2. fejezet

Bringázás a Föld legményebb árkában

 Vissza az előző fejezehez

Qumran Nemzeti Park, Holt-tenger

2015. április 2. – koradélután

Meleg, fülledt, már-már nyárias idő fogadott minket a Júdeai-sivatagban. Amíg tegnap reggel a Földközi-tenger partján még jócskán hűtött a szél, itt csak forróságot hozott felénk. Kopár hegyek magasodtak fölénk, a közöttük lévő szűk szakadékok (vádik) kiszáradt vízesések nyomát rejtették. Egy faasztalnál költöttük el ebédünket, miközben tekintetünket szinte vonzotta az alattunk lévő hatalmas mélyedés közepén elterülő valószínűtlenül kékes árnyalatú víz látványa: a Holt-tengeré.

Nem volt egyszerű idejutni! Tegnap este még az innen 160 kilométerre lévő Genezáreti-tó partján vertük fel a sátrainkat az erős esti szélben. Végül meglett a kis kivilágítatlan földút, mely a neten jelölt ingyenes strandra vezetett. Sokan éltek ezzel a lehetőséggel, szinte egymást érték a sátrak, s tábortüzek lobogtak az éjszakában. Megmártóztunk a kavicsos medrű tó hullámoktól fodros, kellemes vizében, s gyorsan nyugovóra tértünk.

Ma reggel újfent kellemes, napos idő köszöntött ránk, de kétségekkel indultunk útnak. Ekkor még egyáltalán nem voltunk biztosak abban, hogy estére megpillanthatjuk a Holt-tengert, sőt, akár az is benne volt a pakliban, hogy valahol Palesztinában köszönt majd ránk az éjszaka. Egy laza húszast tekertünk a tó déli szegletéig, ahol a Jordán kilép belőle, s útba ejtettük a Yardenit ortodox keresztelőhelyet. Csakúgy, mint nálunk a Balaton esetében, itt is egy zsilippel szabályozzák a tó vízállását, így lassan poroszkált a Jordán ezen a kultikus helyen, ahol Szent János óta már sokakat merítettek meg vizében. Ma már egy komoly komplexum fogadja az ide látogatókat, ajándékbolttal és betonból kiépített rámpával, melyen könnyedén el lehet jutni a folyó vizéhez. Az első keresztelés emlékét rengeteg csempére írt bibliai idézet őrzi, köztük magyar nyelvű is. Legnagyobb meglepetésünkre éppen egy távol-keleti csoport járult a szentséghez. A nagyjából harminc ferdeszeműt számláló társaság a tőlük telhető legnagyobb áhítattal, (az ajándékboltban vásárolt) hófehér keresztelőruhájában közelített a vízhez. Páran videóztak, egyikük pedig egy kis zenelejátszóval biztosította a meghitt hangulatot. Néhányuk már-már révületbe esett a szertartás előtt. Mi, külső szemlélőként, valójában nem igazán tudtunk különbséget tenni, hogy valójában egy cirkuszi produkciót, vagy egy komoly vallásos eseményt látunk, annyira hatalmas volt köztünk a kulturális szakadék. Ha európaiak lettek volna, szinte bizonyos, hogy bohócoknak tartottuk volna őket.

A „vallási” program után a merítkezést mi inkább kihagytuk, bár amennyi kamerát láttunk, szinte bizonyos, hogy illegális, nem fizető, önjelölt keresztelkedőként gyorsan kipenderítettek volna minket. Így inkább önszántunkból hagytuk el az egyébként nagyon kulturált és meghitt helyet, s egy közeli szupermarketben töltöttük fel energia- és folyadékkészletünket a mai hosszúnak ígérkező útra. Ahogy közeledtünk a Palesztin határhoz, a katonák száma ugrásszerűen megnőtt. Eddig is sok egyenruhást láttuk buszmegállókban, vonatokon, ám itt hatalmas csoportokban jártak a gépfegyveres honvédek. A mai tervünk az volt, hogy megpróbálunk feljutni valamelyik Tiberias – Jeruzsálem buszjáratra, s így szerezni 80-100 kilométer előnyt, mely már elég lenne ahhoz, hogy estére elérjük Holt-tengert, s azon belül is az újfent izraeli fennhatóságú En Gedi oázist. Tudtuk, ha meghiúsul a buszozás, szinte biztos, hogy még Jerikó előtt töltjük az éjszakát az arabok között.

Mivel azonban a következő busz érkezéséig még több, mint egy óránk volt, így a tekerés mellett döntöttünk. Roppant dombos terep köszöntött ránk, ahogy elhagytuk a tó partvidékét. A fű határozottan sárgább lett, s néhány pálmaültetvényen kívül nem sok fás szárú növény akadt utunkba. Neve Ur falucskánál ért utol minket az első zöld színű, menetrend szerinti járat, ám úgy tele volt, mint délután a hetes busz. A sofőr széttárta a karját, aztán tovább hajtott. Így kénytelen-kelletlen folytattuk az utunkat Bét-Séán városáig. Ez volt az utolsó zsidó település a Jordán-völgyében vezető 90-es út mentén. Egy óránk volt még a következő busz érkezéséig, ezt a közeli nemzeti parkban töltöttük. A déli busz tíz perces késéssel érkezett Tiberiasból. Ez is hasonlóan tele volt, mint a tíz órás, ám rajtunk kívül még többen vártak rá, így kénytelen volt megállni.

– Úgysem férünk fel rá – legyintettünk Bimbyvel, ám Diának más tervei voltak.

– Nem fogok az araboknál éjszakázni – jelentette ki, s felpattant a buszra.

A megálló felőli csomagtartó csordultig volt az ingázó katonák hatalmas batyuival.

– Ide még egy kis táska sem fér be, nemhogy egy bicikli!

– A túloldalon mi a helyzet? – tettem fel a kérdést Bimbynek.

– Hát, ha rendet rakok, talán meglehet – jött a válasz.

– Akkor mire vársz?

Bimbyt nem kellett félteni, rögtön kipakolta az út közepére a baloldalon található csomagok nagy részét, s – úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva – „élükre állítva” elkezdte a bepakolást. Én pedig egyesével odaszállítottam a bringákat és csomagjainkat. A buszvezető lett csupán egyre türelmetlenebb, mert érett egy újabb tízperc késés, ám Dia nem mozdult a busz elől, s folyamatosan szóval tartotta a fickót, így – úgymond – átvettük az irányítást a gép felett.

Nem kis logisztikai malőr kellett hozzá, de végül felfért a három bringa a tömött buszra, s – bár nekünk ülőhely már nem jutott – így is boldogan szálltunk fel a kellemesre légkondicionált járműre.

S ahogy sofőrünk végre beletaposhatott a gázpedálba, neki is elpárolgott az idegessége.

Ahogy haladt a busz dél felé, úgy lett egyre sárgább és kopárabb a táj. A golyóálló mellénybe öltözött gépfegyveresek által őrzött nem hivatalos határátkelőt gyorsan átléptük, s néptelen vidéken, száguldott tovább a zöld járművünk. Bár elvileg folyóvölgyben jártunk, itt már határfolyó a Jordán, így többször nem találkoztunk vele. Jóval távolabb haladt az út a bibliai tájékon, sárgás dombok között, s csak nagyritkán akadt néhány apró palesztin település. Csupán egy katonai bázisnál álltunk meg, de az buszra váró katonák hada már nem fért fel, így száguldottunk is tovább. Vezetőnk továbbra sem nyugodott bele a késésbe, így eszméletlen tempóval vettük a kanyarokat, kész csoda, hogy egyetlen utas sem hányta össze magát a zsúfolt járművön.

Jerikó városa után intettünk búcsút a busznak, még mielőtt megkezdte hosszú emelkedőjét az izraeli főváros irányába. A táj teljesen elsivatagosodott, s délután egy órakor szinte megütött minket a hőség. A látóhatár szélén már csillogott a Holt-tenger víztükre.


En Gedi, Holt-tenger

2015. április 2. – naplemente után fél órával

Hosszú lépcsősor vezetett le a Holt-tenger partjára. Egész délután itt tekertünk a közelében, de eddig nem volt alkalmunk megközelíteni a Föld legmélyebb pontját. Azon a 3 településen, melyet érintettünk, le volt zárva a strand, az út mentén pedig vagy szigorúan tiltják, vagy pedig ennek megerősítéseként szögesdróttal zárják el a nagyközönség elől. Itt, En Gediben is hatalmas kerítéseket építettek az útépítők a nyilvános strand köré, mivel a főutat ezen a szakaszon épp felújítják. Ám az emberek erről tudomást sem véve sorra másztak be a lezárt területre, így mi is átemeltük a bringákat a „védelmi rendszer” leggyengébb pontján, s beköltöztünk a strand szomszédságában található ingyenes kempingbe. A vizet persze elzárták a gondos építők, s a főcsap karját is leszerelték, ám arra nem számíthattak, hogy lesz olyan „hülye”, aki kombinált fogóval jön strandolni. Nem volt túl tiszta és csöppent sem volt igényes a hely, de – hála a magyar bringásoknak – édesvíz korlátlanul rendelkezésre állt.

En Gedi felkapott turista-paradicsom. Köszönheti ezt a Holt-tengeren kívül a Dávid-szurdok pompás vízeséseinek, s Massada közelségének. A külföldiek többsége közeli kibucban, vagy hostelben lakik, csak pár magunkfajta merészkedett be ide a lezárt területre éjszakázni. Az erős északi szél hatalmas hullámokat korbácsolt a tenger sötétkék vizére, melyek a sóval vastagon borított sziklákat nyaldosták a parton. Az elhagyatott helyen csupán két magyar lány törölközött éppen mire leértünk. A nap már vagy fél órája távozott a nyugati hegyvonulatok mögött, a szemközti oldalon Jordánia fényeit jócskán túlragyogta a felkelő telihold. Fénye hosszú ezüstös csíkként hasította keresztbe a 420 méterrel a tenger szintje alatt feszülő víztükröt.

– Jó nagy gödörbe kerültünk – viccelődtünk – kész öröm lesz innen kimászni!

A sós vízben való fürdés számomra nem jelentett akkora újdonságot, hiszen Erdélyben és Ukrajnában is fürödtem hasonló koncentrációjú, már-már telített sóoldatban. Az ember úgy lebeg a víz felszínén, mint egy parafadugó. Engem inkább a tó hatalmas méretei és környezete nyűgözött le. Hátamat a hullámoknak vetve eveztem be, s hagytam, hadd sodorjanak egyre beljebb és beljebb. Fantasztikus érzés volt itt lenni, élvezni a langymeleg vizet, az esti szellőt egészen addig, amíg a só ki nem kezdte a tekeréstől kidörzsölődött fenekemet. Onnantól pokollá vált a fürdés, s szinte rohanva közelítettem az édesvíz irányába.

Délután 3 után indultunk el Qumránból, az onnan még 30 kilométerre lévő napi végcélunkhoz. A Holt-tenger partvidékén igazi élmény volt a tekerés: hátszél, elenyésző forgalom, s a látvány, mely kilométerről kilométerre tudott újat mutatni. Kopár sziklák emelkedtek közvetlenül az út fölé, s bár ma hibátlanul kék volt az ég, el tudtuk képzelni mi történhet akkor, ha egy komolyabb zivatar tör ki a hegyekben. A „flash flood” jelenségre (gyors-áradás) megannyi tábla figyelmeztetett. Négy óra után végre elértük a fix ellenőrzőpontot, így elhagytuk Palesztinát. Egy kicsi falu emelkedett még a közeli dombokon, mellette a völgyben tekintélyes pálmaültevényekkel, a következő már En Gedi lesz. Az utolsó 20 kilométeren nagyon megtréfált minket az út, két komoly kaptató következett egymás után, fel a meredek hátságra, majd vissza majdnem a tó felszínéig. A második tetején kiépített parkoló és szinte az egész Holt-tengert körülölelő kilátás várt ránk. Meg is álltunk, s hosszasan bámultuk az alattunk elterülő természeti csodát.


En Gedi, a Holt-tenger partján

2015. április 3. – este 8 órakor

Felemásra sikerült ez a pihenőnap. A legnagyobb bajom az volt vele, hogy többet pihentem, mint amennyit szerettem volna. Sajnos rendre azt érzem, mióta betettük a lábunkat Izrael földjére, hogy újabb és újabb szabályokba ütközünk, melyek nem mindig úgy alakítják életünket, ahogy szeretnénk. A mai nappal elkezdődött ugyanis a pészah, a zsidók egyik legnagyobb, egyhetes ünnepe, melynek keretében az Egyiptomból való kivonulásról emlékeznek meg.

– A pészah a család ünnepe – mesélte még Efi Ma’anitban a közösen elköltött reggelink alkalmából. Ilyenkor összegyűlnek a családok, kicsik és nagyok s együtt ünnepelnek.

– S mire kell ügyelnünk? – kérdeztük.

– Pénteken egész nap nagyon nagy a forgalom az utakon, hisz mindenki hazafelé tart a családjához, este viszont senkit sem látunk majd. A családok ilyenkor együtt vannak, s esznek-isznak, jól érzik magukat. De a pészah egyben a kovásztalan kenyér ünnepe is, így egy hétig nem fogtok péksüteményt kapni a boltokban, helyette csak az ostyára emlékeztető pászka lesz.

– Ez nem túl jó hír nekünk. A bringához ugyanis kell az „üzemanyag”, s ennek az egyik alapja a kenyér! De majd megoldjuk.

A reggeli órákban még nem éreztük a „pészah szelét” a szokatlanul enyhe és sós holt-tengeri levegőben. A Nap – ahogy kell – felkelt Jordánia felől, s kilenckor már olyan meleg volt, mint nálunk júliusban. A nemzeti park szalmatetős főbejáratánál még csend honolt, mi voltunk az első vendégei. Szépen kiépített ösvényen sétáltunk be a kristálytiszta patak völgyébe. Kopár, vöröses sziklák magasodtak fölénk, ám az édesvíz egy igazi oázist varázsolt ide sokféle egzotikus növénnyel, rajtuk vidáman mászkáló szirtiborzokkal, akik szemmel láthatóan már megszokták az emberek közelségét. Tovább sétálva egyre meredekebb lett a szurdok, s a bővizű patak látványos vízeséseket formált. Felsétáltunk egészen Dávid-vízesésig, mely 16 méteres magasságával kitűnik a többi közül.

– Fürödjünk egyet – vetettem fel, bár tábla tiltotta a csobbanást.

Bimbynek nem kellett kétszer mondani, fél perc múlva már ott álltunk a hatalmas „zuhanyrózsa” alatt, s élveztük az intenzív hidromasszázst. A parkőrség azonban gyorsan kifigyelt minket, s egy egyenruhába öltözött fiatal lány határozott kérésére inkább egy másik, kisebb vízhozamú csobogót választottunk magunknak. Már majdnem dél lett, mire kipancsoltuk magunkat, bringára szálltunk és célba vettünk az innen 20 kilométerre, délre található Masszáda monumentális erődjét.

De – gondolván az ünnepre – Bimbyvel kettesben még felkaptattunk a dombon található kibucba, ahol egy kicsi és drága szupermarket várt minket. Az izraeli árakról eddig még nem ejtettem szót, pedig már első boltlátogatásomkor meglepődtem, hisz magyar szemmel nézve igencsak drágaság van errefelé. Ennek részben az lehet az oka, hogy a helyi fizetőeszköz (shékel) az utóbbi években nagyon sokat javult (2011-ben kiadott útikönyvem még 54 Ft/shékel árfolyamról számol be, a túra előtt pedig már csak 70 Ft körül sikerült váltanunk, s mivel a túra előtti hónapban mind az USA dollár, mind pedig az euró a csillagokban járt, azokkal sem lettünk volna kisegítve). Mindenesetre 350 Ft alatt nem lehetett másfél literes üdítőt kapni, ugyanekkora ásványvíz 200 Ft körül mozgott (bár magyar mércével ez nem is volt ásványvíz) a tej literje szintén 350 Ft körül mozgott, egy 750 grammos kenyér 700 Ft, a felvágottak és a sajtok pedig valahol közvetlenül a csillagos ég alatt helyezkedtek el. Sajnos az éppen termő helyi gyümölcsöket sem kaptuk meg az otthoninál kedvezőbb áron.

A fenti árak egy városi átlag szupermarket árai voltak, En Gedi eldugott kis boltja ennél jóval drágább volt. De így a 3. nap derekára már megtanultuk ezen túltenni magunkat, s nagy örömünkre még akadt egy mélyfagyasztott kenyér a frigóban, így nem kell a túra végéig a sajtostallér sajt nélküli íz- és formavilágú pászkán tengődnünk. Végre célba vehettük Masszádát, mely minden izraeli körútnak kötelező állomása kell, hogy legyen. Magasan, a Holt-tenger felett található elszigetelt fennsíkon épült erőd a zsidó hazaszeretet megnyilvánulásának egyik emblematikus helyszíne.  A közel 30000 főnyi római sereg három évig ostromolta az erődöt, végül egy rámpát építettek az falához, és azon keresztül törtek be. Ám ott bent csak halottakat találtak. Mivel a zsidók vallása tiltotta az öngyilkosságot minden férfi legyilkolta a családját, majd egymással végeztek. Végül tízen maradtak, majd sorsolás után egyikük leölte mind a kilencet, végül önmagával is végzett, hogy elkerüljék a rabszolgaságot.

Mikor lekanyarodtunk a mellékútra, már magasan emelkedett fölénk az erőd. A hegy csúcsa valójában mindössze 50 méterrel található a tengerszint felett, ám innen, a Holt-tenger mínusz 400 méteres árkából igencsak magasnak tűnt.  Ahogy számítottunk rá – közelebb érve – hatalmas szögesdrót-kerítés feszült bele a sivatag egyhangúságába, s már felkészültünk, hogy leszurkoljuk 30 shékeles belépőjegyünket (felvonóval 70-be kerül), ám a hölgy udvariasan és nagyon határozottan közölte, hogy pészah miatt már zárva vannak. Egy kicsit furcsálltuk a dolgot, hiszen maga az ünnep csak este kezdődik, s – érdekes módon – az ennél kevésbé frekventált En Gedi Nemzeti Park egész nap nyitva áll, egy világhírű UNESCO-s helyszínen pedig délben mindenki szépen veszi a motyóját és hazaindul?

– Hát, lesz miért visszajönni – jegyeztem meg szomorúan ezt az örök igazságot.

A pálmafák árnyékában ebédelve még sóvárogva néztük Masszadát, mely szinte karnyújtásnyira volt, de mégis oly távol került, majd visszaindultunk En Gedibe.

Út közben azon tanakodtunk, mit csináljunk a délután hátralevő részében. Nekem hegyet mászni lett volna kedvem, ha már a Masszadát nem mászhattam meg, s – bár nem kitörő lelkesedéssel de – Bimbyék is támogatták az ötletem. A napi belépőnk még érvényes volt a nemzeti parkba, így újra felkapaszkodtunk a vízesések mentén, hogy a kijelölt túra-útvonalon felkapaszkodjunk a közeli csúcsokra. Ám a bürokrácia ismét közbeszólt. Az ösvény mellett kis tábla fogadott: 4 óra után már nem lehet felmenni, s gondoskodván arról, hogy ez be is legyen tartva, egy egyenruhás hölgy posztolt az árnyékban, s mindenkit visszafordított.

– Micsoda baromság ez – fakadtam ki – egy óra alatt megmásznánk a csúcsot, s zárórára bőven visszaérnénk!

Ám nem volt ilyen opció, így bosszúságomat a patak vizében hűtöttem le.

Estére aztán újra célba vettük a Holt-tenger lezárt strandját. A nap folyamán En Gedi után 5 kilométerre érintettünk egy másik, ennél jóval színvonalasabb létesítményt, ahol (jó pénzért) buszokkal szállították le az érdeklődőket a tenger partjára. Most már kezdtük érteni, miért nem éri meg kinyitni ezt az ingyenes komplexumot. Ma reggel óta azonban jelentős átalakuláson esett át a kis strand védelmi rendszere. Múlt éjszaka valaki teljesen átvágta a kerítést, így az útépítők bemérgedtek, s a lyuk befoltozása mellett jócskán megerősítették a kerítés gyenge pontjait. Még egy jó adag szögesdrótot is beépítettek. Egy kicsit tanakodtunk, hogy mitévők legyünk, de nem volt túl sok kedvünk új helyet keresni, pláne, hogy megtudtuk, hogy a tenger partján a kiépítetlen részeket azért sem szabad megközelíteni, mert a talaj láthatatlan lyukakat rejthet, ahová ha valaki beszakad, nem biztos, hogy élve kiszedik belőle.

Lemálháztuk gépeinket és a csomagokat szépen beadogattuk a kerítésen. A kemping a szokásos nyugodt arcát mutatta, csak pár arab srác „vendégeskedett”. Ma este is lementünk megmártózni a tenger sós vizébe. Ma nyugodt volt a víz, s már jóval kevésbé csípett, mint tegnap. Valószínű, hogy a kevés bringázás és a tegnap esti áztatás megtette gyógyító hatását. Fél órán keresztül élveztük Diával zavartalanul a lebegést, míg a mai nap a szokásosnál kisebb hatásfokkal pörgő Bimby a partról figyelt minket.

Estére irdatlan szélvihar kerekedett, de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy a sátrunk előtt a hátunknak földnek vetve élvezzük az utolsó kellemesen enyhe, csillagfényes sivatagi éjszakánkat.

Olvass tovább

Júdeai-sivatag, Jeruzsálem

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes