5. fejezet

A török „vadkelet”, avagy ott, ahol egy szép tó: Van

Vissza az előző fejezethez

Másnap reggel egy újabb hágó várt ránk. Elhagyván a pusztát, melyen 70 sík kilométert tudhattunk magunk mögött, 1800 méterre kellett feltekernünk. Ez a Van-tó vízválasztója. Törökország legnagyobb tava ugyanis vulkanikus tevékenység következtében keletkezett, a Nemrut vulkán egyik kitörése zárta el útját, így nincsen lefolyása. A 120 km hosszú és 80 km széles tó felülete 16,5-szer akkora, mint a Balaton, mélysége pedig 457 méter. Magas nátriumtartalma miatt rendkívül lúgos a vizének kémhatása, mely jótékony hatással van a sebgyógyulásra és a ruhák is mosószer nélkül tisztíthatók vizében (sajnos mindkettőt lesz módom megtapasztalni).

Tomival ezen a reggelen bekeményítettünk, s abban állapodtunk meg, hogy aki 10-szer kimondja a tiltott szócskát, az valami kíméletlen extrabüntetésben részesül. Ennek ellenére a domb tetején már 8-8 volt az állás, s persze kőkeményen szóval tartottuk egymást, hogy ne lehessen eltussolni az utolsó kilométereket sem. Ám egyszer csak eljött a nagy pillanat:

– Nézd, ott van a Van-tó! – kiáltottam.

– Tényleg ott van! Na meg Tatvan! – kontrázott rá Tomi.

Megpillantottuk!

 A tó már elsőre csodás látványt nyújtott a hatalmas hegyek gyűrűjében. Vize mélykék és hullámok csapdossák a partját. Olyan, mint egy tenger! De mégsem az, hiszen nem kevesebb, mint 1719 méterrel van felszíne a tenger szintje felett! Európában ezen a magasságon már ritkán épülnek városok. Itt viszont nagy hőség (34°C), és hatalmas tömeg fogadott a tó második legnagyobb településében, Tatvanban. A magasságot mi már nem nagyon érezzük, hiszen Ankara óta szinte végig 1000 méter felett kerékpároztunk, de bőrünk annál inkább. Színe már a helyi kurdokéval vetekszik. De komoly problémát inkább az jelent, hogy szánk beduzzadt és iszonyúan fáj az állandó széltől és UV sugárzástól. Ezúton üzenem a Labello cég termékfejlesztésért felelős vezetőinek, hogy kísérletezzenek ki valamilyen ütősebb terméket, mert Kelet-Törökországban „classic” márkajelű szájmaszlaguk egy hangos kiáltást sem ér, annak ellenére sem, hogy plázacicákat megszégyenítő gyakorisággal „rúzsoztam” vele magam.

A városban sziesztáztunk, pihentünk egyet a tó partján. Itt is mindenki „marslakónak” nézett minket, bámulták a bringáinkat és próbáltak velünk törökül szót érteni. Nehéz dolog ám ez a népszerűség! Baromi fárasztó tud lenni. Főleg ha az ember nem akar bunkó lenni, s magából kikelve tömeget oszlatni. Egyrészt mert nem viselkedünk illetlenül egy érdeklődő idegennel, másrészt pedig mert ő van otthon és nem mi. Ha meg jófejek próbálunk lenni, akkor jönnek, mint a legyek. Egyre bátrabban, s egyre közelebb. Főleg persze a gyerekek. Ez még önmagában nem is lenne baj, csak nehogy kificcenjen a táskából egy fényképezőgép, mobiltelefon, pénztárca netalántán egyéb hasznos holmi, mert ez egyáltalán nem lenne jó poén. A tettesnek meg minden bizonnyal bottal üthetnénk a nyomát. Mégis itt, ebben a városban történt túránk egyik legmeghatóbb pillanata. Ahogy tekertünk kifelé a forgalmas főúton egy ötéves körüli kissrác nézett fel ránk őszinte csodálattal. Valahogy úgy, mint az Armageddon című filmben, mikor megérkeznek az űrhajósok. De önző módon nem tartotta meg magának az élményt, odarohant az autóban ülő testvéréhez, megrázta vállát és felénk mutatott. Hatalmas, sohasem látott csoda voltunk a szemükben, ez sugárzott a tekintetükből, pedig nem is a Holdra indultunk, csak a közeli Nemrut vulkán kráterébe.

A várost elhagyván egy apró mellékutat kaptunk magunk alá, melynek a 320 km főút után már roppantul tudtunk örülni. Szépen, egyenletesen emelkedtünk a 3000 méternél is magasabb hegy oldalán. Az út egy kicsiny, és nagyon szegényes falun vezetett át. A gyerekek persze rögtön kiszúrtak minket, s az átlagosnál nagyobb érdeklődést mutatva csapatostul rohantak utánunk "money, money" felkiáltással. Feri és Tomi bicaját egy kicsit megrángatták, de szerencsére sikerült kiszabadulni gyűrűjükből, s leszakítani őket az emelkedőn. A falu után nem sokkal elértünk egy üzemen kívüli felvonót, emellett kanyarogtunk egyre magasabbra. Az aszfalt eltűnt és egy poros úton kapaszkodtunk tovább, élvezvén a Van-tóra nyíló pazar panorámát. Kétezer méter felett jártunk már, s egyre csodásabb lett a táj. A világoszöld fűvel benőtt hegyoldalon milliónyi árvalányhaj aranylott a napfényben, miközben egy akkora tágas világ nyílt meg alattunk, amit ésszel, szemmel szinte be sem lehetett fogadni. A tiszta, párátlan időben csak a távoli hegyek, illetve a Földgolyó görbülete szabott határt szemünknek, s amit láttunk az egytől-egyig csodálatos volt. A mélykék tó találkozása a háromezres, hósipkás, sárgálló hegyekkel, zöld rétek, sárgálló búzamezők. Alig több mint 2 óra alatt leküzdöttük a 854 méteres szintet, s elértük a vulkán 2523 méteres peremét, s belepillantva a kráterbe szinte lélegzetünk is elakadt. Megérkeztünk Csodaországba!

– De jó végre otthon lenni! – sóhajt fel Tomi.

Elsőre persze mi sem értettük a poént, mely rövid magyarázatra szorult, miszerint ha itt Törökországban mindenki „marslakónak” néz minket, akkor ez minden bizonnyal nem is egy kráter, hanem maga a Mars. Ám, ha nem is vörös a felszíne, de azt hiszem ilyet még soha az életben nem láttam.

A Nemrut már egy régóta kialudt vulkán, így szürke bazaltláva helyett csodálatos zöld és kék színben pompázik belseje. Csakúgy mint a külső részen, hatalmas területet foglalnak el zöld rétjei, melyeket megannyi árvalányhaj tesz sárgás-fehéres színűvé. S a kisebb-nagyobb erdőségek mellett 3 krátertó is helyt kapott. Tíz csodás kilométert tettünk meg a kráter belsejében vezető poros úton, mígnem elértük annak legmélyebb pontját, a Nemrut-tavat (2250 méteren). Megfürödtünk kristálytiszta vizében. Még soha nem fürödtem ilyen kellemes hőmérsékletű vízben 2000 méter felett, olyan volt, mintha a Balatonban lubickolnék. Bár egy ilyen kellemes nyári estén elég sokan mozogtak a kráterben, azért sikerült egy nyugodt helyet találnunk éjszakára a közeli erdő kicsiny tisztásán. Virslit sütöttünk vacsorára, majd hosszasan csodáltuk az éjszakai égboltot. A milliónyi csillag gyémántként ragyogott felettünk a fényszennyezettség-mentes, kristálytiszta, párátlan magashegyi légkörben a kráter kalderájával szegélyezve.

Másnap reggel újra felfelé vezetett az út. Újabb 10 kilométert tettünk meg a kráterben, amíg elértük a kaldera keleti kivezetőjét (2439 méteren). Persze nem kellett sokat másznunk hozzá, így is elég magasan voltunk. Rögön feltűnt előttünk, a következő kihívás, a négyezer méter fölé magasodó Süphan vulkáni kúpja, mely már így a reggeli órában is felhőkoszorúba burkolózott. Innen hosszú gurulás vette kezdetét vissza a Van-tó partvidékére. Délben érkeztünk meg Adilcevaz városába. Ez egy tisztán török város itt a kurd vidék közepén. Tervünk szerint gyorsan sikerült egy viszonylag olcsó szállást találnunk, ahol megőrzik csomagjainkat és kerékpárjainkat, amíg mi a környék legnagyobb hegyének meghódítására indulunk.

Délután, a legnagyobb melegben indultunk a Süphan hatalmas vulkáni kúpjának irányába. Törökország harmadik legmagasabb hegye 4058 méteres magasságának köszönhetően büszkén emelkedik a Van-tó felé, s partjának bármely pontjáról tisztán kivehető.

A városban 30 líráért ajánlottak taxit, ami felvisz közvetlenül a hegy lábához, Harmantepe falucskába, de mi inkább gyalog indultunk neki az országútnak. Persze nem akartuk legyalogolni a 12 km-es útszakaszt, ahogy kiértünk a városból rögtön neki is láttunk stoppolni. Nem volt túl nagy forgalom a kicsiny, de jelentősen emelkedő mellékúton. Másfél kilométer és két sikertelen kísérlet után, mikor már kezdett rossz ötletnek tűnni ez az utazási forma, egy platós teherautó fékezett le, hatalmas csikordulással. Az utastérben két török fickó trónolt az összes helyet elfoglalván, ám egyikük int, hogy a plató még üres. Nem is kellett nekünk sok bíztatás, felszórtuk cuccainkat és száguldottunk is felfelé a vulkán lábához. Nagy élmény volt így utazni!

Harmantepe koszos, szegényes kis falucska 2125 méteren. Miután elhagytuk döngölt agyagházait, poros utcácskáit, nem maradt más a látóterünkben, csak egy hatalmas zöldessárga kúp. A Süphan eszméletlen hegytömege. Turistajelzést persze ne keressen senki, ez nem divat errefelé, ezt a hegyet úgy szokás megmászni, mint nálunk egy kopár, zöld fűvel benőtt dombot. Elindulsz rajta és mindig arrafelé mész, amerre emelkedik. Ha minden irányban lejtőt látsz magad körül, akkor biztosra veheted, hogy felértél. Innen alulról a Süphan is egy „kis” dombnak tűnt, jóval alacsonyabbnak, mint egy hóval borított, sziklás alpesi csúcs. A hatalmas, széles hegytömeg jócskán becsapta az ember magasságérzetét. Találomra választott poros földúton búzamezők között sétáltunk a forróságban, kishátizsákkal, átlagos cipőben, nejlontáskákkal, sátorral a kézben, mintha csak a Badacsonyra készülnénk, nem pedig egy 4000 méter feletti csúcsot szeretnénk meghódítani. Ebéd közben azon tanakodtunk, hogyan tovább. Mivel a lefutó hegygerincek elég hullámosak voltak, úgy döntöttünk, inkább egy völgyben folytatjuk utunkat. Jó döntésnek tűnt, habár utat sehol sem láttunk, csupán vékony, nem folyamatos csapások jelezték számunkra, hogy más is járt itt valaha, ám egy árva lélekkel nem találkoztunk. Elég monoton volt a felfelé vezető út, végig ugyanazt láttuk magunk előtt, egy közepesen meredek, kiszáradt, sziklás völgyet a hegyek szorításában, csak hátrafelé pillantva tűnt fel, hogy percről percre egyre hatalmasabb alattunk a panoráma. No meg Tomi tájékoztatott minket folyamatosan magasságmérős órájával az aktuális pozíciónkról. 3000 méter körül végre kiértünk a völgyből, egy füves fennsíkra, s elhagyatott sátrakat, karámokat találtunk. Időnk még volt bőven, így rövid pihenő után a továbbmászást választottuk. A növényzet felfelé haladva egyre gyérebb lett, eltűntek a lejjebb jellemző szúrós növények, szép zöld havasi rét és színes virágok vették át a főszerepet. 3500 méteren újra kiegyenesedett a terep, innen már tisztán látszott volna a hegycsúcs, ha nem burkolózott volna vastagon felhőkoszorúba. A szél már roppant hideg volt, így - bár még majdnem két óránk maradt sötétedésig - a táborállítás mellett döntöttünk. Jól lecövekeltük a pihe-puha füves rétre sátrunkat, majd mosakodás céljából a közeli hófoltot látogattuk meg. Közben arra lettünk figyelmesek, hogy a hegyi nomád kecskepásztorok éppen lefelé tartanak éjszakázni karámjaikba. Nem gondoltam volna, hogy ilyen magasra feljönnek, habár fű még akadt bőven, majdnem egészen 3900 méterig. A rét felett magasodott néhány kisebb sziklacsúcs, ezekre felmászva gyönyörködtünk a Van-tó páratlan esti panorámájában. Fentről térképként rajzolódott ki alattunk a vidék egészen a Nemrutig, utunk minden lényeges pontját fel tudtuk mérni. Valójában ilyen hely kell ahhoz, hogy rádöbbenjünk, milyen kicsiny, jelentéktelen lények vagyunk mi ezen a hatalmas és csodálatos Földön. Ahogy a legfényesebb égitest egyre mélyebbre kúszott, úgy borultak árnyékba a völgyek és a kisebb hegyek, végül már csak a Süphan oldala úszott aranyban, de fénye mellett melegséget már nem kaptunk tőle. A hideg szél elől a sátorba húzódtunk vissza. Hármunk részére csupán egy kétszemélyes kis sátrat hoztunk fel, ami jó döntésnek bizonyult Feri aggodalma ellenére is, mondván, hogy ő csak „embriópózban” képes aludni. Ezt a fagyos éjszakát ugyanis nyári hálózsákjainkkal nem lesz könnyű átvészelni.

Didergősre sikerül a hajnal. Mint három hatalmas báb, úgy feküdtünk vékony hálózsákunkban összebújva, egymást melegítve 3500 méteren a Süphan oldalában. Tomi minden létező ruháját felvette, még az esőkabát-csuklyája is a fején volt. Leheletünkkel sikerült valamelyest fagypont felett tartanunk a belső hőmérsékletet, de kívülről a páracseppek ráfagytak sátrunk oldalára, kis hőmérőm 0,6 fokot mutatott reggel hat órakor, mikor a didergés és hálózsákunk szorgos belehelése helyett a továbbmászást választottuk. A hegy délnyugati oldala még árnyékban, a kövek deresek. Próbáltam tempót menni, hogy elgémberedett kezeink, lábaink életre keljenek, de ennek persze kemény ára van ilyen magasságban. Kapkodtuk a levegőt rendesen. Egyre kevesebb van belőle! Feri közben jócskán lemaradt.

Szerencsére a Napra lehetett számítani! Hamarosan fölénk emelkedett és felolvasztotta a hegy innenső oldalát is. Ekkor Tomival már 3900 m környékét tapostuk. Elértük az első peremet.

A Süphan egy dupla kráterű vulkán, melynek legmagasabb pontja a belső kráter bazaltkúpján található. Elsőként a külső kaldera tetejére másztunk fel, amely már szintén 4000 méter felett van. A látvány lenyűgöző volt. Nyugat és Dél felé eszméletlen panoráma, a másik irányban viszont ott magasodott egy sötétszürke bazalthalom, mely első látásra is nehéznek és veszélyesnek tűnt. Feri azóta sem érkezett meg, így szinte biztosra vettük, hogy visszafordult. Tomi már indult is volna lefelé, de épp elég hegyről tette meg ezt az utóbbi időben, így ez egyszer nem adtam meg neki azt a lehetőséget, hogy csúcsközelből visszaforduljon.

– Én felmegyek oda – közöltem vele – és most te is jössz velem!

Nagy nehezen beleegyezett, s csúsztunk, ereszkedtünk be a perem és a kúp közötti árokba, melyben kicsi tengerszemek, és hatalmas hófoltok csillogtak. Innen fentről próbáltunk optimális utat találni, de nem volt könnyű dolgunk. Átvágtunk a hasadékon, majd megkezdtük az utolsó, körülbelül 150 m szintkülönbségű izzasztó mászást. Látszatra nagyon közel voltunk, de valójában a neheze még csak most következett! Nem volt könnyű dolgunk a mozgó, csúszó, guruló kövek között. Félórányi kemény küzdelem után végre feljutottunk a tetejére, előttünk sok-sok hasonló méretű csúcs magasodott, az egyik közülük a hegy teteje. A hófoltok, sziklatornyok tagolta kő- és gleccsermezőn nehéz és küzdelmes az előrehaladás, de szerencsére hamarosan feltűnt előttünk egy "kőemberrel" jelzett csúcs. Valószínűleg ez a Süphan teteje! Még pár fel-lemászás következik a meredek, omladékos kis tornyok között mire végre sikerült elérni a 4058 méteres magaslatot. Tegnap szinte egész nap felhősipka ült a csúcsra, de ma hatalmas szerencsénk van. Páratlan panoráma tárult szemünk elé minden irányból. Legalább 100 km a látótávolság! Keletre tőlünk az örmény határon az Ararát szabályos kúpja magasodik, Délen pedig az egész Van-tó feltárul előttünk. Nyugatra a tegnap meghódított Nemrut látható, Északra pedig háromezres hegyek zárják a panorámát. Fantasztikus érzés volt itt fenn lenni! Olyan, mintha a világ tetején állnánk! Neki is láttunk reggelizni, s figyeltük az alattunk elterülő hatalmas, néma világot.

Életem során másodszor adatott meg az az élmény, hogy négyezer méter fölé gyalogolhattam, s megtapasztalhattam mindazt a semmivel össze nem hasonlítható hatalmas érzést, amit egy ilyen mászás során érez az ember. Egyrészt fizikailag hatalmas kihívás, hiszen Budapest 100 méteres tengerszint feletti magasságához szokott tüdőnk – habár az utolsó két hétben sikerült ezer méterre „átállítani” – azért keményen megérzi 3000 méter felett a levegő ritkaságát. Lábaink elnehezülnek felfelé menet, s tüdőnk is egyre reménytelenebbül küzd a növekvő légszomjjal. De mindez megéri, hiszen egy fantasztikus, semmivel össze nem hasonlítható élmény a csúcson állva befogadni mindazt, ami velünk történt. A fantasztikus panoráma mellett azt, hogy mindezt a saját erőnkből teljesítettük az első lépéstől az utolsó mászásig. De nem is ragoznám tovább, hiszen aki mászott már hegyet az úgyis tudja, miről beszélek, aki pedig nem, annak fogalma sincs róla.

Sokáig azonban nem marasztalhatott minket a csúcs, hiszen ahogy megálltunk, egyre jobban kezdtünk újra kihűlni. 20 perc pihenő után megkezdtük a fárasztó és cseppet sem könnyű ereszkedést. Újra átszeltük a kőmezőt, s a nyugati oldalon le kellett mászni az omladékos, meredek lejtőn. Eleinte szépen haladtunk, mígnem kimozdítottam egy méretes követ a helyéről. Szerencsére még időben sikerült kilépnem előle, mert minden bizonnyal lesodort volna a mélybe. De sajnos jobb kézfejem alá szorult, s egy centiméteres szélességben öt centi hosszan leszakította róla a bőrt.  Olyan mély volt a seb, hogy biztosra vettem, ez soha nem fog elmúlni nyomtalanul. Ezt kaptam emlékbe a Süphantól búcsúzóul.

Két órás séta után értünk vissza a táborunkba, melyet azóta már kecskenyájak vettek birtokba. Feri is itt várt ránk. Ő is feljutott az első peremig, de a bazaltkúpnak már nem akart nekimenni. Meg lehet érteni. Lebontottuk a sátrat és újabb hosszú-hosszú ereszkedés után értünk vissza Harmantepébe. 2100 méteren már kánikula fogadott, s már csak emléke maradt meg a hajnali és délelőtti didergésnek. Szerencsére hamar kaptunk fuvart vissza Adilcevazba, ismét platón utaztunk frissen nyúzott birkabőrök között. Ferit nagyon kimerítette a mászás, így a panzióba visszatérve ő magányra és nyugalomra vágyott csupán. S bár mi is fáradtak voltunk Tomival, azért felkerekedtünk és lesétáltunk a Van-tó partjára. A helyi „strand” köves és meglehetősen nyugodt volt. El is méláztunk rajta, hogy Európában egy ilyen helyen emberek százai napoznának, fürödnének, itt pedig egy árva lélek sincsen. Úsztam egyet a tó érdekes, lúgos vizében, majd kifeküdtünk a partra napozni. Bár már késődélután volt, a Nap még mindig roppant erősen tűzött. Ez persze nem csoda, hisz 1700 méteren jobban lehet barnulni, mint az otthoni „csokicsöves” szoláriumok bármelyikében.

Este bementünk még egyet sétálgatni a városba. Így bringák nélkül, normál ruházatban kevésbé voltunk kirívóak, de persze így is sokan megbámultak. Adilcevaz tisztán török város, a kurd vidék közepén is sikerült megőriznie szuverenitását. S – csakúgy, mint Afrikában – így a túra vége felé, most már teljes biztonságban éreztem magam ebben – az európai szemmel nézve – tébolyultnak, rendszertelennek, kaotikusnak tűnő világban. Mert a sok-sok furcsa ruhás idegen, s a látszólagos fejetlenség ellenére az emberek sokkal közvetlenebbek, barátságosabbak és segítőkészebbek, mint otthoni rohanó világunkban. Itt nem érzem magányosnak a tömeget, az emberek figyelnek egymásra, sokkal jobban megértik és elfogadják a másikat és úgy érzem, hogy minket sem „buta turistaként” kezelnek, hanem emberként. Mindez persze nem nagy dolgokból, hanem megannyi apróságból mérhető le. Például, hogy rögtön hellyel kínálnak, ha ácsorgunk, megszólítanak, érdeklődnek felőlünk. S bár nem a mai nap történt, de ide kívánkozik egyik reggelink története is, amikor – más lehetőség nem lévén – egy benzinkút lépcsőjére telepedtünk le. Ahogy megérkeztünk rögtön hozták a székeket, nehogy már a lépcsőn együnk. Mi ezt nem fogadtuk el, de a forró teának már nem tudtunk nemet mondani. Bár a benzinkútnak saját shop-ja volt, ahol mindent beszerezhettünk volna, mi természetesen az alacsonyabb árfekvésű boltok és pékségek áruját fogyasztottuk. Nálunk gyanítom inkább a „vegyél valamit, vagy takarodj innen” hozzáállást kapuk volna a személyzet részéről, itt viszont még a szemetünket is elkérték és eldobták helyettünk a kút alkalmazottjai, akiknek a teát is köszönhettük. Pár héttel a túra után éppen Ausztriába vitt utam, ahol Hochkönig csúcsmászást megelőzően a korareggeli órákban egy teljesen kihalt menedékház előtti asztalhoz telepedtünk le falatozni. Jól tudtuk, hogy nem illik itt fogyasztás nélkül tartózkodni ezért egy nagyon félreeső helyet választottunk. Persze nem kellett sok, s rögtön kifigyelt minket a tulaj, s morcos ábrázatával számon kérte tőlünk, hogy mit keresünk mi nála.

– Csak reggelizni szeretnénk, ha szabad – szóltam oda udvariasan németül.

Erre ő feldúltan elviharzott, s pár perc múlva az ablakból integetett, hogy jobb lenne, ha minél gyorsabban felszívódnánk. Így a körülbelül 30-40 teljesen üres asztal helyett kénytelenek voltunk ötven méterrel odébb egy korhadt padra letelepedni és onnan figyelni hogyan őrzi az „udvarias” és „vendégszerető” osztrák Hausmeister kihalt birodalmát. Ezek után gondolom nem csodálkoztok, ha én többet ebből a „ha van pénzed” vendégszeretetből inkább köszönöm nem kérek. Mert sajnos úgy érzem, tőlünk nyugatra egyre erősödik ez a tendencia, mely már elég szépen betette lábát országunk határain belülre is. Az igazi vendégszeretethez – úgy gondolom – keletre kell menni. Sajnos egyre keletebbre!

A nap zárásaként és a sikeres csúcshódítás megünneplése végett strand után egy dönereshez mentünk. Itt is udvariasan, barátként, kézfogással fogadtak, s fenséges ízű vacsorát készítettek nekünk alig párszáz forintnyi líráért. S – bár az ízvilág ismét felejthetetlenre sikeredett – mégis meg kellett küzdenünk a jellegzetes török étel fogyasztásával, ugyanis – annak ellenére, hogy kifejezetten „nem csípős” adagot kértünk – mégis úgy csípte szánkat, hogy azt el nem lehet mondani. Úgy látszik a 4000 méteren lévő extra UV sugárzás megadta a végső döfést ajkainknak, így már csupán abban bízhatunk, hogy otthon nyugodt körülmények között sikerül majd egyenesbe jönnie. Ám addig még két teljes napot töltünk el ebben a – közép-európai szemmel mérve – nagy magasságban, a Van-tó partvidékén.

Természetesen azért nem hagytuk, hogy – a történtek ellenére – kifogjon rajtunk vacsoránk, sőt még repetát is rendeltünk. Borravalót viszont, egy árva lírát sem volt hajlandó elfogadni barátságos és közvetlen vendéglátónk.

A panzióban töltött nyugodtnak mondható éjszaka után újra kerékpárunk nyergében folytattuk a kalandozást. Még két teljes nap maradt a túrából, így nem lehetett más célunk, mint egy nagyváros repterének elérése. Az eredeti tervek szerint legurultunk volna az alföldre, s az ókori Felső-Mezopotámia fővárosából, a Tigris-folyó mentén található Diyarbakirból indultunk volna haza, de légitársaságunk az utazás előtt alig egy hónappal közölte velünk, hogy – csakúgy, mint az Isztambul-Ankara vasútvonalat – a város repterét is lezárják a nyári hónapokra felújítás végett. Így esett választásunk a Van tó keleti oldalán található Van városára, mely kevésbé jellegzetes, s valamelyest közelebb is van. Így tehát a Balaton körüli kerékpártúrák mintájára most egy kétnapos Van tó körüli túrán vehetünk részt, bár a kettőnek sok köze nincs egymáshoz.

Arról már rögtön a módosítás után megállapodtunk, hogy a kicsit hosszabb és látványosabb úton, a tó déli partvonalán tekerünk végig, s mivel Adilcevaz az ellentétes északin található, így 40 km-t a már ismerős Tatvanig nyugati irányban kell majd megtennünk. Gyorsan le is tudtuk ez a már ismert és részben bejárt szakaszt, újra elhaladtunk a Nemrut mellett és megcsodáltuk a déli part hósipkás hegyeire nyúló páratlan kilátást. Újra meg újra lenyűgözött minket a kék színű, „tengerszerű”, hullámzó víztömeg, melynek partján csodás zöld fű ragyogott. Félszigetein szegényes falvak bújnak meg zöld oázisként a hátteret adó kopár, sárgás hegyek kontrasztjában.

Tatvanban nem sokat időztünk. Feltöltöttük élelmiszer-készletünket tudván, hogy innen Van városáig csupán kis falvakon át halad az út, majd rögvest kaptattunk fel első komolyabb emelkedőnkre. A tó déli partvidékén háromezer méternél is magasabb hegyek emelkednek, így elhagyván azt, patakvölgyben zöld színben pompázó rétek, fás ligetek mentén kaptattunk egyre magasabbra. Ez már nem az a kopár táj, amit az utóbbi hetekben tapasztaltunk, annál sokkal szebb vidék. Átbuktunk egy kisebb hágón, majd egy rövid, de gyors lejtő végett újra a tóparton találtuk magunkat. Pont szemben emelkedett a Süphan. 90 km után megejtettük az első komolyabb pihenőt. A nagy melegre és a rendkívül erős UV-sugárzásra tekintettel délután egy és három - fél 4 óra közötti időszakot általában árnyékban töltöttük pihenéssel, vagy ahogy a mediterrán-térségben mondják: sziesztázással. A törökök persze ezt a kifejezést hírből sem ismerik, itt nem áll meg az élet a nap legmelegebb időszakában.

Szieszta után aztán újból felfelé indultunk, s újból elhagytuk a tó partvidékét. Nagy élet van itt az 1700-2000 méter körüli völgyekben. Hála a bővizű patakoknak minden szép zöld színben pompázik, tehenek, juhok, kecskék legelnek, vagy gabonát termesztenek a helyi kurdok, akik itt is ugyanúgy, mint máshol széles mosollyal és hangos kiáltással üdvözölnek, s napi három-négy teameghívást is vissza kell utasítanunk a haladás érdekében. 130 km után következik a nap slusszpoénja, egy 2240 méteres hágó. Ismét hosszan, húzósan indul a főút, hosszú kilométereken át alig 2-3% az emelkedés, így szinte olyan, mintha állnánk a 12 méter széles úton, de a végén aztán megjön az igazi "hágó-feeling" 8-10%-kal, hajtűkanyarokkal. No, ezt már szeretjük! Meg is lódulunk a végére, s most már Feri is szépen jön velünk. Szerintem nemcsak testileg, hanem főképp lelkileg sokat erősödött a túra során. Este hétkor már árnyékban vannak a völgyek a nagy hegyek takarásában, így úgy döntünk, hogy az első alkalmas helyen mi is megpihenünk. Nem kellett sokáig mennünk, hamarosan találtunk a patak mellett viszonylag nyugodt táborhelyet. Utolsó vadkempinges éjszakánkat töltöttük itt a fák között, a meredek hegyek oldalában, bár ezt ekkor még nem tudhattuk.

Csakúgy, mint túránk legtöbb napján, így az utolsó reggelen is 7 óra után pár perccel bújtunk elő sátrunkból. A Nap már szépen ragyogott az égen, hegyeink felvették halványsárga színűket, s – hála a tegnapi 141 megtett kilométernek – mindössze egy 70 km-es szakasz maradt végcélunkig. De én sajnos ezek egyikének sem tudtam örülni, ugyanis nagyon rosszul ébredtem. Zúgott a fejem, hasam kegyetlenül fájt, étvágyam egyenlő volt a nullával. Nem tudom, mi árthatott meg nekem, hiszen ugyanazt a babkonzervet fogyasztottam vacsorára, mint társaim. Persze, ha tudtam volna, hogy mi okozza rosszullétemet, az sem jelentett volna mást: fel kellett ülni a bicajra és menni kellett tovább. 23 kilométernyi ereszkedés után a Van tó délkeleti régiójában, partvidékének talán legszebb részén találtuk magunkat. Itt két kicsiny sziklasziget található a hatalmas tavon, egyik közülük a híres Akdamar. A 600x500 méter széles kis sziklaszirten egy X. századi örmény katolikus templom található. A jellegzetes középkori építmény jól látszik a partról is, mégis minden bizonnyal annak a 3,2 kilométernyi víznek köszönheti jó állapotú fennmaradását, mely elválasztja a szárazföldtől.

Szemügyre vettük a kicsiny és meglehetősen kihalt kikötőt. A tengerészek vígan reggeliztek és mosolyogva közölték velünk, hogy ők addig nem szállnak vízre, amíg legalább 18 utas nem szándékozik áthajózni.

Tomi és Feri megreggeliztek én pedig próbáltam magam takarék-üzemmódba helyezni, hogy minél kevesebb energiát fogyasszak. Hisz pontosan tudtam, a rosszullét elviselhető, de „üzemanyag” nélkül a jó kondícióban lévő testem sem bírja az iramot. Ráadásul ezen a napon ért utol minket Tomival a hegymászás okozta izomláz tetőpontja is, mely – bár tekerésünkön nem látszik – járásunkon annál inkább. Még nézni is fáj, ahogy vonszoljuk magunkat egyik helyről a másikra. Leülni, lefeküdni, guggolni … kész kínszenvedés! Mikor már végképp kezdtünk lemondani annak lehetőségéről, hogy bejutunk Akdamarra, megjött a felmentősereg. Beszálltunk az egyik kicsiny hajóba és török muzsika kíséretében kihajóztunk a Van-tó mélykék vizére.

Az alig fél négyzetkilométeres kicsiny sziget maga a paradicsom. A Szent Kereszt templom mellett jókora domb magasodik, melynek másik fele már függőlegesen szakad bele a tóba. Északon a Süphan, délen pedig a part menti háromezres vonulat magasodik hófoltjaival. Csoda a Világ, bármerre néztünk. Éppen a sziget legmagasabb pontjáról néztük a panorámát, mikor kis hajónk visszaindult a part irányába.

– A fenébe, ezek itthagytak minket! – morfondírozunk magunkban. De persze csak viccesen. Hiszen nem sietünk mi már sehová.

Úgy másfél órát töltünk el a szigeten, mire jött egy másik hajó és „megmentett” minket. S – bár kívülről próbáltam nem láttatni – óráról órára egyre rosszabbul voltam és egyre gyengébbnek éreztem magam. A hajón vízszintesbe helyeztem magam és élvezem a hullámok ringatását, míg elértük a partot. Itt viszont nem volt mese, újra bringára kell ülni. Tomi – látván, hogy nem vagyok valami jó bőrben – rögvest átvette a vezető szerepet. Mindeddig a túrán meghagyta nekem az elsőséget minden tekintetben: én „húztam” a csapatot a sor elején, én hoztam a legtöbb döntést, nekem volt a legtöbb javaslatom. Most viszont érzi, tudja, hogy ezt nem tudom egyedül vállalni. Lassan, de biztosan haladtunk a dimbes-dombos terepen, közvetlenül a tó partján.

– Addig kell menni, amíg még van erőd – hajtogatta Tomi, s – bár így is kínosan rosszul ment a tekerés – be kellett látnom, hogy igaza van. Lehetne ennél sokkal rosszabb is. Csak a gyümölcsárusoknál álltunk meg. Ugyanis a banán volt az egyetlen olyan étel, amiről el tudtam képzelni, hogy lecsúszik a torkomon. Végtére is sikerült beszerezni egy kilót ebből a tápláló eledelből, így – ha jóllakni nem is tudok belőle – legalább nem fogok végleg eléhezni.

Vanhoz közeledve egyre nagyobb lett a népsűrűség és a forgalom is. Bár strandolókat nem sokat láttunk a tó hosszú, kavicsos partján, de egyre több az üdülőház, szálloda a környéken. Kétséget kizáróan ez a tó legfelkapottabb vidéke.

Délután 4 óra tájékán sikerült elérnünk Van városát. Innen már csak Irán felé lehet tovább menni, legalábbis ezt jelzik a nagy kék útjelző táblák. Elsőként a reptéren egyeztettünk a kerékpárok szállításáról, majd betekertünk a belvárosba.

A várost tavaly ősszel brutális erősségű földrengés rázta meg. Az épületek többsége megrongálódott, s a természeti katasztrófa ezernél is több áldozatot követelt. Az emberek a város különböző részein elhelyezett konténervárosokban, valamint a szerencsésebbek a környező hegyek oldalán felépült új lakónegyedekben élik mindennapjaikat. A belvárosban hatalmas forgalom, por, kosz, romos és összedőlt házak, dübörgő munkagépek fogadnak minket. Estére utolért a láz, s legyengült szervezetem már kegyetlenül tiltakozott a bringázás mindenfajta formája ellen, így a városi szmogos tekerés már-már kegyelemdöfés volt számomra. Bevásároltunk a holnapi hazaútra, majd közöltem a többiekkel, hogy már nem bírok tovább talpon maradni.

– Keresek egy nyugodtabb parkot és ledőlök egy kicsit.

A fiúk megértőek. Lerakjuk a bringákat, ők pedig elmennek még egyet dönerezni. Ahogy erőtlenül fekszem a parkban, azon tűnődöm, hogy meglepően nagy a nyugalom. Még senki sem jött oda hozzám. Talán az emberek is látják rajtam, hogy nem vagyok valami jó formában és nincsen beszélgetős hangulatom. Pedig a park tele van emberekkel. Megbámulnak, de így inkább elkerülnek.

Már fél hetet üt az óra, mire visszatérnek Feriék a vacsorából. Erre sikerült valamelyest összekapnom magam, hisz mindenki tudta:

– Itt nem maradhatunk. Ki kell tekerni ebből a tébolyult városból!

– De hová? – merül fel bennünk a kérdés. Hegyet mászni semmiképp sem szeretnénk, a tóparton pedig házak, ameddig szem ellát.

– Menjünk vissza a reptérre – javasolta Tomi.

A reptér – európai viszonyok között – valóban alkalmas hely az éjszakázásra, bár túl sok nyugalomra azért nem lehet számítani. Itt viszont gépfegyveres katonák őrzik a légibázist, mely katonai és polgári légikikötő is egyben. Túl sok járat nem indul, így valószínű, hogy éjszakára bezárják a terminált.

– Nem túl jó ötlet – foglalom össze gondolataimat, bár fogalmam sincsen, milyen más lehetőséget ajánljak.

Elindulunk kifelé azon a forgalmas főúton, melyen megérkeztünk a városba. Nem sokkal odébb megpróbálunk letérni a tópart irányába, de egy nyomornegyedbe vezetett az utunk. Koszos, rongyokba bújtatott gyermekek játszottak az út szélén, s rögtön üldözőbe is vettek minket. Spuriztunk vissza a főút irányába!

A repteret elhagyva a mocsaras jellegű tóparti erdősávban próbálkoztunk. Kevés sikerrel. Szögesdróttal körülkerített konténervárosok, romos lakóházak, csaholó kutyák, legelésző szarvasmarhák. Minden van itt, csak éppen az nem, amit kerestünk. A Nap pedig vészesen közelített a horizonthoz. Elértük túránk legkeletibb pontját, itt már 8 óra előtt sötétedik.

Egyre elkeseredettebben próbálunk nyugodt helyre lelni a tóval és hegyekkel határolt nyüzsgő hangyabolyban. Nem tudhattuk, mit hoz utolsó török éjszakánk, de már fel voltunk készülve akár a legrosszabbra is. Koszosan, büdösen megaludni valahol az útszélen. Marokkó után ismerős érzés ez. Ám a sors egy ennél sokkal stílszerűbb befejezést szánt túránknak. Olyat, amelyről még csak nem is álmodhattunk. Pedig az egész egy ártatlan kis beszélgetéssel indult.

Miután több tucatnyi alkalommal próbálkoztunk sikertelenül kis mellékutakon, romos épületek, mocsaras legelők, szegényes házak között, reménytelenül tartottunk vissza a főút felé. A túloldalon Van-tó víztükre feszült a látóhatárig, hosszú aranyhíddal jelezvén: ez a nap is lassacskán véget ér.

– Nem kérdezzük meg ezt a fickót? – lassít Tomi egy szépen karbantartott háznál.

– Kérdezni? Miről? – mondom reménytelenül, miközben tétován szemlélem az újonnan épült kétszemélyes családi házat, s főképp a köré emelt szögesdróttal ellátott két és félméteres kerítést. Egész napos rosszullétem és gyöngeségem már-már ilyen „minden mindegy” állapotba taszított:

– Végülis kérdezzük, ha akarod.

Tomi lassan közelít a középkorú pocakos kurd fickóhoz.

– Nem beszél angolul – ez az első kérdésből kiderült.

– Miért mit vártál?

Tomit persze nem kell féltenünk, előkapja a halandzsa-szótárát, melyet jelbeszéddel párosít. A sátor törökül is sátor, a kert pedig itt van, csak mutatni kell. S erre a meglepetés: a kapu nyílik és bejutottunk az „erődbe”.

Házigazdánk ruhájáról lerí, hogy kerti munkát végzett az elmúlt órákban. El is tűnik a hátsó kertben. A Nap gyorsan eléri a tó víztükrét, de ezt már a szögesdrótkerítés mögül szemléljük. – Jó lenne már sátrat állítani és vízszintesben lenni – gubbasztok az egész napos éhezéstől erőtlenül a ház tövében – de hová rakjuk a sátrakat?

– Menjünk el megkérdezni! – veti fel Tomi.

Feltápászkodok, s a hátsó kert irányába indulunk. Kissé furcsa számunkra házigazdánk, de ezt főképp a kommunikációs lehetőségek teljes hiányának tudjuk be. Ásójára támaszkodva köszönt minket.

– Sátor, hová? – próbálkozunk. Válaszul leszakít két barackot kicsiny barackfájáról és a kezünkbe nyomja – megint nem jutottunk előre.

Ahogy kezd besötétedni, ő is befejezi a munkát és a házba invitál minket. Itteni szokás szerint cipőnket a bejárat előtt hagyjuk és belépünk a palotának is beillő ház nyolc ponton záródó, 5 centi vastag tömörfa ajtaján.

– Mehmet Hadi – díszeleg a névtábla rajta – legalább a nevét már tudjuk.

Elég ritkásan, de ízlésesen berendezett tiszta házba invitál bennünket. A falak sötétlilára festve keleties mintázatokkal ellátva. A bejárat után rögtön feltárul előttünk a hatalmas nappali. Süppedős török szőnyeg, földön elterülő, sokrészes ülőgarnitúra, díszpárnákkal, csipkefüggönyök, kristálycsillár.

– De most mit is keresünk mi itt? – merül fel a nagy kérdés mindhármunkban. Az egész napos hajtástól, az országút és a város porától izzadt, mocskos testünk megpihen a tiszta, szinte luxuskörülményt teremtő helyiségben, de lábszagunk bűze pillanatok alatt fojtóvá válik.

Beszélgetni továbbra sem tudunk, így Mehmet bekapcsolja hatalmas méretű plazmatévéjét. Egyre kínosabb itt ülni, pláne, hogy már teljesen besötétedett.

– Fürödni? – próbál kommunikálni velünk házigazdánk. Gyorsan levesszük a jelbeszédét:

– Azt bizony jó lenne!

Mennék is elsőnek, de ő mégis legfőbb szószólónkat, Tomit kíséri fel a felső emeletre megmutatván neki az eddigiekhez hasonlatosan pompásan berendezett, tágas fürdőszobát.

Mi pedig bámuljuk tovább Ferivel a benga tévén a török zenecsatornák kínálatát.

Pár perc és Tomi újra a nappaliban van. Elég feldúlt. Törölköző a nyakában, s kapkodja fel a ruháit.

– No, mi a baj? – kérdem.

– Ez az ürge megmosta a hátamat! – közli – Szerintem inkább aludjunk kint a kertben!

Rám is elég ijesztően hat társam feldúltsága, s kellemetlen, rossz érzés kezd elhatalmasodni bennem. Lila falak, csipkés terítők, egy férfi egyedül egy nagy házban, család és gyerekek sehol. Kezd határozottan gyanús lenni a fickó! Egész este a nyugalmat kerestük, jártunk utcáról utcára, s mikor végre azt hittük, hogy megtaláltuk, most itt vagyunk bezárva egy luxusvillába!

Közben Mehmet is megjelenik. Ő is lezuhanyozott, s átöltözött fehér ingbe, hosszú szövetnadrágba.

– Csáj? – teszi fel a kérdést udvariasan.

Elfogadjuk a meghívását, mi mást is tehetnénk.

Amíg elvonul a konyhába, kapok az alkalmon, s gyorsan felosonok a fürdőbe. Magamra zárom az ajtót. Sötétszürke víz távozik rólam a lefolyóba. Félelmetesen piszkos voltam. Mire visszaérek Tomi és Mehmet már a nappaliban üldögélnek egy hatalmas tál szőlő előtt.

– „Áj” – mutat magára Tomi – „Madzsarisztán” – folytatja, s az ablakon túlra mutat – computer engineer. And you? – mutat a fickóra.

Nem vagyok valami jó angolos, de rögtön leveszem, hogy azt próbálja kideríteni, hogy mit dolgozik. Mehmet viszont harmadszori próbálkozásra sem kapcsol. Egyszerűen elbeszélünk egymás mellett.

Feri is megfürdik, elkészül a tea, s folytatódik a kínos csend.

– Rázzuk már le valahogy, aztán menjünk ki a kertbe! – hajtogatja Tomi.

– Teázás után kimegyünk – értek egyet vele.

Iszogatás közben Mehmet telefonál egyet. Végre halljuk a hangját, de egy szót sem értünk abból, amit mond. Egyre kínosabb, felszültebb a légkör.

– Ez most mit akar velünk? Kivel beszél? – túl sok a megválaszolatlan kérdés, ami így 2800 kilométerre kis hazánktól egy vadidegen ember házában nem túl szívderítő.

Kínál minket teával, s – bár itt is finom a nedű – már nem akarjuk elfogadni.

Alig tíz perc múlva megszólal a csengő.

– Vendégeket vár? – már semmit sem értünk.

Két fiatal, harmincas srác érkezik egy négyéves kisfiúval. Ez utóbbiban egy kis megnyugvást találunk gondolván, ha el akarnak rabolni minket, azt nem egy kisgyerek jelenlétében teszik meg.

– Ömer Faruk Örek – mutatkozik be udvariasan egyikük – Mehmet unokatestvére – közli folyékony angolsággal.

Fáradt arccal, de udvariasan fogadjuk kézfogását.

– Mehmet szólt, hogy külföldiek vannak nála, s nem beszélik a nyelvet. Jöttem segíteni!

S ahogy kommunikációs problémáink megoldódni látszanak, úgy tér vissza fokozatosan bizalmunk is vendéglátóinkba.

– Gyertek fel az erkélyre velünk! Ott nagyon jó a levegő! Iszunk még egy teát!

Nem volt mit tenni, bár fáradtak és nyűgösek voltunk, s az iménti furcsa helyzet okozta sokk is lassan oldódott, azért felmentünk velük.

Az erkély valóban beteljesítette a hozzá fűzött reményeket. Csodálatos panoráma nyílt a holdfénnyel megvilágított Van-tó ezüstösen csillogó víztükrére ezen a kellemesen meleg nyári estén. S elkezdtünk beszélgetni.

Kiderült, hogy Mehmet ingatlanközvetítő, s mivel elég nagy a kereslet az utóbbi időben Van városában, ezért mehet neki ilyen jól az üzlet. Ömer és a másik újonnan jött fickó tanárok, s körülbelül annyi idősek, mint mi. A földrengés elpusztította házukat, így amíg az új fel nem épül, az egyik konténervárosban laknak családjukkal.

– Jó hely ám a konténer – mondják viccesen – kicsi, de ami kell, az minden megtalálható benne. Akár egy lakóautó!

Ömernek több családtagja is életét vesztette a katasztrófában, mégsem úgy beszél róla, mint akit nagyon megtört volna ez a szörnyűség. Pozitív, akár az itt élő emberek többsége. És végtelenül vendégszerető.

Legurítunk még egy teát mogyoróval, kesudióval, szotyolával kísérve. Fél 11 felé látván, hogy nagyon fáradtak vagyunk, indulni készülnek újdonsült kurd barátaink. Ömer négyéves fia már elaludt az erkély járólapján, de mindez nem zavarja. Náluk első a vendég. A nappaliban készül még egy közös kép, majd jó éjszakát intenek nekünk. Mennénk ki a kertbe sátrat állítani, de erről már szó nem lehet. S legnagyobb meglepetésünkre Mehmet házigazdánk is veszi a cipőjét. Most már végképp nem értünk semmit.

– A hűtőben találtok ételt, ha éhesek vagytok. Fent van elegendő ágy. Az ajtót viszont csukjátok be holnap, ha eltávoztok – fordítja Ömer unokabátyja szavait, s egyik pillanatról a másikra elindul a három férfi.

– De ti hová mentek? – kérdezi Tomi, aki végképp elveszítette a fonalat.

– Nem akarunk zavarni benneteket! Visszamegyünk a konténervárosba a családunkhoz – érkezik a tömör válasz.

– Ezek itt hagytak minket! – roskad össze Tomi – Egy húszmilliós lakásban! Egyedül! Ezt nem hiszem el!

De bármily hihetetlen, ez a helyzet. Ez annyira felfoghatatlan nekünk, Közép-Európából jött emberek számára, mint amikor a mesebeli király egy jöttment szegénylegénynek adja lányát és fele birodalmát. Ép ésszel nem lehet egyhamar befogadni.

Micsoda bizalom kell ahhoz, hogy pár órája ismert koszos, idegen országból, földrészről érkező vadidegen embereket az ember otthagyjon új lakásában, mely tele van értékes műszaki cikkekkel? Ezt elképzelni sem lehet, nemhogy elmondani!

Még egy ideig sétálgatunk a kétszintes építményben, megcsodáljuk a felső szint szobáit. A hálószoba a legdíszesebb, hatalmas franciaággyal, s külön fürdőszoba is tartozik hozzá. Találunk képeket Mehmet feleségéről, sőt gyermekeiről is. Tehát családos ember.

Van még egy gyermekszoba is ágyakkal, mi mégis a nappali ülőalkalmatosságait választjuk fekvőhelyül. Nem akarunk visszaélni határtalan bizalmukkal. Fáradt testünk gyorsan nyugovóra tér túránk legbiztonságosabb szálláshelyén.

Az utolsó nap reggelén a Rambó 3. török szinkronja ébreszt minket. Tomi matatott a DVD-k között. Átsuhanok a konyhába, megmelegítem a tegnapi teát, közben „Rambónk” már telefonjával a kezében rögzíti videóra a ház minden részletét. Életünk legjobb „szállodájában” aludhattunk, ráadásul teljesen ingyen. Ezt mindenképp haza kell vinni!

Tea után – ahogy illik – rendben és tisztán hagyjuk ott a házat és jól becsukjuk az ajtót magunk után. Ma már én is sokkal jobban vagyok! Egy közeli bolthoz, majd az alig 4 kilométerre lévő reptérre vezet az utunk.

– Milyen jó, hogy nem itt akartunk aludni!

A járgányok előkészítésével gyorsan megvagyunk, s menetrend-szerint fél 1-kor levegőbe emelkedünk a Pegasus Airlines belföldi járatával. Átsüvítünk a Van-tó hatalmas víztükre felett, búcsút intünk a Süphannak, majd Törökország kopár hegyei között szárnyalunk vissza nyugat felé. Több mint kéthetes utunk alig több mint két óra alatt lezajlik, s rendben landolunk Isztambul ázsiai oldalán lévő, az ország leghíresebb vadászpilótájáról, Sabiha Gökcenről (aki egyébiránt meglepő módon egy nő) elnevezett repülőtéren.

Csatlakozásunk csak az esti órákban indul tovább Bécs felé, így teszünk még egy rövid kört a környéken, s egy finom dönerrel búcsúzunk Törökországtól.

Hazafelé Magyarország felett jókora viharba keveredünk, rendesen megdobál minket a levegőben, de egyórás késéssel este 9-kor rendben landolunk az osztrák főváros repterén. Nem tudjuk, hogy a véletlen műve-e, de ide mindig nagyon rossz állapotban érkeznek meg gépeink. Tominak a sárhányóját törték össze, nekem az első kerekembe sikerült egy nyolcast belerakniuk, legrosszabbul Feri bringája járt, akinek a hátsó váltóját egy az egyben kettétörték. Bosszúsan és fáradtan, másfél órás szerelés után csak este 11-kor sikerült útnak indulnunk. Alig pár órája végigsöpört vihar miatt párás, hűvös az éjjel. Ilyet már nagyon régóta nem tapasztaltunk. Húsz kilométert teszünk meg a nyugodt osztrák éjszakában, s fél egykor térünk nyugovóra a Lajta-hegység lábánál egy kicsiny falu mellett.

Július 20-án hajnali ötkor kelünk, Tomi és Feri a Fertő nyugati vidékén Sopron, én pedig a keletin Jánossomorja felé veszem az irányt. Megállás nélkül nyomom a kilométereket az esős, hűvös időben, s 8-ra el is érem a határmenti kisvárost, ahonnan vonattal utazom családomhoz Pápára. Az egynapos betegség miatt jócskán „megfogyva” ám törve nem, végre hazaérkeztem!

Utószó

Az ember mindig kétségekkel teli szívvel utazik el egy számára ismeretlen vidékre, hiszen – bármennyire is felkészült – mégsem tudhatja, hogy pontosan milyen körülmények között kell majd teljesíteni. Milyen utak, természeti viszonyok várnak rá és főképp milyen emberek akadnak az útjába. Ez utóbbi nagyon meghatározza egy adott túráról és egy adott országról alkotott véleményét. Ezért szoktam tanácsolni mindenkinek, hogy viselkedjünk nyíltan, udvariasan és barátságosan a külföldiekkel, mert egy-egy ilyen találkozás alapvetően meghatározza véleményüket az egész magyar nemzetről.

Emberek tekintetében Törökország számunkra minden előzetes várakozást felülmúlt. Amíg 3 éve Marokkóban minden arab két keréken guruló gazdag külföldinek nézett minket, akit mindenáron meg kell kopasztani, addig itt soha nem látott vendégszeretetet tapasztaltunk. Önzetlen segítőkészséget, szívélyes fogadtatást. Különösen igaz ez azokra a vidékekre, melyekre turisták nem, vagy csak ritkán teszik a lábukat. Bár Törökország ezen területein elég nagy a szegénység, mégis tudtak az emberek szívből adni, segíteni. Sehol sem a gazdag európait látták a bennünk, hanem értékes embereket, akiknek minden tőlük telhető segítséget meg kell adni, s óvni, félteni kell őket a rájuk leselkedő veszélyektől. Az érdekes városok és a szemet gyönyörködtető tájak mellett talán ez volt a legnagyobb érték, melyet ezen a túrán kaptunk, tapasztaltunk.

Törökország hatalmas. Három hét alatt – kisebb, nagyobb segítséggel – sikerült átszelnünk, de még mindig rengeteg felfedezetlen vidéke maradt számunkra. Viszont kaptunk egy olyan összképet az országról, melynek segítségével legközelebb már biztosan ismerősként fogunk ide visszatérni.

Csapatunk idén kiválóan vizsgázott. Mindenki jól bírta a meleg, a nagy hegyek és tengerszint feletti magasságok, a monoton útszakaszok és a forgalmas részek okozta megterheléseket. Fizikálisan – úgy érzem – fel voltunk készülve a túrára, Ferinek akadtak csupán az elején lelki nehézségei, ami így 3 éves túratapasztalat, s kettő, egyenként alig több, mint egyhetes túra után persze nem meglepő. Örülök, hogy végül az erősebb énje győzött, így nem maradt ki abból a sok-sok varázslatos élményből, amit a középső és a keleti országrész tartogatott számunkra. Úgy gondolom, hogy története tanulságos lehet minden, szárnyait bontogató, kezdő kerékpártúrázó számára, aki világraszóló terveket dédelget, de a gyakorlatban még nem volt alkalma kipróbálni tudását.

S végül, de nem utolsósorban meg szeretném köszönni a Caprine cégnek ezt a nagylelkű pályázati lehetőséget. Voyage Pro modelljük nagyszerűen vizsgázott, végig kényelmesen, komfortosan lehetett "utazni" rajta, akár a széles és néhol unalmas főúton, akár rosszabb minőségű földúton egyaránt jó társnak bizonyult. Agydinamója éjszaka nappali világosságot varázsolt, nappal pedig gyorsan feltöltötte a mobiltelefonok akksiját. Műszaki hibáról szerencsére nem kellett beszámolnom, még defektet sem kaptam a megtett 1996,5 km során. S a török úthálózatot ismervén úgy gondolom ez a legnagyobb dicséret. Bízom benne, hogy a pályázat megnyerésével egy olyan bringához jutottam hozzá, mely még sok-sok hasonlóan izgalmas és szép túrára elkísér!


 

Tetszett a beszámoló?

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes