4. fejezet

Kréta – álomsziget csak haladóknak

Vissza az előző szakaszra (Görög szárazföld)

2010. július 31-én hajnali fél hatkor, még teljes sötétségben pillantom meg Kréta partjait. A többiek még javában szunyókálnak, miközben kompunk bekanyarodik a sziget második legnagyobb városa mellett található Souda-i öbölbe.

Kréta Görögország legnagyobb, s a Földközi-tenger ötödik legnagyobb szigete. 2500 méteres csúcsaival magashegyként emelkedik ki a tengerből. A hosszanti alakú sziget kelet-nyugati kiterjedése 260 km, legnagyobb szélessége 60, legkisebb 12 km, tengerpartjának hossza 1046 km. Hajnali 6-kor még mindig alig szürkül a keleti égbolt, miközben kikötött hajónk lassan elkezdi magából kiengedni a járművek és emberek hadát. Nem véletlen, a 35,5. szélességi foknál nyaranta már jóval később kel a Nap mint hazánkban, ezt már tavaly Afrikában is megtapasztalhattuk.

Álmosan indulunk útnak a Soudától alig 7 km-re lévő Hanjá felé. A sziget második legnagyobb települése, s hajdani fővárosa szombat hajnalban meglehetősen nyugodt képet mutat. Forgalmat csak a komptól idáig folyamatosan haladó kocsisor hoz a városba. Pontosan napfelkeltére érkezünk a hangulatos kikötőbe, melyet egy hófehér velencei világítótorony tesz különlegessé. Az utazással töltött mozgalmas éjszaka után kissé kótyagos fejjel vesszük szemügyre a kikötőt őrző erődöt és a mediterrán városokra jellemző kanyargós utcafront pompás házait. Hanjá szép város, s nem csak így napfelkeltekor. Bár most teljesen kihalt a part, csak néhány halászhajó indul útjára a kis kikötőből, el tudjuk képzelni, milyen forgalmat bonyolíthatnak esténként a hangulatos kávézók, éttermek, melyek szinte minden rendelkezésre álló helyet kihasználnak a szűk utcácskákban, tereken.

Az eredeti terveik szerint kompunk kikötése után rohamtempóban át kellett volna érni a sziget túlsó partvidékén fekvő Hora Sfakion nevű falucskába, ahonnan egy másik komppal folytattuk volna utunkat Gavdoszra, Európa legdélebbi szigetére. De július elején szigorították az Unióban a kompokra vonatkozó biztonsági szabályokat, melynek az ide közlekedő egyetlen komptársaság hajója többé nem felelt meg. Azóta eltelt egy hónap, gyakorlatilag a nyár kellős közepe, de a problémát a mai napig nem sikerült megoldaniuk. Erre is csak a görögök képesek! Így viszont maradt egy napunk szabadon a másik pihenőnap mellé. Visszavettünk az eddigi fiatalos lendületünkből, s szép nyugodtan indultunk el a sziget felfedezésére.

Hanjá után egy darabig közvetlenül a tenger partján halad utunk, persze amennyire ez lehetséges. Kréta ugyanis tipikus „sziget”, egyenes szakasz körülbelül annyi található rajta, mint a hátamon ennyi tekerés után. Akár a parton, akár távolabb haladunk, utunk lépten-nyomon felkapaszkodik a meredek, sziklás hegyek hátára-oldalára, majd  pár perc múlva – egy jókora száguldás után – ismét a tenger partján találhatjuk magunkat. S ez még csak az északi part, mely jóval szelídebb, mint a túlsó oldal. Kalives festői óvárosában reggelizünk, majd búcsút intünk a nagy „kékségnek”, melyet éjszaka már átszeltünk, s helyette a „fehérség” felé vesszük az irányt.

Lefka Ori – magyarul Fehér-hegyek. Így hívják a sziget nyugati felén a majdnem 2500 méter fölé nyúló központi hegygerincet. Hogy honnan kapta a nevét, azt nem kell sokáig találgatnunk. Hiszen alig vetjük be magunkat a partmenti sárgás, cserjékkel és pineafákkal borított dombok közé, rögtön feltűnnek az elképesztően hófehér színű méltóságteljes hegyek. Az egész olyan szép, mint a mesében. Ahogy az ember felpillant a teljesen kopár s szikrázóan fehér csúcsokra az olyan, mintha egy másik bolygóra tévedt volna. A főút helyett egy kanyargós, s szinte már alig használt kis mellékúton kanyargunk a tekintélyes hegy lába felé egyre magasabbra. Nyugodt, csendes és hangulatos falvakon hajtunk át, melyekben mintha megállt volna az élet. Az első harminc kilométer után már bátran kijelenthetem, hogy Kréta messze veri szépségben és kalandban az eddigi görög útvonalat. Olyan, mintha egy új dimenzióban kezdtük volna meg ezt a túrát, vagy legalábbis országot, földrészt váltottunk volna: minden kilométer újabb és újabb élménnyel ajándékoz meg minket. A valóságba egy hatalmas hátsó durrdefekt térít vissza. Cseregumim ugyanis a kellőnél kisebb átmérőjű volt, s nem bírta el a Dia kajautánpótlása után jócskán megnövekedett terhet. Visszakerül a Pireuszban két helyen kilyukadt, ragasztott belső (egy nyitott állapotban lévő tűzőkapocs állt belé), de pár kilométer után újra érzem, hogy valami nincs rendben, ugyanis újra táncolni kezd a bringa hátulja. Újabb szerelés, ragasztás, s folytatjuk az utat az egyre meredekebb emelkedőn. Megkezdtük ugyanis az első komolyabb, 15 km hosszú és 804 méter magas hágónkat. A ragasztás viszont ismét elenged és szép lassan veszti el a nyomást a hátsóm. Kezdem elveszíteni a türelmem! Pumpálok, s inkább odalépek neki, hogy legalább a domb meglegyen! Sikerül is elsőként feljutni a hágóra, s a lélegzetem is eláll, amikor lepillantok a hatalmas hegyekkel körülvett termékeny Aszkifou-fennsíkra. A szemközti hegyről egy török uralom alatt épült erőd romjai tekintenek vissza rám, az alig ezer méteres hegyek mögött pedig hófehéren hasítanak bele az ég kékjébe a Lefka Ori bámulatos csúcsai. Az összhang annyira megkapó, hogy festeni sem lehetne szebbet. Legurulunk a fennsíkon fekvő Karés falucskába, s gyorsan visszacseppenünk a görög valóságba, mikor az egyébként bezárt benzinkúton nekilátunk a hátsó kerekem rendbehozatalának. Már elképzelni sem tudjuk, mi lehet a gond, hiszen nem először vulkanizálunk, s eddig soha nem volt ilyen problémánk, hogy elengedte volna a folt a gumit. Első kerekem szálszakadásos gumija egyre jobban szétnyílik, a hátsó pedig ereszt. Nem túl bíztatóak a kilátások a jövőre nézve, pláne, hogy szinte teljesen kihalt vidéken tekerünk, s a szigeten az eddigi kerékpárosok számából (0) sem következtethetünk túl sűrű kerékpárbolt-hálózatra. A falu után újabb emelkedő következik Imbroszig, mely után feltárul előttünk a sziget híres, de kerékpáros szemmel inkább hírhedt déli partvidéke, mely szinte egy lendülettel szakad bele a Líbiai-tengerbe. S a távolban látótávolságba kerül a parttól mintegy 40 km-re lévő Gavdosz-szigete. Mintha egy magashegyen járnánk, olyan komoly szerpentin szalad le ezen az oldalon, s számtalan kanyarja szürke csíkként bontja meg az egyébként egységes, sárgás-barnás hegyoldalt. A hibátlan minőségű, széles, ugyanakkor szinte forgalmatlan útszakasz olyan, melyben kerékpárosként még nem túl sűrűn volt részem az elmúlt 13 évben. Ha van olyan, hogy „tökéletes lejtő”, akkor bizton állíthatom, hogy ez az!

Ez a nap viszont – minden szépsége ellenére – sem akar tökéletes lenni. Alig gurulunk pár kanyart, újra érzem, hogy sodor a hátulja a gépemnek. „Ilyen a világon nincsen” – fakadok ki, s egyre idegesebben és reménytelenebbül csinálom végig a rutinszerű mozdulatsort, melyet már elég jól begyakoroltatott az élet velem. Diát előre küldjük, hátha tud valamilyen segítséget szerezni. Ő ebben profi! Szerelés közben egy autós is megáll, s felajánlja, hogy levisz a partra a faluba, ott nagyobb eséllyel tudjuk orvosolni a problémát! Én persze hallani sem akarok róla, hogy – akár egy kilométert is – autóval tegyek meg. Egyrészt nem azért tekertem el Szombathelytől idáig, hogy most autóba szálljak, másrészt pedig a „tökéletes lejtőt” is élvezni szeretném, ha már itt járok. Dia eltűnik a szerpentinkanyarban, s nemsokára egy középkorú versenykerékpáros tűnik fel ugyanabból az irányból. Nagyon jó tempóban küldi fel gépét a meredek kaptatón, de mellénk érve lelassít, s hátsó zsebéből egy bontatlan vadiúj belsőt kap elő. „Hát téged meg az égből küldtek közénk?” – fut át az agyamon, miközben szólni nem tudok a meglepetés erejétől. „How much?” – nyögök ki végül egy alig értelmes félmondatot, de csak legyint. Később hozzáteszi, hogy pár kanyarral lejjebb randizott a feleségemmel, s az ő közbenjárására került hozzánk ilyen könnyedén a gumi. Alig tudjuk megköszönni már tova is száguld, s már egy szerpentinkanyarral feljebbről kérdezi, hogy jó-e a méret. Bár látom, hogy a gumi ballonosodása ugyancsak kisebb, mint a kerékméretem, de ezt leszámítva passzol bele. Ezért nem is fújom olyan keményre, nehogy úgy járjak, mint reggel a vadiúj pótbelsőmmel, melynek a robbanás a végét jelentette.

Most már gond nélkül gurulhatunk tovább. Irányba fordítjuk az aggodalmak között felfelé tekerő Diát is, akinek határozott mentalitása, s női bája ismét egy elég komolynak látszó csávából húzott ki engem. Tőle megtudjuk, hogy holland volt az a jóember, akit ellentmondást nem tűrő módon megállásra kényszerített, s aki szerint ne is reménykedjünk, hogy Iraklión kívül bárhol is biciklisboltra lelünk a szigeten.

Hora Szfakion a déli partvidék meredek hegyoldalai és a tenger találkozásánál fekvő szűk öbölben fekszik. Az ide vezető szerpentinút olyan meredek, hogy csak lépésben engedjük le rajta bringáinkat. Mondanom sem kell, a mólót kivéve itt sincs egy csöppnyi egyenes útszakasz sem, s ekkor még nagyon finoman fejeztem ki magam. A falu központja szűk utcácskáival, fehérre meszelt házaival festői látványt nyújt. Ehhez hozzájárul az az elképesztő nyugalom is, mely még így, a turistaszezon közepén is áthatja a kis falucskát. Mondjuk nem is tömegturistáknak való hely ez! Itt nincsen széles parti sétány, nincsenek hatalmas terek. Biciklis aspektusból nézve Hora Sfakionban két módon lehetséges közlekedni: 1/1 fokozatban és a satufékkel.

Első dolgunk, a kikötő szemügyre vétele. Bár sok bizodalmam nincsen, azért személyesen is meg szeretnék győződni arról, hogy tényleg megállt az élet Kréta és Gavdosz között. S az internet tényleg nem hazudik. Bár partmenti sétahajókázásból, valamint szintén a part vonalán Loutro-ba, Ajia Rumueli-be és Paleonchorába közlekedő menetrendszerinti járatokból szinte túlkínálat van, addig nincs hajó, mely Gavdoszt venné célba. Kicsit elszomorít a dolog: 2600 km-t tettem meg otthonról, a házunktól indulva végig kerékpáron, hogy elmondhassam magamról: a Nordkapp bejárása után most Európa túlsó végére is eljutottam, de úgy látszik, ezt idén nem lehet kivitelezni. De nem csüggedek, hiszen ahogy a hegymászók mondják egy sikertelen csúcshódítás után: „legalább van miért visszajönni”. Mert Krétára egyszer még vissza kell jönni, az egészen biztos!

A falu egyik bájos kis utcájában találunk egy apró boltot, melyben – borsos áron – bevásárolhatunk, kenyeret pedig a mellette lévő pékségből szerezhetünk. Dia még beújít 2 hatalmas, zamatos őszibarackot is, mely majdnem olyan finom, mint amennyibe kerül. Miután feltankoltunk, visszadobjuk 1/1-be a gépeket s megpróbálunk kijutni a faluból. A lábunknál már csak a szívritmusunk szaporább, ahogyan szép lassan alánk kerül Sfakia. Tábla hiányában el is vétjük az elágazást, így egy újabb rövid száguldás következik, majd úgy 50-60 méter magasságban folytatjuk utunkat a közeli Illigas nevű köves strandig, mely egy szurdokvölgy tengeri kijáratánál fekszik. Itt Krétán nagyon sok kisebb-nagyobb szurdok szabdalja a meredek hegyláncokat. Legismertebb az innen távban nem messze fekvő Szamária-szurdok, mely hosszával és falainak magasságával is kitűnik a többi közül, ezért a sziget egyik legfelkapottabb túraútvonala. Sajnos kerékpáron egyik bejárata sem közelíthető meg. A felső végébe egy ezer méter feletti faluból lehet leereszkedni, alul pedig Ajia Romueli falucskánál nyílik a tengerre, mely csak és kizárólag gyalogtúrával, vagy vízi úton közelíthető meg. Sfakia vidékén a Fehér-hegyek olyan elképesztő meredekséggel szakadnak bele a tengerbe, hogy kivitelezhetetlen vállalkozás lenne ide utat építeni. Itt csak az alagút jelenthetne megoldást, de ilyen csekély forgalom mellett ennek sem lenne sok értelme.

Délután 4-kor már a Líbiai-tenger – az Égeinél kissé hűvösebb, de jóval tisztább –vizében lubickolunk. Igazi vad strand ez, hatalmas sziklafallal, s a letöredezett kőtömbök között kószáló kecskékkel. Érdekes a hegy kőzete, első látásra sok apró darabból áll, melyet valami természetes kötőanyag olyan masszívan tart össze, mintha betonba lenne öntve. Jókat ugrálunk a partmenti sziklatömbökről a gyorsan mélyülő tengerbe, estére pedig, mire eltűnik az a harminc ember, aki eddig velünk együtt élvezte a strand örömeit, nekilátunk a vacsora készítésének. Dia jóvoltából újból hazai ízeket ehetünk, igaz konzerv formájában. Az esti magányt viszont a strand fölé épült taverna tulajdonosa zavarja meg, aki közli, hogy itt nem szabad éjszakázni. Nyilván a saját üzletét védi azzal, hogy nem engedi, hogy a parton táborozzanak a turisták fizetés nélkül. A közelben ajánl is egy másik strandot, ahol már nincs tilalom. A „Sweet Water Beach” viszont kerékpárral nem megközelíthető, pláne nem ekkora cuccokkal, csupán egy meredek ösvényen. Lassan ő is belátja – ismervén a sziget terepviszonyait – mi, bringával innen már sehová nem jutnánk el sötétedés előtt, így velünk most egyszer egy éjszaka erejéig kivételt tesz. Megköszönjük neki ezt az udvarias gesztust, majd csendesen meghúzzuk magunkat a strand szélén egy tengerre nyíló barlang üregében. Sátrat természetesen nem állítunk az enyhe éjszakán, hiszen hálózsákunkra is majd csak hajnalban lesz szükségünk. Ahogy lemegy a Nap, viszonylag korán nyugovóra térünk, hogy az utazós éjszaka és a mai nap izgalmai után holnap újult erővel folytathathassuk a „mesesziget” felfedezését.

Jó érzés a tenger zúgására ébredni egy ilyen gyönyörű helyen! Szerencsére a barlang megtartotta az árnyékot nekünk, így csak 9 óra tájékán kezdünk el éledezni. Hogy is kezdhetnénk jobban a reggelt, mint ahogy a tegnap estét abbahagytuk: egy kellemes fürdőzéssel és „reggeli torna” gyanánt sziklamászással egybekötött tengerbe ugrálással. Még Bimbynek is megjön valamelyest a kedve, bár a sziget adottságait nézve nagy szégyen lenne, ha nem így lenne. A partot elhagyni viszont nem könnyű, erre már akkor számíthattunk, mikor idevetett minket a sors. A kavicsos, meredek strandon – ami tavasszal egyébként valószínűleg folyótorkolatként is üzemel – csak egymás segítésével tudjuk felküzdeni a bringákat a taverna parkolójáig. Találkozunk a tulajjal is, aki nagyon udvarias (nem feltétlenül azért, mert látja, hogy elmegyünk), s miközben megpróbáljuk működésbe hozni a háza oldalán lévő slagot, beszólít minket az elegáns tavernába, s meghív egy-egy üveg hideg vízre. Amint később megtapasztalhatjuk, itt, Krétán szinte minden vendéglőben akad egy ilyen vízhűtő gépezet, mely – a körülményeket ismerve – nem egy buta találmány. Megköszönjük a kedvességét, majd tovább küzdjük fel a bringákat a még kb. 50 méterre (szintben) lévő főútig. Ma elvileg Gavdoszon kellene lennünk egy pihenőnap keretében, így már jó előre közlöm társaimmal, hogy „Pihenőnap van, s ma semmi sem kötelező”.  De ha már így alakult, akkor sem akarok tétlenül itt tölteni egy teljes napot a strandon, hiszen már tegnap – Hora Sfakionba való leereszkedéskor – feltűnt, hogy vezet tovább aszfaltos út egészen a Fehér-hegyek lábáig. „Ezt nem kellene kihagyni!”. Amikor felérünk az úthoz és éppen azon tanakodunk, hová rejtsük el cuccainkat, Bimby hirtelen döntésre szánja el magát: „Én inkább itt maradok, kimosok és vigyázok a cuccokra”. Nem kell kétszer mondania, már gurulunk is vissza a tavernához, a parkolóban ledobjuk a felesleget, magára hagyjuk társunkat és jóval könnyebben vágunk neki újra az emelkedőnek.

Nem is akármilyen emelkedő ez! Visszatérve a főútra, hatalmas cikk-cakkokkal vágtat fel a hibátlan minőségű, széles út a majdnem függőleges hegyoldalra. Felülnézetbe kerül a taverna és illegális táborhelyünk, majd kicsivel odébb a „Sweet Water Beach” is feltűnik. „Oda tényleg nem jutottunk volna le bringával!”. S, hogy miért édesvízi a strand? Talán azért, mert a hegyet alkotó mészkő folyamatosan engedi ki magából az édesvizet, mely a sóssal keveredve érdekes elegyet alkot. Ezt utoljára tavaly októberben tapasztalhattuk Horvátországban, ott viszont nem esett annyira jól, hogy az egyébként sem kellemes tengervizet, dermesztőre hűtötte a karsztvíz.

Kanyar-kanyar hátán, forgalom a nullával egyenlő, s a panoráma is páratlan. Mi kell ennél több? Jókat beszélgetve kaptatunk fel a nem túl meredek szerpentinen. Szabályosan könnyebbnek érzem a lelkem, ha egy kicsit meg tudok szabadulni Bimby jelenlététől, aki igaz nem sok vizet zavar, de ha ránéz az ember, elmegy az élettől a kedve. Más ember világéletében arról álmodik, hogy eljuthasson egy ilyen egzotikus helyre, ő pedig szíve szerint át sem jött volna a szigetre, hogy aztán a korábbi hazaérkezés utáni harmadik napon az otthon egyhangúságába visszasüllyedve a falba verve a fejét azért, hogy miért nem volt még egy kicsi lelki ereje tovább maradni. Szerencséjére (nem a miénkre) ezt a komoly döntést az élet hozta meg őhelyette, így ő is részese lehet annak a csodának, amit a „halandók” csak Krétának neveznek.

Szintben több, mint hatszáz métert emelkedünk közvetlenül a tenger partján. Lenézve annyi szerpentinkanyar van alattunk amennyit egyben talán még soha nem láttam. Alig több mint egy óra alatt érünk fel egy fennsíkra, ahol rögvest eltűnik a tenger, de helyette látótávolságba kerül Lefka Ori fantasztikus hegylánca. Az út itt már jóval szűkebb, mint a szerpentinen, de a forgalom eddig sem indokolt volna szélesebbet. Áthaladunk egy kis hegyvidéki falun, rövid lejtő, majd szép lassan emelkedünk tovább a nagyrészt kopár, de néhol pinea és olajfákkal benőtt fennsíkon. A táj minősége itt még veri a tegnap a hágón megtapasztaltakat. Itt már tényleg olyan, mintha egy más világban tekernénk.

Kevéssel odébb egy szűk egysávos hídon kelünk át, egy legalább 100 méter mély szurdok felett. A fapallók között lelátni a mélységbe.  Ki van építve a bungee jumping lehetőség is, de sokan nem tolonganak. Eddig talán két autó haladt el mellettünk egész nap. Utunk Agios Ioannisban ér véget. Ha van olyan, hogy Isten háta mögötti hely, akkor jó helyen járunk. Itt aztán egyetlen embert sem látunk, így délután 1 óra környékén, csak pár csaholó kutya fogad minket a falucska kapujában. Mert ennek a falunak kapuja van. Nem a házaknak, hanem úgy az egésznek (szerencsére nyitva volt). A kis templom és temető mellé telepedünk le az árnyékba, s ebéd közben azt tárgyaljuk, hogy az itt élő emberek sem az agyvérzésnek és a munkahelyi stressznek esnek áldozatul. A fejfákon található életkorok is megerősítenek bennünket ebben.

Délután ¾ 2 után indulunk vissza, s – hála a lejtőnek – fél 3-ra már újra a tavernánál köszönthetjük az éppen sziesztázó Bimbyt, aki még talán szunyókált is egy jót, amíg mi távol voltunk. Újra leterheljük a bringákat, s harmadszor is felmászunk az országútig, majd visszagurulunk Hora Sfakionba. Bevásárlunk, majd újra jöhet az 1/1 és az izzadás. Szerencsére a Google Earth segítségével itt is képben vagyok, s tudom, hogy Sfakiától keletre is van egy kis strand. Bár hosszan földúton kell letolni a gépeket, az öböl – ha lehet fokozni – még talán tökéletesebb hely, mint a tegnapi. Alig pár ember lézeng, napozik az igazi vad, sziklás tengerparton, de egy angol pár szerint még így is sokan vagyunk: ők már egy hete járnak erre a strandra, de eddig még nem sok embert láttak. Hiába, ezek a hétvégék már csak ilyen „zsúfoltak”! A korábbi francia-, olasz-, horvát- és spanyolországi tapasztalataimra építve, eddig úgy gondoltam, hogy egyszerre nyugodt és jó strandot csak északon találhat az ember, a déltengeren semmiképp. Ez most végérvényesen megdőlt. Ugyanakkor azt a nyugalmat és magányt, amit Gavdosztól reméltünk, megkaptuk itt Krétán is. Délután 4-től amíg fenn van a Nap, élvezzük az ittlét minden pillanatát. Beúszunk egy távoli magányos sziklához, onnan mérjük fel a távolban homályosan látszó Gavdoszt, valamint visszapillantva Kréta eszméletlen hegytömegét. Itt a parttól százötven méterre már hatalmasak a hullámok is. Egyik-másik felcsap a 3-4 méteres szikla tetejéig. Itt is található egy kalandos vízibarlang, mely mind a strandról, mind pedig a tenger felől megközelíthető. S bármily furcsa, ezen keresztül könnyebb kijutni a partra, mint a nyílt víz sziklái és hullámai között. Este ismét magunkra maradunk, miénk ez az egész csodás strand. Bárcsak itt lehetnének velünk a többiek is! Micsoda élet lenne itt! Így viszont csendesen, a tenger meg nem szűnő morajlását hallgatva fogyasztjuk vacsoránkat, csodáljuk a csillagos égboltot, majd szabad ég alatt nyugovóra térünk.

A reggel csakúgy, mint tegnap, fürdéssel kezdődik. Itt is inkább most fényképezünk, mert sokkal élesebbek a kontúrok és élénkebbek a színek, mint a bágyadt esti fényben. Felküzdjük magunkat az útig, majd tovább emelkedve folytatjuk utunkat a keleti partvidéken. Innen még egy 182 kilométeres, de roppant hegyes szakasz vár ránk az irakliói repülőtérig, melyre 3 napot szánunk.

Kréta jellege – ahogy már megszokhattuk – a déli parton sem okoz meglepetést. Az út folyamatosan kanyarog a hegyek oldalán egyre magasabban. Egy hegyvidéki kis falucskában reggelizünk pompás kilátással. Nemsokára újra a parton találjuk magunkat, ahol Fragkokastello – még a török hódoltság alatt épült – erődjét csodálhatjuk meg. Alig 2 km-t haladunk a tenger szomszédságában, majd újra bevágtatunk a dombok közé. A táj továbbra is eszméletlen. Balra az égbe törő hegycsúcsok, jobbra pedig a végtelen, sík tenger. S a kettő között egyensúlyozunk falatnyi, forgalmatlan utunkon ismét egyre magasabban. A folyamatos emelkedés mellett a szél és a hőség is sokat kivesz belőlünk, s a terhelést legjobban Dia érzi, aki még alig pár napja kapcsolódott be a túra menetébe. Egyszer le is dől egy kicsit az út mellé, s az első autó rögtön meg is áll megkérdezni, nem kell-e segítség. Az itt élő görögök mintha sokkal figyelmesebbek lennének, mint a szárazföldön élő társaik!

A part mentén előrepillantva több hegygerinc is meredeken szalad a tenger felé, jelezvén, hogy sima útra a közeljövőben ne is számítsunk! A köztük lévő völgyekben általában patakmeder húzódik, melyhez jókora szerpentineken juthatunk le, hogy aztán a másik oldalon újra legyen hová felmászni. Már délután egyet üt az óra, mire megérkezünk a hegytetőre épült Sellia falucskába, melynek hófehér, görögös stílusban megépült házai büszkén néznek le a jó 350 méterrel lejjebb lévő tengerre.

Innen egy őrült, fékgyilkos szerpentinen gurulunk le a környék egyik leghíresebb homokos strandjához Pakiaszba. Ez azonban már sokkal jobban ki van épülve, mint Hora Sfakion környéke. De a kalandértéke is jóval kisebb. Délután 4-kor indulnánk tovább, ha Dia nem gyűjtött volna be egy defektet. Nem tüske a ludas, hanem a felniszalag, mely elmozdulva szabad utat hagyott egy küllővégnek. Én is megcserélem a belsőimet, inkább előre veszem a holland fickótól kapott új, de kisebb gumimat, a szálszakadt külső alá, hiszen ezt úgy sem merném már rendesen felfújni. Így legalább a hátsó kerekem – mely a súly nagy részét viszi – teljes értékű. Ahogy megszokhattuk megint felfelé vezet az út, majd leereszkedünk egy kristálytiszta, s itteni viszonyokhoz képest bővizű folyó partjára. Hamarosan megérkezünk a Préveli strandra, mely – jellegéből adódóan – Kréta egyik legérdekesebb helye. Az előbb említett folyó a torkolat előtt 2 km-re belekényszerül a Kurtalioti-szurdokba, s egy derékig érő édesvízi tóvá duzzad. Partján egzotikus növények, datolyapálmák, oleanderek és eukaliptuszfák találhatók. Ezt látni kell, még akkor is, ha megközelítése kerékpárral nem éppen egyszerű feladat. A folyót elhagyva ugyanis utunk keményen emelkedik fel a szurdok oldalára, kb. 200 méteres magasságba, majd egy rövid gurulás után elérjük a parkolót. Innen már csak gyalog lehet lejutni a szinte függőlegesen alattunk lévő torkolatig. A néhol a sziklába vájt meredek ösvényen turisták százai bandukolnak fel autójukhoz ebben az esti órában. A Nap már nagyon közelít a horizonthoz, így nekünk csak egy rövid látogatásra telik a varázslatos strandon. Leérve bevetjük magunkat a pálmafák rengetegébe, mely kicsit olyan hatást kelt, mintha a dzsungelben bolyongnánk. Visszafelé már a folyó hínáros medrében bandukolva tesszük meg az utat. A strandon vízibiciklit is lehet bérelni, mellyel bejárható ez az alig 400 méteres folyószakasz, de így gyalogszerrel sem kis élmény. Az előttünk elterülő tengertől eltekintve olyan, mintha az Amazonas egyik mellékágában sétálnánk az őserdő közepén. „Nyugi, piranják nincsenek” – nyugtatom a többieket, miközben óvatosan lépdelünk a hínárszőnyeggel borított puha talajon. A folyó közvetlenül a torkolat előtt a legmélyebb, itt már nyakig ér, s ez azon ritka helyek egyike, ahol 10 méteren belül édes és sós vízben is megfürödhet az ember. Mi viszont maradunk az édesnél!

A Nap már a horizontot súrolja, mikor visszaérünk a fent hagyott kerékpárokhoz. A szeles fennsíkon és a zsúfolt parkolóban nem tudunk megaludni, a strandon bár tilos, azért láttunk egy-két sátrat felverve. Oda viszont lecuccolni nem tudnánk. Így nincs más hátra: feltoljuk gépeket a meredek szembeszeles fennsíkra, majd száguldunk visszafelé a hazafelé tartó birkacsordákat kerülgetve, s a szurdok bejáratánál egy ósdi kőhídon átkelve intünk búcsút a Kurtalioti-folyónak. Innen egy 6 km hosszú földutas szakasz következik, de a sötétben már eszünk ágában nincs nekivágni a hegyeknek. Egy romos kőház udvarát szemeljük ki táborhelyül pompás rálátással a közvetlenül alattunk elterülő szurdokra, melyből birkabégetés hallatszik. „Remélem, éjszakára már nem terelik fel őket ide”. A romok szélárnyékában jól lehet főzni, s a viszonylag szélvédett belső udvaron több milliárd csillag fénye alatt térünk nyugovóra.

8 óra előtt még a hálózsákunkból kémleljük a láthatárt, miközben a ház árnyékából kilép egy bácsi csacsijával. Kicsit megilletődünk, lévén, hogy zárt udvaron vagyunk, de nincs probléma a dologból, megemeli a kalapját és szívélyesen üdvözöl minket. A mai nap újabb komoly dombok várnak ránk. Míg tegnap főként 3-400-as magasságokkal küzdöttünk, addig ma egészen 715 méterig fel kell kaptatnunk. Ráadásul a már említett 6 kilométeres földúton. A sziget ezen szegletében ugyanis akkora hegyek vannak közvetlenül a part mellett, hogy a főbb utak messze elkerülik a környéket. Ahogy kimászunk a völgyből, olyan szelet kapunk a hegyek felől, mely legszívesebben a tengerig repítene minket. Hamar lekényszerülünk a nyeregből, s toljuk fel a gépeket a kavicsos, s egyébként nem túl rossz minőségű úton, de még így sincs könnyű dolgunk. Némelyik szembeszeles szakaszon szó szerint megállít minket a szél, s csak jókora erőlködés árán tudjuk továbbvonszolni járgányunkat. Így az egyre jobban kitárulkozó panorámát sem élvezzük annyira, mint a tegnapi napon, csak kósza pillantásokat veszünk a minket körülvevő sárga fűvel benőtt 1700-as csúcsokra. Egy óra alatt alig pár kilométert sikerül megtennünk, de a távolban végre feltűnik Drimiskos falucska (540 méteren), így van remény arra, hogy hamarosan reggelizni is tudunk. Be is érünk a hangulatos hegyvidéki település görögösen szűk és kanyargós utcácskáiba, melyeket végre újra aszfalt borít. Az irtózatos erejű szél elől egy buszmegállóba húzódunk be. Reggeli után, friss forrásvízzel feltankolva már jóval nagyobb kedvvel indulunk a továbbra is emelkedő, de legalább aszfaltos, szerpentines úton. Már jó magasan járunk, a tenger halványkék csíkként húzódik a horizont szélén, az eddig fűvel és cserjével benőtt hegyek egyre sziklásabbak körülöttünk. Autók helyett csak kecskék járják az utat, ők viszont – mint Krétán szinte mindenhol – itt is sokan vannak. Kedvenc helyük a szalagkorlát mögötti árnyék.

Kanyar, kanyart követ majd átbukunk a 715 méteres hágón, s alattunk feltűnik a Galini-folyó völgye, melyben az északi partról érkező főút halad. Mi is ezen fogunk visszatérni a tengerpartra. Falatnyi utunk viszont most kivételesen nem „siet” elérni, jókora kanyarokkal, szép lassan ereszkedünk a méretes hegyekkel körülvett zöldellő völgy irányába.

Szerencsére a főúton sincsen eszeveszett forgalom, de itt már egy-két kamion is befigyel. 20 km-t ereszkedünk Aghia Galini üdülőfalucskáig, melynek szállodái lépcsőzetesen helyezkednek el a meredek partvonalon. Az üdülőhely színvonalát jelzi, hogy a helyi szupermarket nem éppen az olcsóbbak közé tartozik. A folyótorkolat mellett lévő kavicsos strand sem igazán a mi világunk: a temérdek bérelhető napernyő alatt nálunk jóval tehetősebb nyugati turisták töltik itt a szabadidejüket. Szerencsére senki nem botránkozik meg, hogy a só lemosására használatos zuhanyzót használom ruháim megtisztítására.

Délután 4 órakor nekivágunk a Messzara-síkság előtti utolsó dombvonulatunknak. 2 km-en keresztül 10% emelkedő a 36 fokos hőségben olvadozó aszfalton több, mint izzasztó feladat. A tetőről aztán feltűnik a Geropotamosz-folyó termékeny síksága, mely bár szabad szemmel belátható méretű, mégis a nagyobbak közé tartozik a szigeten. Fentről elég bizarr kép fogad, szakadt régi fóliasátrak minden mennyiségben. Timbaki sem hasonlít az eddigi krétai városok hangulatára. Forgalmas, zajos, kereskedőváros jellege van, olyan amilyenből már jópárat láttunk Görögország szárazföldi részein. Itt viszont végre akad olcsó szupermarket, így újra feltölthetjük az élelmiszer-készletünket.

Az Iraklió irányába vezető út innen végső búcsút int a Líbiai-tengernek, mi viszont még maradni szeretnénk egy utolsó estére. Visszatekerünk Kokkiosz Pirgosz hosszú, köves strandjára, melynek az északi csücskében találunk alkalmas helyet az éjszakázásra. Ez a strand már csöppet sem emlékeztet sem a Hora Sfakion, sem pedig Préveli eszméletlen fürdőhelyeire. Bár tömeg itt sincs, csupán néhány helyi áztatja magát, a part itt igénytelenül szemetes és egyhangú. Végignézzük az utolsó krétai tengerparti naplementénket, hiszen a túlsó parton már a hegyek mögé fog nyugodni a Nap, majd – ahogy eddig krétán megszokhattuk – szabad ég alatt térünk nyugovóra alig pár méterre a halkan morajló tengertől.

Másnap újra betekerünk Timbaki városába. Reggeli után egy ideig a síkságon haladunk, de mielőtt túlságosan kijönnénk a váltóink rendszeres használatának gyakorlatából, egy 4 km-es kitérőre vállalkozunk. Célunk a Messzara-síkság közepén, egy dombon található Fesztoszi palota romjainak megtekintése. Bimby továbbra sem hajlandó áldozni a kultúra oltárán, így Diával kettesben vesszük be a néhai palotát, melynek – habár a falai már nem állnak – fekvése mégis a legszebb a szigeten. A romokat sajnos a knossos-i palotával szemben eredeti állapotukban hagyták meg, így képzeletünkben nem igazán tud feléledni a majdnem 4000 éves, még a minószi korszakból származó építmény.

A forgalmas Miresz városa után búcsút intünk a főútnak, s egy falatnyi, dimbes-dombos úton kaptatunk fel Zaros irányába. Útközben egy félkarú belga bringással is összehoz minket a sors. Hosszú idő után ő az első csomagos túrázó, akivel találkozunk. Megállva üdvözöljük egymást, s rövid eszmecsere után ki-ki folytatja a maga útját.

Pár kisebb domb takarása után végre feltűnik az Ida-masszívum, mely 2456 méteres csúcsával első a szigeten. Igaz, hogy mindössze 4 méterrel előzi meg a Fehér-hegyek legmagasabb csúcsát. A lábánál fekvő Zaros nevével már többször találkozhattunk, hiszen a szigeten kapható talán legnépszerűbb ásványvíz innen származik. Iszunk is egyet helyben a tikkasztó hőségben, majd nyomjuk tovább, hogy még szieszta előtt elérjük az utolsó hágónkat, melyen átkelve visszatérhetünk az északi partvidékre.

Egyre magasabban kanyarog utunk az olajfákkal beültetett dombok között, s egy rövid lejtő után nekiveselkedhetünk a szerpentinnek, melynek kanyarjai bár nem látszanak olyan szépen egymás alatt, mint Hora Sfakion környékén a kopár sziklás hegyoldalban, mégis van belőlük jópár. A forgalom viszont jóval nagyobb, mint amire számítottunk: a szűk úton elég sok kamion nehezíti az életünket. Közvetlenül a hágó előtt kiépített pihenőhelyről csodálhatjuk az alattunk elterülő, meglepően zöld vidéket, s a belőle kiemelkedő kopár magashegység ormait. Ajia Varvara falucska közvetlenül a vízválasztón fekszik 640 méteren. A helyi általános iskola udvarán egy árnyékos padra telepedünk le. Ideális hely ez a sziesztára. Van kút, melyben hűthetjük italainkat a 36°C-os hőségben, van árnyék, s bár iskolaudvaron vagyunk, mégsem törnek ránk a közelgő tanévkezdéssel kapcsolatos rossz érzések, s Dia végre kimoshatja a sót a már csomókban lógó hajából.

Még 30 km maradt Iraklióig. A forgalmas, kamionos főút helyett a tőle nyugatra futó, kicsit kanyargósabb és hosszabb, de szinte teljesen forgalmatlan mellékutat választjuk. Dia méltatlankodik csak, mivel az első rövid gurulás után újra kapaszkodni kell, de „ugyanúgy nullára megyünk, így legalább többet gurulhatunk” – bíztatom. S az út végül beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Magas gerinceken, gyönyörű panorámával, lassan veszítette a szintet, szinte néptelen apró falvakon át. Már legalább 15 km-rel érkezésünk előtt feltűntek a messzeségben Kréta 135 ezres fővárosának többnyire fehér házai. Alig fél óra múltán Krétán soha nem látott forgalomban bolyongunk a belváros szűk utcácskáin.

Iraklió 1971-től Kréta fővárosa (előtte Hájna volt). Itt található a legforgalmasabb tengeri kikötő. Zsúfolt, zajos, betondzsungeles hatású város, szépnek első látásra nem mondható. Óvárosát velencei korszakból származó ódon városfal veszi körül, de ezen belül olyan kaotikus, hogy néha azt sem tudtam, hogy a tenger felé megyünk-e vagy sem. Nagy nehezen azért sikerült rálelnünk a város legnagyobb műemlékére, a kikötőben található 16. századi erődre (Rocca del Mare). A kikötő védőgátján pompás sétaút vezet több, mint két és fél kilométer hosszan, melyet többnyire a futók és bringások használnak. Ide már halandó turista nem sétál ki. Pedig pompás kilátás nyílik innen a városra, a kikötőre, valamint a várossal szemben található Dia szigetére. „Megint egy szakasz végére érkeztünk” – tudatosítom magamban, miközben a szomszédos félszigeten lévő repülőtérről a fejünk felett áthúzó gépeket tanulmányozzuk arra gondolván, hogy holnap este mi is egy hasonló gépmadárral hagyjuk el ezt a csodás szigetet.

Emellett a hajóforgalom is szokatlanul nagy, jönnek-mennek a Pireuszból a közeli szigetekről érkező hatalmas kompok, s azon tűnődünk, hogy hol a fenében fogjuk a mai éjszakát eltölteni. Felmerül az is, hogy maradjunk itt, s aludjuk a magas betonkorláton, de aztán leszavazzuk az ötletet.

Estére visszatérünk a nyüzsgő városba. Megérkezésünket egy finom gyros-szal ünnepeljük, majd sétálunk még egy kicsit a forgalmas kis utcácskákban. Megtaláljuk a Venezelu teret. Itt található a híres Morosini-kút, mely a város jelképe, és az 1239-ben épült San Marco székesegyház, valamint a XVII. századi kétemeletes Loggia. Kezdünk rájönni, hogy mindaz, ami ebben a városban szép és maradandó, az olaszok keze munkáját dicséri, nem pedig a görögökét.

Lassan ráborul a városra az éj, mi pedig a félszigetre épült repülőteret vesszük célba. De nem a forgalmas és kivilágított utascsarnokában, hanem inkább a kifutópálya túloldalán lévő öbölben szeretnénk valahol megaludni. Nem túl biztonságos a napközben is kaotikus város utcáin bringázni az éj leple alatt, erre gyorsan rájövünk, miközben a forgalom még a délutánit is felülmúlja. Egy kis bolyongás, s pár izzasztó domb megmászása után végre megtaláljuk az öbölbe vezető, éjszaka is nagyforgalmú utat. „Ez nem éppen egy olyan hely, amire számítottunk” – jegyzem meg gyorsan, miközben a domboldalból végigpillantok a kivilágított, homokos strandokkal és szállodákkal övezett tengerparton. A strandokon még így este is nagy az élet, szól a zene, s emberek tömege élvezi a tenger felől érkező enyhe nyári szellőt. Szerencsére a reptér felőli oldalon véget ér a fövenyes part, s egy lépcsőzetes sziklafal kezdődik, melynek oldalában találok elegendő majdnem vízszintes placcot a hálózsákok elhelyezéséhez. Itt már végre a 10-15 percenként leszálló gépeken kívül senki és semmi nem zavarja pihenésünket.

S elérkezett augusztus hó 5. napja. A mai napon búcsút kell intenünk Krétának, s 14 napi tekerés után Görögországnak is. Mivel nem jutottunk át Gavdosra, egy nappal korábban ideértünk, így ma már elvileg csak a pár kilométerre lévő reptérre kellene átgurulnunk. A gépünk viszont csak az esti órákban indul, így nem lehet kérdés, hogy visszatérünk-e még egyszer Iraklióba.

Fél kilenckor már majdnem lesüt minket a Nap a szikla oldaláról. A tengerben egy görög nyugdíjasklub tagjai áztatják magukat, folyamatos károgásukat messze viszi a szél. Eddig sem tetszett túlságosan a görög nyelv, de a mai reggel aztán végleg betette a kaput!

Reggeli után, alig fél óra múlva már a városban találjuk magunkat. Bolyongunk még egy kört a zegzugos sétálóutcákon, veszünk ajándékot az otthoniaknak, sőt még egy netcaféba is betérünk hírt adni magunkról, s képeket feltölteni. Ebéd után Diával fürdünk még egy utolsót a tengerben. Szerencsére Bimby „lelkesedése” már annyira az origó felé közelít, hogy nem kell attól tartanunk, hogy ő is le akar jönni, s nem lesz kire bízni a bringák őrzését. Délután háromkor már nem igazán tud nekünk Iraklió belvárosa újat mutatni, így a már éjszaka bejárt úton a repülőtér felé vesszük az irányt. Gyorsan szétkapjuk a gépeket, így rengeteg szabadidőnk marad. Fél óra késéssel, este 10 óra után intünk búcsút a szigetnek, s kétórás repülőút vár ránk az észak-olaszországi Milano-Malpensa reptérig.

Még a neten tájékozódtam az olasz és svájci időjárásról, s megtudtam, hogy a maihoz hasonló 34°C-tól nem kell tartani. Milánóban ma esős idő volt, de holnapra szerencsére már napsütést írnak, akárcsak a hátralévő 4 svájci napra. Szerencsénk van, hogy nem egy héttel korábbra terveztük az utazást!

Olvass tovább

(Svájc)

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes