London bringával nem egyszerű

Vissza a 2. szakaszra (Írország nyugati partvidéke)

(Írország kerékpártúra, 3. szakasz, 11-15. nap)

11. nap (2005. július 13. – szerda)  - Vissza a „jó öreg” Gatwickra

Carrigadrohid – Cork – (repülővel) – London Gatwick Airport

Táv: 42,40 km

Ma már nem kell sehová sem sietnünk. A 8-as kelés után nyugodtan összepakolunk, tekerünk egy laza 10-est, majd a következő falu Centra nevezetű marketjéből bevásárolunk, s a reggelit egy kultúrált parkban fogyasztjuk el.

Nem kell különösebben megerőltetnünk magunkat, így is egy laza órán belül már feltűnnek Írország második legnagyobb városának épületei. Betekerünk a belvárosba, s mivel első nap nem igazán volt időnk körülnézni, teszünk egy kört a hangulatos óvárosban. A csapat másik felével déli 12-re beszéltük meg a találkát, de midőn még mindig van egy csomó időnk, egy pláza felé vesszük az irányt. Ismerve barátainkat nem lep meg annyira, hogy kerékpárjukat az egyik bejárat előtt találjuk. Kölcsönösen örülünk egymásnak, majd az érkezést megünnepelvén keresünk a belvárosban egy igazi „Irish Pub”-ot. Így az asztalnál egy jó korsó Guinness mellett jól esik a beszélgetés. Az már rögtön látszik rajtuk, hogy ők is lepirultak rendesen az út során, valamint Karcsi szakálla eléggé megnőtt.

Tövirül hegyire elmesélnek mindent Killkenny, az elválásunk pillanata óta egészen mostanáig. Ők egy nappal később érkeztek Dublinba, viszont ítéletidőben megjárták a Wicklow Mountain vonulatait, s közte a híres Powerscourt vízesést, mely 65 méterével Írország legnagyobb vízesése, bár elmondásuk szerint „nem nagy szám, pláne, hogy négy eurót kérnek érte!”. Ami igazán felcsigázta őket, az a Guinness Múzeum volt Dublinban. Innen aztán vonattal keltek át az országon, egészen Galwayig. Az öböl partján aztán 3 defektet kaptak egymás után, tehát nekik is kijutott a „jóból”. A Moher sziklát legnagyobb sajnálatukra hatalmas ködben látták, szinte a tengerig sem lehetett lelátni. Innen nagyrészt a mi útvonalunkon haladtak 2 nappal előttünk járva. Eltöltöttek egy csodálatos estét a Killarney Nemzeti Parkban, majd beértek Cork városába. A maradék egy napon a midleton-i whiskey múzeumot nézték meg, ahol Lacit az ír whiskey főkostolójává léptették elő. Most pedig itt vannak, s söröznek velünk, bár már nagyon unják Corkot, szerintük egy „unalmas város” Európa Kulturális Fővárosa (idén ez a város nyerte el ezt a megtisztelő címet).

A sörözés után ebédeltünk egyet az egyik hűs mellékutcában, majd még ajándékot és emléktárgyakat vettünk. 4-kor aztán dolgunk végeztével irány a reptér. A városból egy komoly emelkedő vezet fel a reptérig, mely szintén egy dombra épült, s még a kifutópályája is egy kicsit domború. Hát igen, itt aztán nehéz egyenes felszínt találni az biztos. A szigetek már csak ilyenek!

Mivel még nagyon korán van, pihizünk egyet a reptéren, mely teljesen megújul, a terminál mellett már épül az új, nem mintha a régi nagyon lepusztult lenne. Szabadidőnkben azt figyelem, hogy zúz szét egy fickó egy légkapapácsos „kotróval” egy 3 szintes épületet. Jól elvagyok. 6 fele aztán nekiállunk a bicajoknak, s profi módon felkészítjük őket az utazásra. Sokat tanultunk az ideút viszontagságaiból, így beújítottunk egy 300 méteres folpackkal és egy halom kartondobozzal, így már sikerül minden igényt kielégítenünk, mind a biciklik védelme, mind pedig a többi csomag biztonsága érdekében. A detektoros kapuig minden jól megy, ahol aztán elveszik Guido szerelőkulcskészletét. Nem tudom mi a fenének akarta felhozni a gépre?! Vámka bicskája viszont átcsúszott a kontroll alatt, nagy mákja volt a fiúnak. A kiírt 9 órás indulás helyett ¾ 10-kor startol a gépünk, s már teljes sötétségben szállunk el Anglia partjai mellett. Innen fentről szépen látszanak a kivilágított városok, valamint a tenger és a szárazföld sziluettje. ½ 12-kor érkezünk meg a „jó öreg” Gatwick reptérre. Mióta utoljára ittvoltunk megváltozott egy kicsit a helyzet. Felrobbant 3 bomba a városban (nem magától), így a reptéren is szigorúbb lett az ellenőrzés. A biztonsági szolgálat mellé kivezényelték a rendőrséget is, akik hatalmas távcsöves gépfegyverekkel pásztázták a környéket. Mi viszont betelepedtünk a „szokásos” szálláshelyünkre, s mivel Laciék elkérték a reptéri zuhanyzó kódját, szép sorjában lezuhanyoztunk. Eddig nem is tudtuk, hogy ilyen is létezik, de ha már van, miért ne használjuk ki? Elvégre már visszajáró vendégnek számítunk itt a Gatwickon. Este nem igazán tudtunk aludni: mobiltelefont, akkumulátort, zsebszámítógépet töltöttünk, papucsban császkáltunk, közben törülközőink a korláton, így bámultuk felülről az éjszakai reptér soha meg nem szűnő forgalmát. Rajtunk kívül persze még sokan aludtak itt, akárcsak az első este, mégis úgy érzetük magunkat, mint a Terminál c. filmben Victor Naworski. De egy éjszakára igen is jól állt ez a szerep mindannyiunknak!

Estig megtett összes táv: 1042,1 km

 

12. nap (2005. július 14. – csütörtök) - London forgatagában

London Gatwick Airport – Reigate – London (Crystal Palace) – London (City) – London (Crystal Palace)

Táv: 72,09 km

Egy szigettel közelebb kerültünk otthonunkhoz. Azonban még maradt négy nap a túrából, melyet egy igazi európai nagyváros: London megismerésével fogunk eltölteni.

Fáradtan és kialvatlanul ébredtünk „második otthonunkban” a repülőtéren. Bár még csak ¼ 8-at mutatott az óra, de már nagy volt a nyüzsgés, s az őrök is egyre többet jártak felénk. Tovább nem maradhattunk! Összekaptuk magunkat, kicsomagoltuk kerékpárjainkat és kitekertünk Anglia földjére. Itt is kánikulai meleg időjárás fogadott.

Szerencsénk van. Bár a forgalom hatalmas, de legalább hátszél fúj. Kisebb-nagyobb összefüggő településeken hajtunk át, az út kellemesen dombos, hullámos. Jó újra hatan együtt tekerni. Eleinte én vezetem a sort, Laci közvetlenül mögöttem, senki sem maradt le.

Redhill városában állunk meg egy bevásárlóközpontnál. Sikerül egy Sainsbury’ Supermarketet találnom, mely a Tescoval karöltve a 2 legnagyobb bevásrlóhálózat itt a szigetországban. Előkeressük fontjainkat és megvesszük a reggelire valót. Karcsinak még maradt egy fél üveg Nutellája, így most abból kunyizok. Régen ettem már ilyen finomat.

A reggeli után egy dombot megmászunk. A forgalom egyre nagyobb, már-már összefüggő kocsisort képez. Valahol előttünk útfelújítás van, így csak lépésben tudunk haladni, a kamionok szinte teljesen elállják az utat. Legalább készülünk Londonra!

Már nem kell sokat menni és beérünk a nagyvárosba. Nincs helységnévtábla, de minden arról árulkodik, hogy ez már az. Járnak a kétszintes jellegzetes buszok, s az épületek is egyre nagyobbak, a kerületek pedig összefüggőbbek lesznek.

Hamarosan már a védett buszsávban haladhattunk, melyet itt szerencsére a kerékpárosok is szabályosan használhatnak (nem mint nálunk). Így már sokkal biztonságosabb! Nagyon jól jöttünk befelé, sikerült memorizálnom a térképet, így nem kellett minden kereszteződésnél megállni. Csupán közvetlenül Crystal Palace előtt álltunk meg érdeklődni a kemping pontos helyét illetően. Hamar útbaigazítottak. Csupán egy laza 30-as volt a kemping a reptértől, nagyon nyugis zöldövezeti részen, viszonylag védett helyen volt, s a hegyről jó kilátás nyílt a városra. Bejelentkeztünk, majd – mivel közben nagyon nagy lett a hőség – egyet pihentünk az árnyas fák alatt.

Délután 2 órakor aztán felkerekedtünk és irány a belváros. Csupán egy hosszú lejtőn kellett legurulnunk, s egy kis kavarás után áttekertünk a Temzén és a Westminster parkjában figyeltük a folyó szokatlanul nagy hajóforgalmát. Ezután belehajtottunk a tömegbe! A parlament előtt már rengeteg turista özönlött a járdákon, s így volt ez egészen addig amíg el nem hagytuk a belvárost. A Westminster Abbey-ba nem jutottunk be, elsétáltunk a Trafalgar Square felé, ahol Nelson admirális és uralja a horizontot, ezután a Mall-on végigtekertünk a Buckingham palotáig, majd a forróság elől a Hyde park hűsítő fái alatt kerestünk menedéket. Szép város ez a London, de nekünk Írország után nagyon-nagyon zsúfolt és forgalmas. Mindemellett szinte minden földrész képviselői lézengenek az utcán: feketék, kínaiak, arabok, s minden amit el lehet képzelni. Sokszor már úgy érzetük, hogy mi – Európaiak – vagyunk kisebbségben. Kb. ¾ órát ücsörögtünk a parkban egy tó előtt, s néztük a görkorisok hosszú sorát, majd bevetettük magunkat a „rengetegbe”. Az Oxford Street minden képzeletünket felülmúlta, s egyben a tömegről alkotott általános képünket is alaposan átformálta. Félelmetes mennyiségű emberáradat vonult végig az utcákon, bicajjal eléggé megnehezítve a közlekedést. Hosszú séta után a Picadilly Circusnál kötöttünk ki, melyet a „világ köldökének” is neveznek. Ez a Soho néven ismeretes vígalmi városrész közepe. Mindenfelé neonfények, mozik, színházak, egyéb szórakozóhelyek, s természetesen emberek. Temérdek mennyiségben!

Nekünk azonban elegünk volt már a nyüzsiből. Na meg hát a Nap is gyorsabban közeledett a horizont felé, mint még a másik szigeten, így kezdeményezésemre kifelé vettük az irányt. Átevickéltünk a forgalmas belvároson, a Temze túlpartján már jobban lehetett haladni. Egy kicsit eltévedtünk, de végülis bevásárlással együtt egy bő óra alatt hazaértünk. Már sötétedett erősen sötétedet, szerencsénk volt, hogy nem kellett bóklászni lámpa nélkül a nagyváros forgatagában.

Mivel Laciék Írországban nem tudtak főzni, rengeteg Maggi és Knorr instant kajájuk maradt, így este nagy főzést rendeztünk, s be is kajáltunk rendesen. Eztán megfürödtünk, és ½ 12 tájban nyugovóra hajtottuk a fejünket.

Estig megtett összes táv: 1214,2 km

 

13. nap (2005. július 15. – péntek) -  Egy igazi városnézős nap

A mai nap – a túra során először – „kimenőt” adtunk kerékpárjainknak – és a London szimbólumává vált kétszintes piros „double decker” buszokkal jártuk a várost.

Itteni viszonyokhoz képest viszonylag olcsón – 3 fontért – lehet napijegyet váltani, korlátlan buszhasználattal. Már tegnap kinéztük, hogy a kempingtől a 3-mas számú járat visz be a City-be, s habár hosszabb az út, mint kerékpárral, de a felső szintről nézve minden bizonnyal látványosabb.

Mai első célunk a Tower és a Tower Bridge környéke. A Towerbe iszonyat drága a belépő, ezt senki nem játsza meg, s még belógni is reménytelen, nem úgy, mint egy éve áprilisban, így csak a jellegzetes emelhető szerkezetű hidat nézi meg belülről Vámka és Laci. Londonban, ha nem néz jól körül az ember, akkor igen drága az élet. Lehet pl. a rakparton kakaós csigát kapni 1100 Ft-ért, de szerencsére a szupermarketek legalsó polcán mindig találunk pénztárcánknak megfelelő élelmiszereket is.

Ma is iszonyat szerencsénk van: megnyitják a hidat, s egy vitorlás halad át alatta. Ilyet csak nagyon ritkán látni!

A Tower után szétszakadunk, Vámka és Guido a British Múzeumba megy, Laci, Robi és Karcsi a Chelsea Stadionját szeretné megtekinteni én pedig a város déli részén lévő Docklands-et és a Grenewich-parkot szeretném megnézni. Természetesen megbeszéljük a pontos találkahelyet és időt, enélkül szinte képtelenség lenne összefutni még mobiltelefonok segítségével is.

London felszíni közlekedése nagyon lassú a zsúfoltság miatt, így Grenewich-be nem jutok el, de így is sok érdekességet látok és tapasztalok az új és fejlett városrészben: többek között egy bombariadót, melynek kapcsán tucatnyi itt dolgozó magyar munkással találkozok, akiket kivezényeltek egy közeli építkezésről. Természetesen blöff volt az egész riadó, így mindenki mehetett a saját dolgára. Útközben elhaladtam az egyik robbantás helyszíne mellett. A metróállomást jól elbarikádozták, de előtte hatalmas figyelmeztető tábla jelezte a mindössze 8 napja történt tragédiát. Virágcsokrokkal, táblákkal emlékeztek meg az elhunytakról.

Visszafelé még beugrok a Szent Pál katedrálisba, mely a világ második legnagyobb katolikus temploma (a római Szent Péter bazilika után), majd sietnem kell, hogy le ne késsem a találkozót a British Múzeum lépcsőjén.

A késődélutáni program közös séta a tegnap kimaradt Soho városrészben. Így kerékpárok nélkül, s egynapos rutinnal már jobban bírtuk a tömeget, a mindenféle származású emberek kavalkádját. Itt Londonban él Európa talán legnagyobb multikultúrális társadalma, sokszor éreztük úgy magunkat, mintha nem is az öreg kontinensen lennénk. A csapatból talán Guido viselte legrosszabbul a londoni forgatagot, lelkileg nagyon elkészült a hosszú utazás során, s ez már csak „hab volt tortán” számára. Ő és Karcsi tűnt számomra néha olyannak, akiket már abszolút nem érdekel a város, legszívesebben az első géppel hazarepültek volna. A többiek viszont pozitívak voltak, csak Laci mobilja nyávogott kétpercenként barátnője SMS-eitől és hívásaitól. Már javasolni akartam neki, hogy pillanatragasztózza oda a kezéhez a készüléket, így nem kell tartani.

A kínai negyedet is megjárván a Leicester Sqare-n kötöttünk ki, majd a London Eye óriáskereke környékén a hangulatos rakparton élveztük az esti órákat.

Este 9 körül viszont befáradt a társaság. Én viszont még látni szerettem volna a Tower Bridge-t is esti díszkivilágításban. Robit sikerült egyedül meggyőznöm a kitérőre, s Karcsi kölcsönbérletével a londoni metróval, a „Tube” szerelvényeivel gyorsan bevettük a környéket. Csodás látványt nyújtottak a kivilágított hidak a viszonylag szennyezett folyó csillogó vize felett (ez persze így éjszaka nem látszik). Ha már van bérletünk miért ne metrózzunk? Igaz, alig több, mint egy hete robbantottak fel 2 szerelvényt, de kit érdekel?! Amíg tudunk a föld alatt utazunk egészen London egyik feketenegyedéig, Brixtonig. Innen már mi is a duplafedelű 3-mas busszal robogunk visszafelé. Útközben találkozunk egy magyar fodrászlánnyal, aki már több éve itt él és dolgozik. Sok érdekes dolgot mesél az itteni életről. Gyorsan leszűrjük a tanulságot: bár a fizetés jó, de az életkörülmények miatt inkább jó nekünk otthon Magyarországon. Hála a metrónak alig egy negyed órával érünk vissza később a többieknél, akiknek sikerült olcsó söröket beszerezni, így az este jó hangulatban telt.

 

14. nap (2005. július 16. – szombat)  - Az Imperial War Museum

London (Crystal Palace) – London (Imperial War Museum) - Redhill

Táv: 44,78 km

A tegnapi késői fekvés után már 10 óra felé jár az idő, mire kimászunk sátrainkból. A mai napon már el kell hagynunk a kempinget, s hogy mégse menjen kárba az egész nap, a belváros innenső részén magasló háborús múzeum megtekintését tervezzük.

Az első komolyabb lejtőn Karcsinak elszakad a lánca. Nem láttam még lejtőn láncot elszakadni, gondolom a sok ír eső tett be neki, olaj ugyanis nem volt a másik csoportnál az út során. No mindegy, ha elszakadt, hát megcsináljuk. Elő a láncbontó prést, kikapunk egy szemet, majd üggyel-bajjal ismét összepattintjuk a szemeket. Ezzel megvolnánk! Még egy rövid megálló a Mini Tesco-nál, amellyel szemben találok egy Bookshop-ot, ahol meg tudom venni Dia barátnőjének az ezen a napon megjelent legújabb Harry Pottert. Magamnak soha nem venném meg ezt a könyvet, de ha megkértek rá, hát hazaviszem.

A nap nagyrészét felváltva a múzeumban és az előtte lévő szép zöld parkban töltjük. London az igényes parkok városa, van hová kimenekülni annak, akinek már tömegiszonya van. A múzeum látványos, igényes, modern és ami talán a legfontosabb: ingyenes. Öröm látni, hogy Guido is érdeklődést mutat, erre már régóta nem volt példa.

A harckocsikon és repülőkön kívül egyedi látványosság a bombatámadás-szimulátor és a megelevenedő lövészárok, modern audiovizuális eszközökkel eredeti hatást nyújtanak.

½ 6-kor indulunk kifelé a városból. Még egyszer, de most már szerencsére utoljára kell átverekednünk Brixton eszméletlen forgalmán. Az utakon a temérdek busz mellett pöpec járgányok, bennük a sötét fickók mellett undorító feka zene dübörög. Nekem ez már egy kicsit sok(k)! Nem vagyok rasszista, de végre egészséges fehér európai embereket szeretnék látni!

A városhatárban egy Tesconál vásárolunk be vacsorára és holnapra, az útra. Redhillben a Sainsbury’s-nél sikerül kartont is szerezni a bicajok számára, így már csak egy táborhely kell! Ma szerencsére Vámka nem bonyolít, hanem egy szuper helyet talál egy elhagyott erdei ösvény mentén. Felállítjuk a sátrakat és megcsináljuk az utolsó Maggi Finom Falatokat (most már azért elég lesz belőle!). Este Robival sétáltunk egyet a közeli golfpályán. Fantasztikus, amit ezek a fűvel művelni tudnak. Helyenként olyan, mintha egy bársonyszőnyegen sétálnánk. Az utolsó este már mindenki felenged, jól elbeszélgetünk, Laci pedig útikönyvéből olvas fel érdekességet Londonról. Szép volt, de úgy gondolom – egy időre – semelyikünk nem vágyik vissza a metropoliszba!

Estig megtett összes táv: 1258,9 km

 

15. nap (2005. július 17. – vasárnap) -  Repülünk haza!

Redhill – London-Gatwick Airport

Budapest – Ferihegy 2/B – Budapest-Déli pályaudvar

Táv: 44,01 km

Elérkezett a hazatérés napja! Hétkor kelünk, lebontjuk sátrainkat, majd a reptér felé vesszük az irányt. Nem kell sokat tekerni, már 10 km-en belül van a leszállópálya, ezt az egyre közelebbről látszó gépek világosan jelzik számunkra.

Gyorsan, összehangoltan mindössze 45 perc alatt összedobjuk a gépeinket. Hát igen a rutin megtette a hatását. Elintézzük a reptéri teendőket, s 12:55-kor már be is állunk a kifutópálya felé irányuló repülősorba. Londont még repülőn sem egyszerű elhagyni. Kb. 6-7 fel és leszállást meg kell várnunk, mire sorrakerülünk.

Pontosan megérkezünk, csak a Ferihegyiek bénáznak, majdnem háromnegyed óra múlva kapjuk meg a csomagunkat, nem éppen abban az állapotban, ahogy feladtuk. Vámka kilométeróratartóját összetörték, s több alkatrész megsínylette az utazást. „De jó újra itthon!”.

A várócsarnokban már nagy az izgalom. Guido, Laci elé kijönnek a barátnők, Karcsit viszont még emellett nővére is fogadja. Még egy utolsó csapatkép a reptéren, aztán indul mindenki a maga dolgára. Karcsit és Lacit kocsival viszik tovább, Vámka és Robi a Déli pályaudvar felé veszik az irányt, hogy elérjék Robi utolsó vonatát, én pedig Guidóra várok, ő még barátnőjével egyeztet a továbbiakról. Nagy nehezen sikerül nekünk is Vámkáék után iramodni, de Guido képtelen gyorsulni a szembeszél mellett a hátán lévő nehéz laptopja miatt, amit barátnője hozott ki a reptérre. „Hát ezt meg mi a fenének kellett magaddal hozni!”.

Pestszentlőrincnél rádöbbenek, hogy így soha nem érjük utol Vámkáékat, így a vasútra hajtunk. Szerencsénk van, hamarosan vonattal mehetünk be a Nyugatiba. Innen már lényegesebben rövidebb az út, bár Guido ezt is színesíti, az általa vélhetően elvesztett személyi igazolványát keresi a Magit körút kellős közepén. Természetesen nem vesztette el, de már nagyon szét van esve a srác, nehéz már tolerálni a baromságait. A Déliben megint szerencsénk van, még nem ment el Vámkáék vonata. Szerencsére Tündi, Guido barátnője is befut időközben BKV-val, így együtt utazhatunk ki Budatéténybe. Itt elbúcsúzunk Robitól, s további jó utat kívánunk neki hazáig.

Az angol hagyományokat követjük magyar módra: bevásárlunk a TESCO-ban, majd – mivelhogy Tündinek nincs biciklije – Vámkával előretekerünk, hogy előkészítsük a fejedelmi vacsorát. Bár megpróbáltam részletesen elmagyarázni, hogy juthatnak el a legkönnyebben hozzánk, ez nem megy olyan simán. Mi már túl vagyunk a grillpartyn, s már a fényképeket kezdenénk nézegetni, mire rádöbbenünk, hogy segítség nélkül nem fog menni Guidoéknak az idejutás. Messze volt már az a július elseje, mikor hármasban ezt az utat már közösen megtettük. Pláne, hogy közben besötétedett. Két órával a bevásárlás után nyeregbe pattanok, hogy átsegítsem őket a Duna túlpartjáról. Erre már persze pattanásig feszülnek az idegek mindkét oldalon. Egy közös vacsorával és beszélgetéssel aztán fátylat borítunk az egészre, s már mindenki csak a holnapi végső hazatérés reményében tér nyugovóra.

 

Tapasztalatok, tanulságok

Minden túra a maga nemében más. Néhol a hőséggel, néhol az unalmas, egyhangú monoton tereppel, másutt a forgalmas utakkal, kamionokkal, esetleg a magas hágókkal, hegyvonulatokkal, vagy akár a gyötrő szembeszéllel kell megküzdeni, nem egyszer akár több nehézséggel egyszerre. Itt Írországban csak néhány napig volt hőség, nem volt sem unalmas, sem túl forgalmas az út, hegyek pedig végképp nem álltak az utunkba, csupán dombok. A szél is többnyire segítette utunkat, csak egy-egy nap erejéig vált ellengésünkké.

Írországban véleményem szerint a Csapat összetartása volt a legnagyobb kihívás. 6 ember indult útjára más célokkal, elvárásokkal és legfőképp más kerékpáros ismerettel. Már a túra elején éreztem, hogy többen lelkileg nem készültek fel a túrára, vagy másra készültek, s hamarosan az is kiderült, hogy Laci pedig testileg nem fogja bírni az iramot. Végül is jó megoldásnak bizonyult a szétválás, habár a várt nagy „bandaélmény” elmaradt, s így csak két kiscsoportban teljesíthette ki-ki a maga útvonalát.

Most már tudom, hogy hiba volt így elindulni, hiszen a túra előkészítő szakasza nem ott zárul le, hogy lefoglaljuk a repülőjegyeket és körbeadjuk a túraterveket. Mindenki más városban, körülmények közt éli hétköznapjait, véleményem szerint közös felkészítőtúrák nélkül nem lehet közös kéthetes túrát szervezni egy ekkora csoport számára. Pláne nem egy idegen országban több mint ezer kilométerre otthonunktól. Ketten kölcsönkerékpárral indultak útjukra, melyet közvetlenül a túra előtt tudtak csak kézhezkapni, ezt is így utólag kivitelezhetetlennek találom, hisz a jármű stabilitásának, fékjeinek, váltóinak ismeretéből nem az első napokban, éles helyzetben kell rutint szerezni.

Szerencsére a sok-sok probléma mellett úgy érzem, hogy mindenki jól érezte magát, s mindenkinek tudott egy olyan élményt nyújtani Írország, amit soha nem felejt el. Ami pedig a szervezéseket illeti, tapasztalatnak nagyon jó volt az idei év, de a jövőben nem árt az itt leírt dolgokat figyelembe venni ahhoz, hogy zavartalan, jó hangulatú és KÖZÖS túrát tudjuk végigcsinálni.

 

Budapest, 2005. szeptember 12.

 

                                                                                                                      Puskás Zoltán

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes