálatos szabadtéri múzeuma van, melyet mi is meglátogattunk. Számos keresztény sziklakápolna található itt, melyek 10-13. századból származnak.

A fejlett és turistáktól nyüzsgő falut elhagyván folytatódott a csoda. Egyszerűen mesés ilyen tájon tekerni, alig tudtuk figyelni az utat, annyira lenyűgözött minket a látnivaló. Nem véletlen, hiszen ilyet máshol a világon biztosan nem láthatunk. A nemzeti park utolsó városa a nagyon tiszta és rendezett Ürgüp volt.

Feltekertünk a kívánság sziklához, ahol a – legenda szerint – kívánhattunk valamit, bár azért a kilátás sem volt utolsó. Ebéd után búcsút intettünk Göreme egyedülálló sziklavilágának és megannyi barlanglakásának, s elhagytuk a „csodák völgyét”. Egy 1500-as hágó állta utunkat még mielőtt következő látnivalónkat, az Erciyes vulkánt megpillanthattuk volna.

Nem volt túl meredek, így gyorsan legyőztük a 500 méteres szintkülönbséget, s tetejéről feltárult előttünk a vulkán a maga 3916 méterével, hósipkájával. Fantasztikus látvány volt, majdnem földbe gyökerezett a lábunk! A vulkántól délre egy hatalmas, s teljesen kopár pusztaság terül el 1100 méteres magasságban, ide ereszkedtünk le. Látszatra olyan érzés volt itt tekerni, mintha valahol a sztyeppéken lennénk. Hatalmas lakatlan területek vannak nomádokkal, birkanyájakkal, de legtöbbször a nagy-nagy semmivel. S a turistáktól nyüzsgő Göreme Nemzeti Park után talán most először kezdjük igazán érezni, hogy Ázsiában vagyunk.

– Tojást kéne ma sütni – veti fel Tomi.

– Az ötlet jó, de megvalósítás azért elég sok kívánnivalót hagy maga után – közlöm, miután áttekertünk egy szegényes házakból és szegényes, rongyos emberektől nyüzsgő kis falucskán.

A következő boltnál mégis megálltunk, egy próbát azért megért az ötlet.

A lepusztult, fürdőszoba méretű boltban egy fejkendős lány fogadott.

– English? – kezdi Tomi a szokásos bevezetéssel, ám én csak röhögök.

– Szerinted?

Tomi persze ettől nem jön zavarba, ha kommunikációról van szó, ő bármire képes. De még mielőtt az Activity játékból ismerős mozdulatokkal, hangokkal tyúkot idézne nekünk, észreveszem a kicsiny helyiség eldugott szegletében azt, amit keresünk. Bár nem sok zöldet láthatott a tyúk, amelyik megtojta, mert teljesen hófehér volt a színe, s – mint később kiderült – a sárgája is inkább halványsárga, de ebből nem csináltunk problémát.

– Mennyi is kell? – kérdi Tomi.

– Három főre legalább 12, vagy 15? Ebből inkább elég lesz a tizenkettő!

A lány is kezdi kirakodni a dobozból vacsoránkat és közben kérdőn néz ránk.

Tomi felemeli mind a 10 ujját, én pedig kettőt, így félreérthetetlen a pontos szám. Üdítővel és a vízzel már nincs ilyen gond, fizetünk, és mint aki jól végezte dolgát, távozunk. Ez volt a túra legérdekesebb és egyben legviccesebb vásárlása.

A fürdéssel ma is szerencsénk volt, hiszen a száraz, kopár vidék ellenére a mezőgazdaság nélkülözhetetlen a helyiek számára, s a hegyről érkező vízutánpótlás vastag csövekben érkezik. Ahol pedig öntözőcső van, ott mi sem maradunk piszkosak!

Hála a hátszélnek a szakasz utolsó napjára már alig 50 km maradt. Igaz ez a rövid szakasz magában foglalja túránk eddigi legmagasabb hágóját: Develiből az Erciyes vulkán oldalába kaptattunk fel 2217 méterre. Ferivel egy szakaszon kerékpárt cseréltünk, s megörülvén az új Caprine-nak, eddig sokszor szenvedősen tekerő társunk hatalmas lendülettel bringázott fel a 6-7%-os egyenletes emelkedőn. Ez volt az a pillanat, mikor végre először elhitte azt, hogy meg tudja csinálni ezt a túrát. Amint már többször említettem, a kerékpártúrázás egy olyan sport, ahol a legtöbb dolog fejben dől el. Mert szerintem elsősorban nem az a lényeg, hogy az ember milyen bringán, milyen körülmények között teljesít, hanem az, hogy elhiszi-e, hogy végig tudja csinálni a túrát. Nyilván én is éreztem, hogy Feri bringája nehezebben megy, mint az enyém a dombon felfelé, de itt és most már nem ez számít. Csak a hozzáállás!

Fent hűvös, szeles idő és egy elképesztően kék színű tó fogadott minket. A fű sokkal zöldebb, mint lenn a síkságon, a nomád sátrak mellett birkanyájak legelésztek. Nem sokkal odébb egy síközpont található. Nyár lévén most is nagy az élet, ide jönnek fel piknikezni, kirándulni az emberek a közeli nagyvárosból. Több mint egy órát pihentünk, s csodáltuk a hatalmas vulkán felhőkoszorúba burkolózó havas hegytömegét. Nem volt túl meleg, mindössze 12 fok, elkélt a pulcsi. Közben azért a Nap rendesen megpirított minket. S török nyelvtudásunk is bővült egy újabb érdekes szóval. Tudtátok, hogy a kayak törökül sílécet jelent? Eddig mi sem!

Délután aztán eszeveszett gurulás következett az alattunk elterülő Kayseri városába.

A jó tempónak és a sok-sok hátszélnek köszönhetően egy egész délutánt és estét tölthettünk Kayseriben. A milliós nagyváros szerencsére a szebbik arcát mutatta nekünk. Tiszta, rendezett terek, parkok, széles sugárutak, modern, európai szintű üzletek, plázák. Egy rövid zápor után – mely az egyetlen volt egész idő alatt - gyorsan megtaláltuk a vasútállomás épületét. Túránk második előre tervezett „térugrása” következett, ugyanis az éjszaka folyamán 320 kilométert szándékozunk kelet felé utazni a Munzur Vadisi Nemzeti Park környékére. Ám vonatunk, a Dogu Ekspressi csak hajnali fél kettőkor fog megérkezni Ankarából. Jegyet viszont nem kaptunk, ugyanis a pénztár technikai okok miatt nem működött. De szerencsénk volt, mert két fiatal srác és egy lány sietett oda hozzánk nagy lelkesen, s közölték: ők a helyi kerékpáros klub tagjai. Beszédbe elegyedtünk velük, az egyikük elég jól beszélt angolul és a közeli internet kávézóban sikerült helyet foglalni az éjszaka közepén érkező expresszre. S ha már így összebratyiztunk, gondoltuk velük maradunk, hiszen az ő vonatuk is csak éjfél körül indult Ankarába. Gyorsan elkalauzoltak minket a város legjobb dönereséhez, ahol 3,5 líráért (460 Ft) olyan adagot kaptunk, hogy alig bírtuk megenni. S nekik köszönhetjük, hogy megismertük az Ayran nevű tejalapú italt, melyet az itteniek előszeretettel fogyasztanak a húsos finomságaik mellé. Vacsora közben sokat beszélgettünk. Tőlük is hallhattuk, amit már utunk során oly sokszor volt alkalmunk tapasztalni: a törökök nagyon kedvesek és vendégszerető emberek. Ám mikor megtudták, hogy a keleti régióban kívánjuk folytatni utunkat, kissé elkomorodott hangjuk. Bár még egyikünk sem járt arrafelé, de nem jó híre van annak a környéknek. Különösen Tunceli városát említették, mint a kurd ellenállás fő bázisát. Azt ajánlották nekünk, hogy semmiképp se sátorozzunk a továbbiakban, főleg ne nyílt helyen, mert a főként éjszaka mozgó terroristák ránk is veszélyt jelenthetnek. Szerintük esténként érdemes bejelentkeznünk a rendőrségen, hogy biztos szállásra leljünk. Elég ijesztően hatottak ezek a mondatok, még akkor is, ha tudtuk, hogy a kurd többségű keleti régió biztonsági szempontból jóval több kockázatot rejt, mit eddigi utunk. Azonban már elsőre túlzottnak és kivitelezhetetlennek tartottam török barátaink óvintézkedéseit. Mindenesetre azt leszűrtük belőle, hogy az eddigieknél jóval körültekintőbben kell bonyolítanunk túránkat, főleg az éjszakai táborozással kapcsolatos teendőket.

Egy kicsit elnehezül az ember szíve, ha ilyen környékre megy bringázni, ez szerintem természetes. Társaimon is látom, hogy már a túra elejétől fogva tartottak az ország ázsiai felétől, különös tekintettel a kurdok lakta kelet-anatóliai régiótól. Főképp Tomi az, aki nehezen bírja leplezni érzéseit, félelmeit ezzel kapcsolatban, hiszen őt Marokkóban már egyszer megfosztották értékeitől, s azóta elég távolságtartóan viselkedik azokkal az emberekkel, akiknek bőrszíne több árnyalattal sötétebb az övénél. S itt még nem tudhatta, hogy a következő hét történései az előítéleteit jócskán meg fogják változtatni.

Bennem még él a hit az emberekben, legalábbis a többség jószándékával és segítőkészségével kapcsolatban. Bár egy ilyen túrán mindig elővigyázatosnak és ébernek kell lenni, hisz értékeink soha nincsenek lakat alatt, valamilyen szinten ki vagyunk szolgáltatva az itt élőknek. Ez némiképp bizalmatlanságot szül, amit viszont kifelé soha nem szabad sugározni! Sem a társak, sem pedig az idegen emberek felé! Azt nem mondhatom, hogy nem féltem, s nem tartottam a következő szakasztól, viszont gondosan ügyeltem arra, hogy ebből környezetem semmit se vegyen észre, hisz azáltal, ha kimutatjuk ebbéli érzéseinket, egymást gyengítjük. Ez pedig nem érdeke a csapatnak!

Idő közben szép lassan besötétedett. Még sétáltunk egy kicsit a szépen kivilágított, mozgalmas utcákon, tereken. Az egymilliós Kayseri is nagyon él este! Olyan a nyüzsgés, mintha Budapest belvárosában sétálgatna az ember egy kellemes nyári alkonyatkor. 10 óra felé már nagyon elnyomott minket az álmosság, így búcsút mondtunk vendéglátóinknak és visszatértünk a vasútra. Még mindig több mint 3 óránk maradt vonatunk érkezéséig. Megmosakodtunk, kerestünk egy viszonylag nyugisabb helyet majd lepihentünk közvetlenül a bringák mellé. Aludni nem igazán tudtunk: vonatok jöttek-mentek, dudáltak, berregtek és emberből sem volt hiány. Hajnali fél 1-kor végre megérkezett a Dogu Ekspressi! Felpakoltuk a bringákat a csomagszállító kocsiba, majd elhelyezkedtünk a kényelmes üléseken. A vonatút nyugodtan telt, eleinte az utasok többsége aludt. A kalauz kért még fejenként 5 lírát a bringákért, de így is olcsón, mindössze 20 lírából (2700 Ft) megúsztuk a 320 km-es utazást. Sivas városa előtt, hajnali fél 6 körül felzavartak mindenkit, az utazóközönség nagyrésze kicserélődött. Ahogy kivilágosodott, megébredtem és nem is bírtam tovább aludni. Eszméletlen helyeken, szűk szurdokokban, folyóvölgyekben kanyargott a pálya, többszáz alagúton bújtunk át, kristálytiszta vizű, rohanó folyók zúgtak mellettünk, felettünk kietlen sziklafalak magasodtak. Azt hiszem, lassan megérkezünk Kelet-Anatóliába, a magashegyek birodalmába!

Olvass tovább

Munzur Vadisi - egy igazi magashegyi szakasz

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.