bmenu1     fb1    insta1  

3. fejezet

Marokkói megpróbáltatások

(küzdelem a félsivataggal és az Atlasz-hegységgel, de főképp az arabokkal)

Vissza a 2. fejezethez

2009. július 25. napja már a Földközi-tenger közepén köszöntött ránk. Hajónk óránként 25 kilométeres sebességgel halad, hogy az éjszaka alatt megtegye a mintegy 200 kilométeres útját. De ami számomra érthetetlen, hogy mindezt számunkra olcsóbban teszi, mintha Gibraltárnál keltünk volna át az alig 20 kilométeres szoroson egy óra alatt. A dinnye éjszaka is megteszi „áldásos” hatását, így menetrend szerint kétóránként kénytelen vagyok felmászni a hetedik szinten található, óráról órára egyre cudarabb állapotban lévő mellékhelyiségbe. Ez a nyílt tengeren hánykódó hajón, félálomban nem is olyan egyszerű feladat, mint első látásra hinné az ember: mint egy részeg tengerész, fogom a korlátot, nehogy elszédüljek. Azért fentről mindig van erőm körbenézni. Míg hajnali kettőkor még a spanyol partok fényei ragyognak, addig fél ötkor már az afrikaiaké a főszerep. A hideg szél elől azonban gyorsan visszabújok hálózsákomba, s próbálok aludni, amíg lehet.

Reggel hét órakor már dereng az ég keleti félteke, s negyed nyolckor a párafelhő mögül előbukkan a Napocska is. A tenger nyugodtabbá válik, mint a szeles éjszakán, s feltűnik a távolban egy ellentétes irányba közlekedő komphajó. Afrika hegyei már szinte karnyújtásnyira vannak tőlünk. Utoljára a Gibraltári-szorosnál voltunk ilyen közel hozzájuk. Háromnegyed nyolckor már a felszerelt bringáknál vagyunk, s várjuk, hogy végre újra szárazföldet érezhessünk a gumink alatt. Azonban ahogy a bejutás, úgy a kijutás sem megy olyan gyorsan. Először az alsó szintet ürítik ki, speckó gépekkel kivontatják a traktor nélküli kamionokat, s csak ezután engedik le a rámpát, amin elsőként megindulva végre újra a szabadban lehetünk. Megérkeztünk Afrikába! Ám Melilla - ez a kis félsziget – még Spanyolországhoz tartozik csakúgy, mint a Gibraltári-szorosnál található Ceuta városa. Így sok változást elsőre nem tapasztalunk.

Miután elhagytuk a kikötő területét, az erőd mellett elhajtva kihalt utcákon közelítünk a határállomás felé, mielőtt a felső szint derékhada megelőz minket. A városban még szinte semmi mozgás, csak a kompról érkező autók sora hajt végig mellettünk. Alig teszünk meg három kilométert, egy magas szögesdrót-kerítéssekkel övezett határátkelőhöz érünk. A spanyolok gyorsan kiengednek, Marokkóba való bejutás azonban nem ilyen egyszerű. Négy sorban állnak a megbénult autók, utasaik körülöttük rohangásznak, teljes a káosz! Nézünk jobbra, nézünk balra, hogyan is működik ez a megfejthetetlen rendszer. Egy arab fickó jön oda segíteni, tört angolsággal elmondja, hogy először egy fehér A5-ös papírt kell kitöltenünk, ezzel az orvosi vizsgálat bódéja előtt kanyargó hosszú sorba kell beállnunk, majd pedig az útlevél-ellenőrzést kell kivárnunk. Elsőre nagyon készségesnek tűnik, még segít is kitölteni az angol-francia-arab nyelven íródott formanyomtatványt. Mi meg is köszönnénk neki a segítséget, de ő persze rögtön jelzi, hogy ez itt nem megy ingyen. Mivel itteni pénzünk nincsen, gondoljuk megszánjuk két euróval, csak hogy leszálljon rólunk. Ő persze kevesli, így először finoman, majd egyre határozottabban jelezzük számára, hogy legyen szíves elmenni a fenébe! „Nem tudom, mit képzelnek itt az emberek!” – mérgelődök magamban. „Azt hittem, hogy ez egy szegény ország, s én még soha életemben nem kerestem ilyen gyorsan 2 eurót, mint most ez a mitugrász!”. Én vigyázok a bicajokra, Bimbyék a sorban ácsorognak, telik-múlik a drága idő. A koldusok jönnek-mennek körülöttünk, egy percig nincs nyugta az embernek. Az előbbi esetet tetézve, egy – az előbbinél is dörzsöltebb – fickó felajánlja, hogy fejenként 10 euróért öt perc alatt átvisz minket ezen a káoszon. Azt tudtuk, hogy az arab világ a pénzről szól, de hogy ekkora hatalma legyen, azt azért nem gondoltuk. Persze nem élünk ezzel a lehetőséggel, inkább szépen kivárjuk a sorunkat. Átsétálunk a hőkamera előtt, s megkapjuk az első pecsétet. Ezután egy valamivel rövidebb, de sokkal lassabban haladó sor következik. Bár az arabok nem ismerik a sor fogalmát, mindenki tolakodik, ahogy nem szégyelli. Tomival ácsorgunk a mostanra már tűző napon, a büdös, túlöltözött fáradt, nyűgös emberek között, hiszen ők is a kompon aludtak, akárcsak mi. A határőr egy kis üvegkalitkában ülve két ujjal pötyögi be az összes személyi adatot egy ótvar régi számítógépbe. Ilyenről, hogy szkenner, szerintem itt még csak nem is hallottak. Közben persze tolakodnak előre a beépített emberek, akik a 10 eurósokat juttatják előnyhöz, így 10 percenként alig fél métert haladunk előre. Több mint két óra telik el érkezésünk után, mire végre megkapjuk a következő pecsétet, s beléphetünk Marokkó földjére.

Elég erős a váltás: az eddig széles, jó minőségű út kátyúkkal van tele, rajta teljesen véletlenszerűen közlekednek az emberek, autók motorok, teherautók, állat vontatta szekerek nem ismerve semmilyen közlekedési szabályt. Pontosabban csak egyet: a nagyobbnak van mindig elsőbbsége. A házak romosak és meglehetősen egyszerűek, egy nagy, piszkos sárgás, barnás kockára hasonlítanak kicsiny ablakokkal. Járda sehol sincs, csak por és mocsok mindenhol. És hatalmas káosz! Ami van, az mind ócska és régi. Az autók, motorok, teherautók: minden. Sokan szerelik őket az út szélén, mert elég gyakran meghalnak. De egy dologban azonban világelső Marokkó: a közlekedési balesetek gyakorisága és súlyossága tekintetében. Ez számunkra nem túl bíztató, ha épen akarunk visszatérni hazánkba, nagyon észnél kell lennünk.

Nadorig, az első nagyvárosig széles kétsávos út van, spanyol-méretű leállósávval. Bár nem könnyű rajta közlekedni, mert itt-ott nagyon hepehupás. Pár kilométerenként hatalmas 2-3 sávos körforgalmak bonyolítják az életünket, ahol mindig mi vagyunk a legutolsók az elsőbbségi sorrendben. Első dolog az életbenmaradáshoz: dirhamot kell váltanunk. A Marokkói pénznemet ugyanis nem lehet külföldön beszerezni, csak az ország határain belül váltható. E nélkül itt semmire nem megyünk az európai pénzünkkel. Egy bankban próbálkozunk, de onnan átküldenek a pénzváltóba. Első körben fejenként 100 eurót váltunk be, s valamivel több, mint 1100 dirhamot kapunk érte. Nador belváros a közlekedést leszámítva elég kultúráltnak tűnik. Van szép mecset, pálmafás sétálóutca és sok-sok ember. Igen, ember az mindenhol van bőven. Talán egy kicsit túl sok is. Viszonylag nyugodtan telik a reggeli, csak két árus próbál meg valami kacatot ránk sózni. Kevés sikerrel. „Keménység és határozottság, ez kell, ha itt érvényesülni akarunk” – ez az általános vélemény. Nem lesz könnyű, hiszen nagyon feltűnőek vagyunk. Sem a határon, sem pedig itt a városban nem nyüzsögnek az európai turisták. Pedig azt reméltem, ennél azért többen leszünk.

Bár a határon egy órát nyertünk, ugyanis visszaálltunk a lisszaboni időzónára, így is majdnem 11-et mutat az óra, mire érdemben neki tudunk vágni a mai, cseppet sem könnyű szakasznak. Taourirt városáig még 110 kilométer van hátra, s végig kiszáradt pusztaságokban, hegyek között vezet az út. Mindössze 2 lakott települést jelez térképünk. Ez nem a „mesebeli Afrika”, ez annál kicsit keményebb falat! Hamarosan elhagyjuk a tenger partvidékét, majd a főút hatalmas forgalmától megszabadulva a jóval nyugodtabb N19-esen haladunk dél felé a végeláthatatlan pusztaságban. Nem jár erre más, csak néhány kósza jellegzetes ISUZU, vagy MITSUBISHI márkájú teherautó rogyásig rakodva cukorrépával, no meg egy-két autós. Ahogy végre elkapjuk a ritmust, úgy kezdünk felocsúdni a reggeli nyomaszó várakozás okozta fásultságból. Bimbyt ösztökéljük, hogy énekelje már el a KFT: Afrika című dalát, ahogy spanyolhonban megígérte. Ő persze szégyenlősebb ennél, de egy közös éneklésbe nagy nehezen bevonható. Párducot, oroszlánt, gorillát, kókuszdiót, bambusznádat ettől még nem sokat látunk, sőt még makákót sem, de ez az új, izgalmas érzés, hogy egy teljesen más világban tekerhetünk, áthat minket. Mint egy őrült szerepjáték-függő, aki egy új karaktert hoz létre, az Internet számára még ismeretlen szegletében, mi is egy kicsit be vagyunk zsongva, azzal a különbséggel, hogy ez most csöppet sem olyan, mint egy játék: ez maga a valóság!

Szép lassan emelkedik az út, és a hőmérséklet is, ahogy telnek a kilométerek, a távolban megjelennek, majd egyre közelebb kerülnek a Rif-hegység lankás, elefánt-alakú hegyei, s egyszer csak valami településfélét vélünk felfedezni a távolban. „No mi lehet ez?” – teszem fel a kérdést magamnak, hiszen térképem nem jelzett semmi különöset. Pár romos ház azért áll az út mentén, ahogy beérünk Hassi-Berkane lepusztult falujába, melyet a freytag&berndt legalább 10 km-re az úttól jelzett. Mondjuk nem ez az utolsó eset, amely a Google műholdképén kissé máshogy fest, mint a térképemen. Az őrült melegre való tekintettel egy romos épület betonteraszának árnyékában húzzuk meg magunkat. Árnyékban 34, a napon – az itteni viszonyoktól eltérően roppant kultúrált és igényes Banque Populaire digitális hőmérője szerint – 41°C van. Ennek ellenére a helyiek hosszú, vastag pamutingben és farmerben, az öregek kaftánban sétálgatnak, ami alá szintén vesznek még nadrágot is. Ez a szieszta nem telik olyan unalmasan, ahogy figyeljük az itteniek, számunkra felettébb furcsa életét, miközben ők is nagy szemeket meresztenek ránk, mintha csak az űrből pottyantunk volna le közéjük. Itt az emberek nem viszik túlzásba a sziesztát, a nap legmelegebb időszakában is sokan mászkálnak, gyalog, szamáron, vagy valamilyen hatalmas füstöt és bűzt árasztó motorikus járművel. Már mostanra feltűnt, hogy az autók közül sok a Mercédesz, olyan nyolcvanas évekbeli fajta „célkereszttel” az elején. Az összes taxi ilyen, általában csurig emberrel. Itt nem úgy működik ez a szolgáltatás, mint nálunk, hanem amolyan iránybusz formátumban, tehát addig szed fel embereket, amíg meg nem telik.

Délután 4 óra előtt ebédelünk, majd egy közeli boltban vásárolunk italt, mert az európai készletünk a végét járja. Tomi szó szerint veszi, hogy itt mindenütt alkudni kell, így le is alkudja 2 ásványvizet 10 dirhamról 8-ra, de pechünkre 10-es a legkisebb pénzünk, s csesznek belőle visszaadni. De így sem vészes az ár így első körben 5 dh (125 Ft) egy üveg (1,5 liter) ásványvíz, melynek ásványi-anyag tartalma – csakúgy, mint Ibériában – a béka segge alatt van a magyarhoz képest. Bimby meg vígan szürcsölgeti jéghideg, arab feliratú kétliteres Coca Coláját, mely ennek duplájába került. Körülbelül annyiba, mint nálunk Magyarországon.

Délutánra az eddig csak lengedező hátszél mégjobban megerősödik, így könnyedén nyomuk a kilométereket, a sárgás kopár hegyek közötti pusztaságban. Ráadásul az út is lejteni kezd, így hosszú kilométereken keresztül nem kell tekernünk, az alig érezhető lejtőn. „Amit a határőrök reggel elvettek tőlünk, azt a szél most visszaadja” – állapítja meg Tomi nagy boldogan. Délután is sok a kamion és rendre dudálnak, integetnek nekünk. Ez most vagy bíztatás akar lenni, vagy pedig komplett őrültnek tartanak minket, hogy itt nyomjuk a kietlen pusztaságban, a pokoli melegben. Reméljük, hogy az előbbi!

Az út mentén végigkísér minket egy vadonatúj vasútvonal, melyet nemrég adtak át Taourirt és Nador között. Bár vonatot még nem láttunk rajta, nem éppen egy MÁV-szintű létesítményre kell gondolni. A puszta közepén, távol mindentől olyan állomásépületet húztak fel, amilyen nálunk még egy parlamenti képviselő házának is beillene. Még meglepőbb ennél, hogy itt a semmi közepén is élnek emberek, saját maguk tákolta árnyékukban fekszenek, s szerintem még ők sem tudnák megmondani, hogyan és miből tengetik napjaikat. De hogy nincsenek messze az állati léttől az is bizonyos. Ahogy haladunk, egyre gyanúsabb lesz, hogy Mechrâ Hamadi falucska, melyet viszont az útvonalon jelez a térképem, nincsen sehol. Aggodalomra azért nincs okunk, hiszen a kilométerköveken gondosan kiírják a következő nagyvárosok nevét és kilométer-távolságát, s Taourirt is ott van közöttük.

Hamarosan feltűnik a távolban az V. Mohamed királyról elnevezett hatalmas türkizszínű víztározó. Eleinte olyan, mint egy délibáb, a száraz puszta közepén, majd ahogy közeledünk egyre valóságosabb lesz. Később áthaladunk egy kis folyócska fölött, majd hirtelen váltásként a kopár hegyek között egy termékeny folyóvölgy képe tárulkozik ki előttünk. Az olajfák alatt zöld fű ragyog, tehenek, birkák legelésznek szabadon. Egy rövid szakaszra egy helyi srác szegődik mellénk, keményen gyűri a rozzant versenybicaját, hogy tartani bírja a hátszeles tempónkat. De bolyozni nem igazán tud, össze-vissza kanyarog közöttünk, vagy az útpadkáról próbál előzni. Néha majdnem összeütközünk.

Este 6 óra körül, aztán diadalmasan betekerünk Taourirt városába. Nem sokkal előtte jöttem rá, hogy egy teljesen más úton kerekeztünk, mint amit terveztem, ezért nem volt Mechrâ Hamadi sehol. Az útjelző táblák ugyanis Taourirtot végig az N19-en jelölték, de térképem – amely szerint a tervet készítettem – ezt csupán egy kis mellékútként jelöli. Az útvonalhossz viszont nagyjából megegyezett, így szerintem csak jól jártunk, hogy mégis erre vitt az utunk.

Mivel a spanyol partok mentén jócskán elkalandoztunk kelet felé, ugyanez a táv Marokkóban már nem fért volna bele az időnkbe, ráadásul az ország belsejében lévő forró pusztákban napokig kellett volna tekernünk, így Taourirttól Rabatig terjedő mintegy 400 kilométeres útszakaszt a tervek szerint vonattal fogjuk megtenni.

Taourirt nyolcvanezres lélekszámú városa már keményen Belső-Marokkóban a Rif-hegység és a Középső-Atlasz közötti termékeny folyóvölgyben fekszik majdnem 400 méterrel a tenger szintje felett. Mint minden marokkói városban itt is ötvenméterenként lobog Marokkó vörös színű zászlója. Az utak a városba beérve sokkal szélesebbek és jobbak, mint kint, ez is mindenhol igaz. A belvárosban hatalmas a nyüzsgés, mindenki megy, amerre lát azzal, amivel éppen tud. Gyalogosok, vagy szamaragoló emberek cikáznak össze vissza, közöttük rongyolnak át az autók, motorok, szinte csodával határos, hogy néha nem történik ütközés. A taxisok vezetnek a legagresszívebben, nekik mindig és mindenhol elsőbbségük van (szerintük), más szabályt nem ismernek. A másik nehezítő tényező, hogy a városokban semmit nem tábláznak ki. A főutakon lévő kilométerkövek és útjelző táblák nagyban segítenek, de amint beér az ember egy városba, ezek rögvest megszűnnek. Innen magad uram, ha szolgád nincsen! Szerencsére néztem műholdképet a városról, így nem okoz gondot a vasútállomás megtalálása. A roppant bosszantó határátlépés után, mely fél délelőttünket felemésztette, remélni sem mertük, hogy már este 6 óra körül itt leszünk. Az állomás kultúrált, bár egy kicsit zsúfolt. Egy vasutas udvariasan közli, hogy jöjjünk vissza kicsit később, s mivel a következő vonat csak háromnegyed tíz után indul, úgy gondoljuk, elvegyülünk egy kicsit a város forgatagában. Nem messze az állomástól találunk egy internet-kávézót. Mára már sikerült pontos információt kapnunk arról, amit tegnap este még csak sejtettünk: Tomi légitársasága tényleg csődbe ment, bevonták a repülési engedélyüket. Gyorsan körülnézek a neten és találok is egy Ryanair gépet Marrakechből Pisába, viszonylag olcsón, így nem esünk kétségbe. Eredetileg úgyis Velencébe készült haza Tomi, oda jöttek volna érte, így ez a plusz 400 km oda-vissza nem olyan vészes, mintha ide kellene érte jönni.

Mire kiérünk az utcára, Bimbyt alig bírjuk megközelíteni, úgy körülveszik a helyi fiatalok. Barátságosan érdeklődnek felőlünk mindenféle rossz, vagy kereskedelmi szándék nélkül. Először tapasztalunk ilyet Marokkóban, s ez most nagyon jól esik a lelkünknek. Hiszen itt az ország közepén tényleg nincs egy darab turista sem rajtunk kívül, így feltűnőbbek vagyunk, mintha ruha nélkül sétálgatnánk. Veszünk vacsorára kenyeret és üdítőt. Itt lepény alakúra sütik a kenyeret, mely mindössze 1 dh (25 Ft), s kettőből teljesen jól lehet lakni. 8 körül újra az állomáson vagyunk, megvacsorázunk, majd nekilátunk a hivatalos ügyek intézésének.

A Marokkói Vasúttársaságról (ONCF) egy jól megszerkesztett háromnyelvű honlapról tájékozódtam, s a leírtak alapján reméltem, hogy nem lesz semmi gondunk az utazás során, hiszen már első látásra fejlettebbnek és tisztábbnak tűnik ez a szolgáltatás, mint amit itthon megtapasztaltunk. A honlap tanúsága szerint a jegyek jóval olcsóbbak, mint itthon, s elméletben a túlméretes poggyászt csomagként fel lehet adni az olyan vonatokra, melyek poggyászkocsival közlekednek. Ha pedig éppen nem ilyen jön, akkor a következő vonattal utánunk hozzák.

De az életnek sajnos van egy gyakorlati oldala is, mely a mi esetünkben annyit jelent, hogy a poggyászleadás zárva van, s időközben belekerült a képbe egy bunkó állomásfőnök, aki köti az ebet a karóhoz, hogy már mi nem fogunk biciklivel együtt utazni, amíg ő itt a góré. Próbáljuk puhítani közvetlenül, s a másik emberen keresztül is, akivel már beszéltünk, s aki sokkal segítőkészebbnek nyilvánult, de egyelőre ők állnak nyerésre. Ajánlják a buszt is, hogy azok elvisznek mindent, de ezt meg mi nem mernénk bevállalni. Már mindent kitalálunk, hogy másnap megy a repülőnk Rabatból, és sürgősen ott kell lennünk, meg hasonló meséket, de emberünket ez látszatra csöppet sem érdekli. Végül is abban maradunk, hogy megvárjuk a vonatot és a kalauz, majd kénye-kedve szerint dönt, hogy felenged-e minket, vagy sem.

Idő közben besötétedett, de még mindig sokan várakoznak a peronokon. Számunkra ijesztőnek hat, de itt úgy látszik teljesen természetes dolog az, ha már egy vonat elindult, még javában ugrálnak fel-le róla az emberek, s mindez senkit sem érdekel.

Egyre nagyobb az izgalom, ahogy közeledik az este 10 óra, hiszen hamarosan feltűnnek az éjszakai járat fényszórói a távolban. Közben a „jófej” vasutas javaslatára kissé szétszedtük járgányainkat, hogy valamelyest poggyász formájúak legyenek, s Tomival megállapodunk, ha kell, megkenjük a kallert, melynek felső határát 500 dh-ban (12 500 Ft) fixáljuk.

Tomi rohan oda a kalauzhoz, de már messziről csóválja a fejét, s kezdenénk is az alkudozást, de a fickó – ahogy egyre nagyobb összegeket ajánlunk – csak röhög a képünkbe, s elhajt minket. Itt most tényleg nagyon szigorúak a szabályok, hiszen tapasztalataim szerint ennyi pénzért egy MÁV kalauz szerintem egy egész kocsit kiürített volna számunkra, vagy pedig ennyire bunkók az emberek. Igen, így estére azt kezdjük érezni, hogy hiába integetnek, dudálnak lelkesen az autósok, hiába érdeklődnek felőlünk oly lelkesen, azért hivatalos ügyekben roppant ellenszenves és visszautasító nép ez a külföldiekkel szemben.

Csakúgy, mint két éve Boszniában, most is végig ott állunk a vonat mellett, hátha meglágyul emberünk szíve. Ott kemény ötpercnyi izgulás után felengedtek minket, itt nem változott semmi. A vonat elment és mi szépen itt maradtunk. Ma már csak egy lehetőségünk maradt, a háromnegyed óra múlva induló hálókocsis éjszakai vonat, s ha ott is így járunk, akkor nincs más hátra, ki kell tekernünk a sötét pusztaságba és mosdatlanul meg kell aludnunk valahol, hogy holnap újra próbálkozzunk. Ez utóbbi olyan rosszul hangzott, hogy gondolni sem mertünk rá.

A kompon töltött éjszaka, s az egy órás időátállítás után este háromnegyed 11-kor már nagyon elemészt minket a fáradtság, mire befut a másik éjszakai szerelvény. Ez az előbbinél jóval komolyabb, csak hálókocsiból áll, s a kalauz mellett minden hálókocsihoz külön személyzet jár. Mintha csak egy guruló szállodáról lenne szó. Egy ilyen fiatal hálókocsis sráchoz megyünk oda, aki lazán megoldja a helyzetet, s még azon sem akad fel, hogy van pár (idézem Tomit) „túlméretes csomagunk”. A bicajokat benyomorítjuk két kocsi közötti zárt részre, mi pedig végre száguldhatunk nyugat felé az éjszakában. Hatalmas lelki tehertől szabadultunk meg, elmúlt az órák óta tartó feszült, rossz érzés, s örömmámorban szeljük a kilométereket az enyhe afrikai éjszakában. Még azon sem akadunk fel kicsit sem, hogy ez a vonat kétszer annyiba kerül, mint a másik, fejenként 550 dirham (majdnem 14 ezer forint) az út Rabatig. A lényeg, hogy végre megoldottuk a túra eddigi legneccesebb helyzetét, hiszen ha nem sikerül, olyan hátrányba kerültünk volna, amit a túra végéig nem bírtunk volna behozni, akárhogy is tekerünk. No és hálókocsiban sem aludtunk még soha, így ez is külön élmény lesz számunkra.

Ezért a komoly pénzösszegért, amit kifizettünk viszont nem akármilyen szolgáltatást kapunk. Emberünk bevezet minket a kétszemélyes, emeletes ágyas hálófülkénkbe. Mi Bimbyvel közöset kapunk, Tomi alszik egyedül. Kényelmes ágy, párna, takaró, törülköző, sőt még saját mosdó is van. Bár minden nagyon helyszűkében. A telefon felkerül a töltőre, mi megmosakszunk, majd végigheveredünk a kényelmes, puha ágyon. Bár légkondi is üzemel, mégis inkább kinyitjuk az ablakot, hadd járjon a levegő. Mi meg szép lassan álomba merülünk a csendesen zakatoló szerelvényben, abban a tudatban, hogy a reggel már ismét valahol az Atlanti-óceán partvidékén köszönt majd ránk jópárszáz kilométerrel nyugatabbra.

***

Már nagyban cuccolunk össze, mikor kopog a személyzet, bár még nagyon kora van, s kint még teljes sötétség honol a tájon. Még leszállás előtt megkínálnak minket egy kávéval, amit mi udvariasan elutasítunk, majd 6:20 perckor, 5 perc késéssel begurul szerelvényünk Rabat Ville pályaudvarra. Bár a marokkói főváros sem büszkélkedhet a mi Kelenföldinknél nagyobb állomással, de rendezettség és tisztaság területén messze ők a nyerők. Egyetlen hátrány, hogy a pályaudvar gyakorlatilag a város alatt van. Egy hosszú alagúton érkeztünk meg, mely a peron után folytatódik, így hosszú lépcsősoron kell felküzdenünk magunkat a város szintjéig, majd a második utazós éjszaka után kissé kótyagos fejjel nekilátunk az ekkorra már szürkületi fényben úszó rendezett és tiszta város meghódításának.

Mindenfelé széles, jó minőségű sugárutak, elenyésző forgalommal, ami nem véletlen, hiszen vasárnap hajnalban sehol sincs másképp. Elhaladunk a királyi palota épületegyüttese mellett, de a falakon belül nem vagyunk kívánatosak, így a város déli részén lévő Cellah felé vesszük az irányt. Gyorsan elérjük a város határát, ami nem véletlen, ugyanis a marokkói főváros nagyság tekintetében csak a negyedik helyen áll 770ezer lakosával. Már kívülről is impozáns látványt nyújtanak a 2300 éves római település tornyai a felkelő Nap fényében. De sajnos még itt is koraiak vagyunk, csupán reggel 8-kor kezdődik a látogatás, közli velünk udvariasan az éjjeliőr. Idegeskedésre persze semmi ok, az izgalmas este után teljesen jól hangulatban érezzük magunkat, hiszen – ha nincs ekkora szerencsénk – akár még Taourirtban is ébredhettünk volna.

A jó minőségű széles utakon haladva a Hasszán-torony felé vesszük az irányt, mely a főváros jelképe és egyben legnagyobb látnivalója. A 44 méteres tornyot elég nehéz lenne eltéveszteni, bár még mindig túl kora van a közelebbi megtekintéshez. Találomra kanyargunk vissza a belváros utcácskáin, s párszáz méter múlva friss kenyérillat csapja meg az orrunkat, s gyomrunk, egyből jelzi, hogy a zárva lévő látnivalók felkeresése helyett, ideje lenne valami hasznosabb dologgal tölteni az időt. Összevásárolunk mindent a legfinomabb péksüteményekből, de még így sem tudunk sok pénzt költeni. Utoljára Szarajevóban jártunk hasonlóan: mindent megvehetünk, amit szemünk-szánk kíván. A nyugat-európai pékségeknek és cukrászdáknak általában csak a kirakatáig jutunk. Még azon sem akadok fenn, hogy tej helyett, valami savanykás, érdekes ízű kefir-szerű lötty van a dobozban, amit a Danone itteni leányvállalata készít. Bár arabul nem tudok, a logó ismerős valahonnan.

Ám Marokkóban, mint már kezdjük megtapasztalni, nem sokáig lehet úgy pihenni, hogy valaki ne jöjjön oda hozzád. Néha csak egyszerűen beszélgetési, érdeklődési szándékkal, bár gyakran ez az „üzleti fogás” része, s pár percnyi baráti csevely után előkerül a zsebből valami értéktelen kacat. A másik csoport a koldulók és lejmolók tábora. Ők rögtön rátérnek a tárgya. Egy fiatal, fekete pólós, sötét bőrű, igénytelen srác az utóbbiaktól való. Hosszan nyaggatja Tomit egy kis apróért, aki nyilván nem adott neki pénzt, hiszen ez csak olaj a tűzre. De a srác nem hagyta annyiban a dolgot, egyre erőszakosabban nyomult, míg végül Tomi megelégelte, összepakolt és felpattant a bicajára. A srác még ekkor sem szállt le róla, futva követte. Mi is gyorsan utánuk iramodtunk. Kicsit furcsa és komikus volt a helyzet, mert eddig csak kutyák futottak utánunk, ember még sohasem. Tomi tett valami megjegyzést ezzel kapcsolatban, aztán odaszóltam, hogy húzzunk bele, mert nekem annyira nem tetszik a dolog, bár ekkor még én sem tudtam, hogy mire is gondoljak. Felgyorsítottunk 22-24 km/h-ra, de a srác csak nyomta utánunk. Párszáz méter múlva jött egy kereszteződés, itt fékezni kellett, hiszen – bár az utcák még mindig kihaltak – körülnézni soha nem árt. Amint átértünk a túlsó oldalra, a srác előrántott egy hatalmas kést, s egy határozott mozdulattal levágta Tomiról az övtáskáját, majd hirtelen irányt váltva berohant a keresztutcába. „Mit csinálsz?!” – üvöltöttem rá, de egy konyhakéssel hadonászó emberhez nem mertünk túl közel menni. Tomi volt a legközelebb de szemtől szemben, egy felfegyverkezett emberrel nem volt sok esélye. A srác elkezdett futni a mellékutcában, mi pedig kb. 10 méteres távolságban bicajjal követtük. Közben leesett Tominak, hogy minden fontos irata, pénze, telefonja a srácnál van, így egyre kétségbeesettebb lett. Bevallom itt még úgy gondoltam, hogy mi állunk nyerésre, hiszen csak lesz valaki, akit mozgósítani tudunk. Normál esetben tele vannak a marokkói városok utcái rendőrökkel, most persze sehol nem látunk egyet sem. Sem járókelők, szinte senki. Ez a srác is tudja, mikor kell rabolni!

Hagytuk, hadd menjen és próbálunk nem leszakadni tőle, hogy amint lehet, rögtön tudjuk segítséget kérni. Közben kiértünk egy fontosabb útra, ahol éppen villamospályát épít egy sereg munkás. Tomi nem ismerve lehetetlent átvágtatott mindenen, leugratott egy hatalmas járdaszegélyről, s egy jókorát esett, majd – mint akivel nem semmi sem történt – felpattant és futva kezdte el üldözni az emberünket. Mivel mi nem voltunk olyan bevállalósak, kissé lemaradtunk, s inkább Tomi bicaját raktuk el az út közepéből, minthogy megpróbáljuk befogni őket. Bevallom én még itt is abban bíztam, hogy az üvöltő Tomi csak rá tudja bírni a munkásokat, hogy közös erővel megállítsák a rablónkat, vagy legalább azt elérjék, hogy eldobja a zsákmányát. Így a történet folytatását, már én is csak Tomi elmondásaiból ismerem:

„Munkásoknak kiabáltam angolul hogy tolvaj elvitt mindenem stb. és ők is próbálták megfogni. Nekem is adtak egy vasrudat így már volt "fegyverem" és talán jobb is hogy nem fogtam meg mert most lehet börtönben ülnék. Tuti hogy megcsapkodtam volna! Motorra pattantak és bicajra ők is és azzal üldözték. Próbáltak segíteni. A fickó kondijáról annyit hogy simán lefutott engem és akkor már ő rengeteget futott. Nem tartom magam egy nagy futónak de szerintem egy hétköznapi embernél jobb kondim van, főleg akkor mikor már 2000km a lábamban volt. Szóval nagyon sportos volt. A belváros egy medinájába, szűk sikátoros részébe futott, amit a filmekben is lehet látni. Itt lehetetlenség megtalálni ahogy el is vesztettük szem elöl. Nem is nagyon mertem itt futni mert mondom ha valahol vár rám a késsel egy sarok akkor kárt is tehet bennem. Azért próbáltam óvatos lenni. De hiába volt minden.”

A következő kép már siralmas volt, még a tegnap esti „vasutas kalandnál” is jóval siralmasabb. Látom, ahogy Tomi vérző lábbal sétál vissza, s nincs kezében a táskája. A rémület és a hideg borzongás keveréke futott át az agyamon. „Na most légy okos kishaver” – mondogattam magamnak. De a képlet ennél bonyolultabb volt. Bicajjal eltekertünk a Medináig, ott köröztünk Bimbyvel, hátha valamit elhullajtott, amiből a nyomára akadhatunk a fickónak. Nem találtunk mást, csak egy Pannonos SIM-kártyatartót egy bűzös szemétkupac mellett, mely valaha Tomié volt. Végignéztük az undorító, rothadó gyümölcsökkel és húsokkal megrakott kukákat, hátha olyan számára felesleges dolgoktól megszabadult, mint egy útlevél. De a medina még reggel is olyan félelmetes volt az ott járkáló sötét alakok miatt, hogy nem maradtunk sokáig.

Visszagurultunk az óváros bejáratáig, ahol találtunk végre egy újságot olvasó rendőrt. Beszólt a központba, s küldtek értünk két civil ruhás járőrt, akik után betekertünk a közeli rendőrőrsre. A bicajok és cuccok itt maradtak, minket rendőrautóval átvittek a városon kívüli főkapitányságra, s egy undorító, börtönszerű alagsorban várakoztattak hosszú órákon keresztül. Közben én elmegyek bevásárolni, így Tomi jellegzetes, s Bimby által a túra során sokat emlegetett mondatáról sajnos lemaradok. Nem láthatom, ahogy fejét kezébe temeti és fájdalmasan felsóhajt: „Itt ragadtam Marokkóban!”.

Egy ausztrál nő problémáját kellett elsőként megoldani, mert a rendőrök nem beszéltek angolul csak franciául és arabul. Az egyik kicsit németül is. Ez a nemzetközi esetekkel foglalkozó osztály.  Tomi volt a tolmács, így a rendőr őt kérdezte németül és a nőt angolul. Majd a nő ügye után felvették Tomi vallomását is. Tomi számba vette veszteségeit: eltűnt az útlevele, pénztárcája benne 150 euróval, 10 000 Ft-tal és 150 dirhammal. Szerencse, a szerencsétlenségben hogy az éjjeli vonatjegyeket nagyrészt az ő pénzéből intéztük, amint még nem adtunk meg neki. Köddé lett továbbá a bankkártyája, telefonja, sőt még a teljesen feleslegesen elhozott önkéntes tűzoltós csipogója is. Az adatokat egy A/3as lapra vették fel, amibe nálunk a kenyeret rakják. Csomagolópapírba. Majd adtak egy ennél valamivel hivatalosabbnak tűnő nyomtatványt, s közölték, hogy azzal, amit adtak az országot elhagyhatja. Nincs szükség konzulra se, menjünk bátran Allah hírével!

Már jócskán dél után járt az idő, mire elindult velünk a rendőrautó vissza a város felé. A jókora forgalom autóból talán még kaotikusabbnak tűnt, mint kerékpárról. Most bizonyára mindenki azt gondolja, hogy a rendőrautóval simán siklottunk át a legbonyolultabb forgalmi helyzeteken, az autók lassítottak, félrehúzódtak. Egy frászt! A megengedett 60 km/h-val haladtunk lakott területen belül, s úgy húztak el mellettünk, mintha ott se lennénk. Néha úgy bevágtak elénk, hogy csak satufékkel tudtuk elkerülni az ütközést. Ezek után már nincs mit csodálkozni, hogy soha nincs elsőbbségünk kerékpárral, ha a rendőröknek sem adják meg.

A belvárosba visszaérve első utunk egy netcaféba vezetett. Megvettem Tominak a repjegyét, amit még tegnap néztem ki neki Taourirtban. Most már biztos, hogy megy haza. Szíve szerint szerintem ebben a pillanatban indulna! De még 3 napot itt kell töltenie Afrikában, ha akar, ha nem. Konkrét tervei már nincsenek szegénynek, csak annyi, hogy július 29-én este 7 órakor fent akar lenni az olaszországi Pisa felé tartó járaton.

Sok kedvünk a délelőtti eset után nem maradt, de azért tettünk egy tiszteletkört a délutánra már jócskán feléledő fővárosban. Legurultunk az óceán partjára, s kívülről megnéztük az Oudaïa-kasba jellegzetes erődjét. A sikátoros utcákban nem akartunk bolyongni, s szerintem egy darabig nem is merészkedünk ilyen helyekre. Ezután visszatértünk a Hasszán-toronyhoz, s megtekintettük Marokkó eggyel korábbi királyának, az 1999-ben elhunyt V. Mohamednek a mauzóleumát, melyet úgy őrizték, mint az angolok a királyi ékszereket. A mecsetbe viszont nem mehettünk be, mivel nem vagyunk igaz hitű emberek az ő vallásuk szerint. A jellegzetes tér előtt, ahol a torony áll, szokás szerint elég nagy feltűnést keltünk, de most már bizalmatlanul fogadunk minden érdeklődőt, pedig teljesen barátságosan közelednek, érdeklődnek, hogy honnan keveredtünk ide. Szegény Tomi, most már csak egy témát ismer, bárkivel is keveredik párbeszédbe, rögtön rátér az ő személyes tragédiájára és sanyarú sorsára. Persze teljességgel meg lehet érteni, hiszen neki ez a túra egyre inkább egy komoly harc lesz, s most már nem is a teljesítésről, hanem inkább a gond nélküli hazajutásról szól.

Pedig Rabat gyönyörű tiszta és rendezett város. Olyan amilyet még nem láttunk Marokkóban. Csodás pálmafás, rendezett sugárútjaik vannak, sétálóutcák, boltok, kirakatok, mintha Európában járna az ember azzal a különbséggel, hogy a templomok tornyai helyett mecsetek uralják a látképet. De ez a nap már végleg tönkrement. Pedig még nagyon messze van a vége! Délután 3-kor érünk vissza a pályaudvarra. Sok kedvem nincsen megint harcolni ezekkel a fafej vasutasokkal, de tegyünk még egy utolsó próbát! Hiszen 100 km innen Casablanca, ahol a tervek szerint kemping vár. A pénztárnál rögtön bevetjük a rendőrségen kapott papírokat, no és a hozzá való sztorinkat, mely úgy hangzik, hogy kiraboltak minket és sürgősen Casablancába kell utaznunk, hogy haza idő előtt haza tudjunk repülni. Napról napra dörzsöltebbek leszünk azért mi is. A pénztáros rögtön ki is adja a jegyeket, egy ember kipipálva. A második ember – aki a peronkapunál engedi le a jeggyel rendelkező utasokat – már nagyobb falatnak ígérkezik. 10 percig győzködjük, de nem enged. Folyton azt hajtogatja, hogy menjünk át az innen 3 km-re lévő Rabat-Agdal állomásra, ahol fel tudjuk adni poggyászként a kerékpárokat. Ezen ne múljon, át is tekerünk, de a poggyászfeladó vasárnap itt is zárva van, s itt sem engednek ki a peronra, bárhogy is próbálkozunk. Újabb próbálkozás 20 perc múlva a központi pályaudvarnál, az időnk vészesen fogy, a forróság, a korán kelés és a nap izgalmai egyre fáradtabbá és ingerültebbé tesznek minket. De a szabályok, még így is szabályok maradnak: vonaton biciklit nem szállíthatunk. Ismét jön a tegnapi módszer, bicajok kerekeit kiszereljük, s megpróbáljuk túlméretes poggyásznak beállítani kerékpárjainkat. Így már végre lejutunk a peronokhoz, bár a legnehezebb falat – a kalauz – még mindig hátra van. Nos, hogy ő felengedett volna, vagy sem az már nem derül ki, ugyanis mire begurul kétszintes szerelvényünk, melyre – halkan megjegyzem – bőven felfértek volna csomagjaink, arra az állomásfőnök személyesen intézkedik, jegyünket elveszi és visszakísér minket a pénztárhoz, hogy azonnal váltassuk vissza. Ő is Agdal-t emlegeti, hogy ott próbálkozzunk, nem érti meg, hogy ott is ugyanez a helyzet, mint itt. Ennyit a marokkói emberek együttérzéséről, megértéséről és a külföldiekhez való „pozitív” hozzáállásáról.

Szomorúan vesszük vissza a pénzt, amit a vonatjegyeinkért adtak, ismét pocsékba ment majdnem 2 óránk. Egykedvűen tekerünk vissza Agdal állomásra, hogy tegyünk még egy utolsó elkeseredett kísérletet. Én szívem szerint már jóval korábban nekiálltam volna inkább tekerni a hercehurca helyett, de mostanra már annyira elfogyott az időnk, hogy nem maradt más választásunk.

Agdalon a helyzet változatlan. Végső megoldásként azt javasolják, menjünk inkább busszal. Akárcsak Taourirtban. Kérdem én, milyen ország ez, ahol a busz mindent elvisz, a vonat meg semmit?! Mivel a buszállomás úgyis a várostól délre van, amerre haladunk kell tovább, nincs miért tovább gondolkodni és próbálkozni. Irány Témara. Útjelző tábláknak persze nyoma sincsen sehol, így csak találomra kanyargunk a széles utcákon, s minden második embertől érdeklődünk, hogy jó irányba haladunk-e.

Már öt óra felé jár az idő, mikor elérjük a buszpályaudvart. Most ne olyan pályaudvarra gondoljon senki, mint például a Népliget. Itt nincs pénztár, nincsenek kocsiállások, nincsenek kijelzők csak egy hatalmas, olajos, töredezett betonplacc és rajta sok-sok jelzés nélküli rozzant busz, körülöttük pedig mint a hangyák, bolyongnak az emberek. Kiabálás, rohangálás, dudálás hallatszik mindenfelől, egyszerűen elképesztő és ijesztő az egész. Egy szűk gyalogoskapun át préseljük be magunkat, ahol rögtön megszólítanak. „Casablanca” – nyögöm ki, s máris egy busz mellett kötünk ki, mely már javában járat ki, amennyire az emberektől lehetséges. Egyszer csak két fiatal srác terem mellettünk, felcsapják a csomagtartót, kikapják kezünkből a bringát, még azt is alig hagyják, hogy legalább a kormánytáskámat leszereljem. S egy határozott mozdulattal bent terem a bringám a csomagtérben. A vezető persze ránk se hederít, szép lassan járat ki az utcára. A „dealerek” kiabálnak, csapkodják a busz oldalát, hogy álljon meg, de semmi reakció. Hirtelen pánik lesz úrrá rajtam, ugyanis a busz eléri a kaput, innen már semmi nem állja útját. Odakiáltok Bimbyéknek, hogy én felszállok, mert ha ez a csotrogány elviszi az összes cuccomat, akkor nekem is lőttek. A buszon hol kérlelem, hol határozottan parancsolom a vezetőnek, hogy álljon meg már végre legalább fél percre, de csak röhög rajtam és folyamatosan araszolgat előre. Tomi bicaja még belefér az enyém mellé, de Bimbyét már nem bírják bepréselni. Gondolom, mit élhet át szegény srác látva, hogy mi már a buszon vagyunk. Szerencsére az út felőli csomagtartóban még találnak bringája számára egy helyet, így végre ő is velünk lehet. Hogy mit éltünk át lelkileg az elmúlt 10 percben, azt sem leírni, sem elmondani nem lehet.

Lassan komótosan indul a busz, melyen közben lesz helyünk is, s a két sráctól – akikről közben kiderült, hogy az a dolguk, hogy minél több utast szervezzenek a buszra – megvettük a jegyeinket is. Kicsit olcsóbb volt, mint a vonat: 90 dirham (2250 Ft) a 100 km-es út ára.

A városban még többször megálltunk, bár megállók nem voltak, az emberek mégis tudták, hová kell kimenni. „Hosszú út lesz ez” – jegyzem meg Tominak – „öreg este lesz, mire Casablancába érünk”. De nem lett igazam. A busz hamarosan kiért az autópályára, ahol aztán besorolt a belső sávba, s sorra előzte a jobbnál jobb autókat. Ilyen gyorsan busszal még nem nagyon mentem. De ami ennél is érdekesebb, izgalmasabb és elképesztőbb volt, hogy az egyik pillanatban vezetőnk jobbra rántja a kormányt, s a mellettünk lévő autósok ijedten húzódnak le a leállósávba. Buszvezetőnk is ezt teszi, s az autópálya kellős közepén felvesz pár utast. Bár nem áll meg, csak lassít, így ugrálnak fel le az emberek, akárcsak a vonatról, de hogy ezt egy autópályán tegye meg, az mégis elképesztő. S ugyanezt még párszor eljátssza az út során. Az emberek lazán sétálnak át az autópályán, a túloldalon lévő házaik felé. Így kétnapnyi tapasztalat után kijelentem, hogy a közlekedési morál ebben az országban ismeretlen fogalom. S – bár mindössze ez a második délutánunk – mégis úgy tűnik, mintha már legalább egy hete Marokkó útjait járnánk. Annyi minden történt, olyan sűrű egymásutánban, hogy ép ésszel sem lehetséges felfogni mindezt. Egyik pillanatban a pokolban, a következőben pedig a fellegekben járunk. Most éppen az utóbbi, hiszen úgy néz ki, hogy a viszontagságok ellenére, valahogy a mai napot is sikerül teljesítenünk, ha a következő fél órát még túléljük ebben a száguldó konzervdobozban.

Casablanca előtt sejtelmes ködfelhő ereszkedik ránk az óceán felől. Első látásra olyan, mint egy hatalmas füstgomolyag, de mivel égett szagot nem érzünk, csak az előbbi lehet. A város előtt letargikus látványt nyújtó nyomortelepeken át vezet az utunk, mintha egy Indiában készült dokumentumfilm részesei lennénk. A város közepébe itt sem merészkedik be buszunk, lerak minket egy – rabatihoz hasonló – lepusztult városszéli buszpályaudvaron. Tominak még sikerül leszabni nagy igyekezetében az egyik csomagtartó ajtaját. Szerencsére nem akarják kifizettetni vele, hiszen nem igazán lenne miből.

Casablanca, vagy ahogy az itteniek hívják Casa, vagy arabul Dar El Beida 2,7 millió lakosával messze az ország legnagyobb városa. Így az eddigi kaotikus jelzők sokszorosan érvényesek rá. Ki gondolná, hogy a század elején még csak egy kicsi városka állt a helyén. Üstökös karrierje a franciák révén kezdődött, akik elhatározták, hogy nagy nemzetközi kikötőt építenek ide, mely az idők folyamán egész Afrika legjelentősebb kikötőjévé nőtte ki magát. S ezen jellegzetességét – akárcsak az európai Marseille, Nápoly, vagy Rotterdam – elég erőteljesen magán viseli. Mint a kikötővárosokat általában rossz levegő, hatalmas forgalom, koszos utcák, valamint változatos faji összetétel jellemzi, ráadásul ne felejtsük el, hogy Afrikában vagyunk, ahol mindez még sokszorosan érvényesül.

A buszpályaudvartól egy elég izgalmas játék kezdődött számunkra, melynek itthoni verzióját túlélőpróbának szokták titulálni. Lényege az, hogy kidobnak valahol egy számodra teljesen ismeretlen környezetben, térkép, minden nélkül, s a feladat az, hogy találj vissza a civilizációba. Bár egy Casablanca belváros térképre azért telik tőlem, de ezen mi még messze nem vagyunk rajta, s a „civilizáció” sem, melyet jelen esetben a kemping jelképezett számunkra. A Nap állásából körülbelül annyit tudtam, hogy merre van kelet, nyugat, észak és dél. No meg még otthon nézegettem a várost a Google műholdképein, innen vannak kósza emlékeim róla. A többi néma csend.

El is indultunk a forgalmas külvárosi utcákon, melyek látványa elképesztő volt. Az úton keresztbe-hosszába minden, aminek kereke van és menni tud, a járdákon ugyanez, csak gyalogos formában. Az első kilométeren annyi embert láttunk, mely egy egész futballstadiont megtöltött volna. S ráadásul mind arab. Sokan kiabáltak, integettek utánunk, de eszünk ágában sem volt megállni. De bármily képtelenség, mégis itt ismerik fel először a magyar zászlót, eddig mindenhol olasznak néztek minket. Csak róttuk a végtelen utcákat, tartva a keleti irányt, mely – ha másként nem lesz – előbb utóbb a tengerpartra vezet. Az utcákon bűz és mocsok mindenütt, hegyekben áll a szemét, az emberek rongyosak, lepusztultak. Hirtelen az az érzés fut át az agyamon, ha itt most ránksötétedne, ezek nem kirabolnának, hanem egyszerűen megennének minket. A parthoz közeledve aztán javul egy kicsit a városkép, a széles sugárutak mellett modern felhőkarcolók magasodnak. A kempingről nincsen más információnk, csak egy név, egy cím és egy GPS-koordináta. Ezek közül a címmel megyünk a legtöbbre, odanyomjuk az értelmesebbnek tűnő emberek arcába, akik mutatnak egy irányt. Bár útközben megpróbáljuk bevetni Tomi GPS-ét is, melyet szerencsére nem loptak el tőle, bár eddigi túráinkon nem sok hasznát vettük. Most is hosszú percek kellenek, mire talál néhány műholdat az emeletes házak között, de mivel Afrika-szoftver nincsen rajta, csak egy iránnyal és egy távolsággal leszünk gazdagabbak. Hosszú órák után, végre találunk egy francia férfit, akinek már dereng, hogy mit is keresünk. Udvariasan közli velünk, hogy azért néztek ránk eddig olyan bután az emberek, mert az Avenue Jean Mermoz már nem létezik. Átkeresztelték Avenue Omar Al Khuyam-má. Nesze nektek franciák, kellett egy ekkora büdös várost ideraknotok! De a kemping – szerinte – már vagy fél éve bezárt. Azért skiccel nekünk egy térképet, amivel már gyorsan odatalálunk, s – két hosszú óra bolyongás után – tényleg csak egy gyomos kertet találunk a valamikori kemping helyén. Este 8 óra van. Itt vagyunk egy rablótámadás, egy rendőrségi hercehurca, egy vasúttársasággal folytatott kétórás küzdelem, egy normálisnak nem éppen nevezhető buszút és egy két órás életveszélyes nagyvárosi „túlélőtúra” után egy bezárt kemping előtt. Na ezt überelje valaki! De a mai napnak még koránt sincs vége!

Bár a helyiek tanácsolnak nekünk egy másik – tengerparti – hiper-szuper kempinget innen húsz kilométerre, azt hiszem ez már teljesen reménytelen. Egy célunk maradt csupán, el kell hagynunk a várost, amilyen gyorsan csak tudjuk. Ekkor már tudtam, hogy ugrott az összes itteni látnivaló, melyek közül csak egyet, a II. Hasszán nagymecsetet sajnálok, mely a világ egyik legnagyobb ilyen jellegű építménye. Hisz milyen látvány lehet egy olyan imahely, amely 25ezer hívőt képes befogadni, s amelynek minaretje 200 méterre tör az ég felé, tetején olyan lézersugárral, mely éjszakáként 30 km távolságba vetíti a fényt Mekka felé. Nekünk Casablanca csak egy bűzös, hatalmas lepratelepként maradt meg, mely messze lekörözi az eddigi legdurvábbnak tartott városaimat: Marseille-t és Nápolyt.

Ahogy a Nap közeledik a horizonthoz, újra párás ködfelhők jelennek meg mindenhol. Bár eső nem esik, vizesek leszünk tetőtől talpig. Lekavargunk a tengerpartra, majd egy rövid eltévedés után, már kifelé haladunk a városból egy kétszer-két sávos roppant forgalmas úton. Láthatósági mellényeink felkerülnek, s villogtatunk hátra ezerrel. Az autósok, motorosok nem így tesznek, még sötétedés után is jócskán látunk kivilágítatlan járműveket.

Bár a városnak vége szakadt, az emberáradat nem szűnik meg. Nincs olyan kilométer, ahol ne lenne legalább 10-15 ember az út szélén. A romos házak némelyikében van csak villany, az ezerrel üzemelő vendéglők viszont hatalmas cégtáblákkal hirdetik magukat. Fogalmunk sincs, mennyit tettünk meg, csak annyit tudunk, hogy rémesen fáradtak és kimerültek vagyunk és minden kincsünket odaadnánk 6 négyzetméterért ahol nem zavar senki és semmi. A széles és jó út közben elfogy, helyette kapunk egy 2x1 sávos katasztrofális minőségű aszfaltcsíkot, néhol akkora gödrökkel, hogy ha egyet eltalálunk, akkor lehet, hogy itt fejezzük be a túrát. Számomra már ekkor tiszta volt, hogy ha hat lóval húznak, reggel akkor sem megyek vissza a városba, melyet Tomi eleinte nehezen fogadott, hiszen ő már nem akart tovább velünk tekerni, hanem minél előbb a marrakech-i reptéren akart lenni. De nem kell sokáig győzködnöm, hogy belássa: ebbe a káoszba visszamenni egyenlő az öngyilkossággal.

Este 10 óra felé elkeseredett döntésre szánjuk el magunkat. Erre már világossá vált számunkra, hogy nincs vesztenivalónk. Ha úton maradunk előbb-utóbb vagy elütnek minket, elesünk, vagy széttörik alattunk a bicaj. Egy útkanyarulatnál letoljuk a töltésről a bicajokat, s kecskék, kutyák, házak szomszédságában felállítjuk a sátrainkat. Mivel az út itt jó 10 méteres töltésen megy el, legalább onnan nem vesznek észre. A többit pedig bízzuk a szerencsére. Becuccolunk, megírom a túranaplót, majd mosdatlanul, büdösen, ruhástul megpróbálunk egy kicsit szunyókálni, amennyire a zajos és mozgalmas körülmények engedik.

***

Mert mozgalmasságból nincs itt hiány. A kecskék mekegése, a tenger és az autók zúgása egy dolog, de vad kutyafalka csaholása 3 és 6 órakor, fél óra hosszat a sátor közvetlen környezetéből azért mégsem a legjobb. Szerencsére az emberek viszont elkerültek minket az éjszaka folyamán.

Hogyan lehet egy nehéz nap éjszakája után kikecmeregni a sátorból? Álmosan és zúgó fejjel, egy jobb nap reményében. Hogy ne keltsünk feltűnést, fél hétkor a Nappal együtt kelünk, s rögvest indulunk is tovább. Most tűnik fel, hogy a sátrainktól alig ötven méterre egy félig elfogyasztott szarvasmarha-tetem található. Ezt zabálhatták azok a dögök, melyek minket is megugattak. Most a sirályok reggeliznek belőle.

Reggelire valami olyan helyet szerettünk volna találni, ahol csak magunk lehetünk, de ez itt teljességgel lehetetlen. Már kora reggel sincs olyan hely az út mellett, ahonnan ne látszana legalább 1-2 ember. Tomi vészjóslóan meg is jegyzi, hogy ez ilyen lesz az egész parton. Ekkor még mi is röhögünk rajta, de így utólag sajnos neki lett igaza. Szegény srácot teljesen lenullázta a tegnapi nap, olyan negatív lett, amilyennek még soha nem láttam. Az itt élő embereket mind tolvajoknak és rablóknak állítja be, akik csak ránk leselkednek, s ebből az üldözési mániából jócskán ragadt ránk is. De ma már megelégelem a dolgot, s határozottan figyelmeztem, hogy térjen jobb belátásra, mert ránk még egy hét vár hasonló körülmények között, amit nem akarunk rettegésben leélni. Tisztában voltam vele, hogy ami vele történt, az után nem lehet pozitívan gondolkodni, de akkor sem bírtam tovább hallgatni az előítéletektől bűzlő sületlenségeit. Mert ha neki lenne igaza, akkor már réges-rég nem élnénk.

Reggeli közben aztán megérkezik a pozitív hangulat egy marokkói kerékpártúrázó srác képében, aki megáll velünk beszélgetni. Ő az észak-marokkói kikötővárosból – Tangerből – indult és Agadirig szeretne eljutni. Válaszul élménybeszámoló helyett ő is kénytelen végighallgatni Tomi jól begyakorolt monológját, melyből Bimby már szó szerint tud idézni angolul, s mely mi másról szólna, mint a kirablásának részletes történetéről.

A délelőtt unalmasan, de a tegnapinál sokkal jobb hangulatban telik, egyhangú, sík, kopár tájon rójuk a kilométereket, csupán az útminőség és szélesség ingadozik. Látunk egy döglött csacsit az út közepén. Bele kifordulva, csupa vér körülötte minden, de nem érdekel senkit. Az autósok szépen kikerülik, így teszünk mi is. Nagy forgalom szerencsére nincs, csupán a már jól ismert öreg Mercedes taxik száguldoznak rogyásig megrakva emberrel. Eddig maximum hét utast számoltunk, de megvan az új rekorder: 4 ember hátul, 2 az anyós ülésen 2 a sofőrben. Igen, utas ül a sofőrülésben is, a sofőr pedig az ölébe ülve vezeti a járgányt. Azemmour városában állunk negyed órát. Veszünk kaját, piát, valamint Tomi próbálja elérni a konzulátust. Nem sok sikerrel, egyik számot sem veszik fel, még az ügyeleti mobilként megadottat sem. Marokkóban nincsenek telefonfülkék, viszont szinte a legeldugottabb falvakban is vannak Téleboutique nevű helyek, ahonnan – többek között – telefonálni lehet.

Közvetlenül El-Jadida előtt aztán megpillantjuk az óceánt végtelen homokos partját. Mivel az éjszakát mosdatlanul töltöttük, nem kérdéses a következő program: belegázolunk a sekély, lassan mélyülő vízbe. S a túra során először, végre Tomi is megfürdik az óceánban. Ez a strand azért egy kicsit más, mint a spanyoloké. Először is ott éktelenkedik a közepén egy hatalmas megfeneklett hajóroncs. S amíg a fiatal srácok bőszen fociznak és fürdőznek, addig a nők napernyőik alatt megbújva hosszú ruhában pihennek az árnyékban. Az emancipáció fogalma az araboknál nem ismert. Ebből mi legjobban azt érzékeljük, hogy amíg a férfiak rendre megszólítanak minket, s a szokásosnál sokkal rámenősebben közelednek felénk, addig a nők nemhogy nem állnak velünk szóba, még a szemüket sem vetik ránk. Ezért jócskán meglepődök, mikor a strandon egy középkorú arab nő megkér, hogy segítsek leszúrni a napernyőjüket a homokba. Úgy látszik, azért vannak itt is kivételek!

A strandról már jól látszik a félsziget csúcsára épült El-Jadida városa, ahol megint hatalmas forgalom és fejetlenség fogad. Ennek ellenére már első látásra is kultúráltabb hely, mint Casablanca volt. Elsőként a város nevezetességét, a portugál módra körülkerített erőd-szerű medinát nézzük meg, melynek romos falairól letekinthetünk az óceánra és a még romosabb óvárosra.

A szórakozásból viszont ennyi volt mára, fontosabb dolgaink is akadnak, hiszen mi a terv szerint délkeletre folytatnánk a túrát, Tominak viszont a tőlünk inkább délnyugatra lévő Marrakechbe kell utaznia. Táblák itt sem segítenek rajtunk, de a helyi emberek segítségével megtaláljuk a buszpályaudvart, s örömmel tapasztaljuk, hogy itt már van információs tábla is, mely szerint szinte óránként indulnak járatok. Úgy egyezünk meg, hogy a délutánt pihenéssel töltjük, majd megalszunk a város kempingjében, s reggel bocsátjuk útjára Tomit, hogy csak egy éjszakát kelljen egyedül töltenie.

A kempinget viszont itt sem egyszerű megtalálni. Ahány ember, annyiféle irányba küld minket. Végtére is egy Acima nevű szupermarketnél kötünk ki. Mivel ekkora boltot Marokkóban még nem láttunk, nem kérdéses, hogy bemenjünk-e. Bent aztán kiderül, hogy az Auchan marokkói képviseletének egyik üzletében vagyunk, így végre jól és olcsón sikerül bevásárolnunk. Eddig csak és kizárólag kenyeret és folyadékot vettünk az országban elhelyezkedő apró boltokban.

Viszont túránk itt újabb fordulatot vesz: Tominak végre sikerül elérni a magyar konzult, aki közli, hogy útlevél nélkül meg ne próbálja elhagyni az országot, mert nem fogják kiengedni. Útlevelet pedig csak ő tud adni Rabatban, melytől már 170 km-re távolodtunk el. „No ennyit a marokkói rendőrségről” – méltatlankodunk, s bár szegény Tomi újra a mélypont felé közelít, most határozott vagyok: „Nincs mese Tomikám, vissza kell menned Rabatba” – közlöm vele ellentmondást nem tűrően – „Mégpedig még a mai napon”. Teszünk egy elkeseredett kísérletet a közeli vasútállomáson, ahol még hétfőn sincsen poggyász-feladás, s gyorsan kitessékelnek minket a váróból. De újabb harcot már képtelenek vagyunk vívni, s bár Tomi ekkorra már ott tart – ha kell – eldobja a bicaját az árokba, és úgy utazik tovább – mégiscsak a busz tűnik reálisabb megoldásnak.

Most látom magamon mennyit fejlődött az elmúlt napokban a térkép és táblák nélküli tájékozódási készségem, ugyanis, most először hiba nélkül visszatalálok a város közepén található buszállomásra.

Tomi talál is magának egy buszt, mely 4:45-kor, alig tíz perc múlva indul közvetlenül a fővárosba. Gyorsan meg is alkuszunk az árban, mely mindössze 60 dirham, olcsóbb, mint tegnap a Rabat-Casa úton, majd ellátjuk Tomit készpénzzel, sőt Bimby még telefonját és bankkártyáját is kölcsönadja neki. Innen most már tényleg minden csak rajta múlik, mi sem tehetünk mást, mint az ekkorra már történetünkről értesülő otthoniak: izgulunk és szorítunk érte, hogy szerencsésen hazaérjen.

Bimbyvel még hosszan ácsorgunk a buszállomás előtti tömegben, hogy még egyszer lássuk Tomit, ahogy elindul, s közben majdnem belekeveredünk egy tömegverekedésbe, melyet a rendőrök oszlatnak szét. Az emberek, csakúgy mint Rabatban itt is ugrálnak a buszról fel-le, sőt a már úton lévő járatok után is szaladnak. De a tegnapi nap viszontagságai után – úgy érzem – már átestem a holtponton, s most már sokkal kevésbé zavar ez az egész, mint eddig. Lehet, hogy gonosz dolognak tűnik, de leírom, mert ekkor így éreztem – bár nagyon sajnáltam Tomit és maximálisan együtt éreztem vele – most mégis nagyon megkönnyebbültem mikor felszállt a buszra, hiszen a rendkívüli helyzet, melybe belecsöppentünk általa jóval több energiánkat felemésztette, mintha egész nap tekertünk volna. Most már nem vágytam másra, csak arra, hogy végre nyugalom legyen körülöttünk. Ne függjünk béna határőrök, bunkó vasutasok, hazug rendőrök kénye-kedvétől, hanem végre újra a magunk urai lehessünk, mint ahogy túránk fantasztikus első 16 napjában volt. Nem akartam mást, csak amiért idejöttem: szabadon tekerni, kerékpártúrázni és világot látni. S valahogy úgy éreztem, hogy ez csak akkor jöhet el újra, ha Tomi kiválik a csapatból. Tiszteltem és becsültem benne, hogy ezt szó nélkül megtette, nem rángatott minket tovább, hanem lehetővé tette számunkra, hogy méltósággal sikerüljön befejezni ezt az eddig nagyon kétarcú kerékpártúrát. De ha velem történt meg volna ugyanez, minden bizonnyal én is hasonlóan cselekedtem volna.

Szóval a busz elindult Tomival észak felé, mi ketten pedig dél felé folytattuk utunkat. Csendesen teltek az első kilométerek, nem nagyon szóltunk egymáshoz, lelkünkben ott tátongott az az űr, amit Tomi hagyott maga után. De most már végre nem kell másra koncentrálnunk, csak a tekerésre. Ebben meg, az elmúlt 2 hét megpróbáltatásai után mindenféle nagyképűség nélkül állíthatom, hogy nagyon jók vagyunk. Jócskán meg is küldjük a bringákat a parti úton. El Jadidában az óceán partja félelmesen büdös, ilyet még sehol nem láttam. Bár most éppen apály van, s hatalmas területeket borít valami zöldesbarna moszatféle. Ennek van ilyen irtózatos szaga. Itt a parton kellemes 28 fok van, amit a szél miatt egyáltalán nem érzünk melegnek. Forgalmatlan, s látványos sziklás partszakaszon toljuk a kilométereket enyhe hátszéllel. Elhaladunk El-Jadida kikötője és füstölgő gyárnegyede mellett, majd a parttól egy kicsit beljebb folytatjuk utunkat. Egy dolog viszont változatlan. Akár faluban megyünk, akár sem, szinte egymást érik az emberek az út mentén. Sokan gyümölcsöt árulnak: hatalmas húszkilós görögdinnyéket, furcsa bogyókat, vagy valami ehető kaktuszfélét, mások meg csak szépen pihengetnek. Itt sem lesz egyszerű nyugodt helyre találni. Este nyolc óráig folyamatosan tekerünk, majd egy földúton indulunk le a koszos „Plage” táblával jelzett, fél kilométerre lévő tengerpart felé, melyet hosszan egy beltenger illetve egy termékeny síkság választott el tőlünk. Bár a strandnál még most is sok autós parkol, megmászva egy jókora homokdűnét végre egy kicsit el tudunk szigetelődni tőlük. Bimbynél még találunk elraktározva két zacskó Maggit, ezt főzzük meg vacsorára, majd lemegyünk a meredek, homokos partra, ahol néhány horgászon kívül végre nincs senki. Hatalmasak a hullámok, még nem láttam ekkorákat. Olyan erejük van, hogy szabályosan kitolnak a partra. Nem megy könnyen a fürdés, hát még a mosogatás. Ez kész kabaré, hol berohanok, hol pedig menekülök a hullámok elől, s közben én is csuromvizes leszek.

Este még megcsodáljuk a páratlan óceánparti naplementét. Először és egyben utoljára láthatjuk a túra során, ahogy a Nap lebukik a végtelen víz mögé, pontosabban a felette lévő párafelhő nyeli el.

Hűvös, szeles este köszönt ránk az óceán partján, még a pulcsi is felkívánkozik ránk. A homok tele van apró, de csípős hangyákkal, így inkább behúzódunk sátrunkba, s fél 10-kor már az igazak álmát alusszuk. Ki kell pihennünk az elmúlt napok fáradalmait, hogy újra egyenesbe jöjjünk!

***

Túránk huszadik napjának reggelén azzal az elhatározással indulunk el, hogy amilyen gyorsan csak tudjunk, elérjük utolsó óceánparti nagyvárosunkat – az alig 100 km-re lévő Safit – ahol végre megpihenünk egy kempingben, s ezzel testileg és lelkileg is kipihenve indulhatunk neki az utolsó, talán legkeményebb szakasznak. Párás reggel köszönt ránk, csuromvíz a sátrunk, s tele van apró csigával, s a bicajok kilométerórája sem akar működésbe lendülni.

A kerekem 5 cm mélyen süllyed az apró szemű homokba, ahogy kitolom a bringát a dűnék közül. Nem kis feladat! Ráadásul – bármennyire is óvtuk tőle – azért a lánc is kapott bőven belőle. A túra elején naivan azt hittem, hogy nem kell ide sok lánczsír, úgysem lesz eső. Hát eddig több kellett, mint tavaly Skóciában. Az állandó por és homok sokkal jobban gyilkolja a bringákat, mit a víz.

Egyre erősödő hátszéllel nyomulunk délnyugat felé a rázós, de kisforgalmú másodrendű úton, az „embereink” már javában ellepik az útszéleket. „Ezek az arabok soha nem alusznak?” – teszem fel magamnak a költői kérdést. Igaz, hogy spanyolban is mozgalmas esték voltak, de ők legalább reggel 7-kor nem mocorogtak. Itt viszont állandó a létszám. Nincs szieszta, nincs későn kelés, korán fekvés. Nincs semmi. Meg is jegyzem Bimbynek, hogy „látod itt nem mindenki otthon rohad a TV, az Internet és az MSN előtt, mint nálunk Magyarországon. Itt az utcán élnek az emberek”.

Bolt híján egy lerobbant benzinkúton veszünk vizet, majd egy ótvar istálló előtt reggelizünk. Itt legalább van lépcső ahová le tudunk ülni. A mocsok és a bűz beborít mindent. Meg is tárgyaljuk Bimbyvel, nem bántuk meg, hogy beadattuk magunknak az ajánlott védőoltásokat hepatitis A, B és tífusz ellen. Tomi ebben is bevállalósabb volt, ő nem költötte ilyenre a pénzét. „Szegény, hol járhat, és mit csinálhat most?” Ez tegnap este óta sokszor megfordul a fejünkben. Reméljük, hogy átvészelte az éjszakát, s most már a papírjait intézi a konzullal.

S miközben mi a hátszéllel repesztünk dél felé, Rabatban is végre jobb irányba tartanak a fejlemények, s már lassan elkészülnek Tomi papírjai is. Még tegnap este elég letargikus állapotban utazott vissza azon az úton, melyet már megjártunk. De most, hogy egyedül lett, végre tudta rendezni a gondolatait, s már nem kellett alkalmazkodnia hozzánk se, így végre fő céljára, a szerencsés hazatérésre koncentrálhatott. Rögvest küldött egy SMS-t a nagykövetnek, elkérte tőle a követség pontos címét. Válaszul elküldte, csakhogy azt is írta, hogy kell 2 db fénykép, és hogy addig ne is jelentkezzek, míg az nincs. Eddigi tapasztalataink alapján jókora feladat lesz magát a követséget is megtalálni, nemhogy azt megtudakolni, hogy hol lehet fotót készíttetni. Hosszú bolyongás után este 8 után érkezett a követség elé. A követ – mikor megtudta, hogy nincs kép – először rögvest búcsút is akart inteni, de hosszas kérlelés után mégis hajlandó volt elvinni Tomit kocsival, így gyorsan meglettek a kívánt fényképek. Még este – Tomi hosszas unszolására - elkészültek a kérelmező papírok és a követ lekérte az adatokat is. Mivel nem volt senki, aki igazolja Tomit, mindent le kellett kérni. Ez nem kevesebb, mint tizenkét órába kerül ma az Internet világában. Félelmetes!

Ahogy végre elindult a folyamat, mely Tomit egy lépéssel közelebb juttatta Magyarországhoz, konzulunk felteszi a nagy kérdést: „És hol fog Ön aludni ma este?”. Szegény Tomink, abban a városban, ahol fényes nappal elvették mindenét, nem szívesen töltötte volna az éjszakát egyedül vadkempingezve, így óvatosan megkérdezte, hogy nem maradhatna-e itt a konzulátuson. A konzul először elzárkózott, majd nagy nehezen lett hely a kertész rezidenciájának pókhálós tárolójában.

Igazándiból azóta is sokat gondolkozom ezen a dolgon. Lehet, hogy én nagyon egyszerű ember vagyok, de úgy vélem, hogy egy ország azért tart fenn nagyköveteket nem kis pénzből, hogy – a diplomáciai kapcsolattartás mellett – csont nélkül megoldjanak olyan eseteket is, ami szegény Tominkkal történt. S miért csak számomra furcsa, hogy egy konzul, akit napokig nem lehet elérni, majdnem elküldi az este 8-kor fáradtan papírok és pénz nélkül érkező társunkat, mert nem bírt két darab szabvány igazolványképet hozni, egy olyan országban, ahol senki nem beszél angolul. No és mit gondolt? Hol fog aludni? Talán a tengerparti luxushotelek valamelyikében? Szerintem – a hivatalos teendőkön kívül – ez a legalapvetőbb szolgáltatás, amit bármelyikünk megtenne egy bajba jutott honfitársának külföldön, hogy szállást ad neki. S pont egy nagykövetnek nem jut ez eszébe saját magától? Szégyellheti magát!

Amint elment a konzul, Tomi a rozzant viskó helyett inkább kitelepedett a szépen karbantartott gyepre a medence mellé. Zárt helyen, biztonságban éjszakázott a palotának is beillő magyar nagykövetség vastag falai között. Tehát este minden aggodalmunk hiábavaló volt.

Másnap délre lett kész az új útlevél, egy arab segítő kikísérte Tomit a már egyszer megjárt témara-i buszpályaudvarra és felrakta a megfelelő buszra. Hosszú, forró utazás várt rá, a jó 400 km-re lévő Marrakech városáig, de amíg az alig 100 km-re lévő Casablancáig 90, addig most csak 160 dirhamba került a jegy. Logikát ne keressen benne senki! Tehát hősünk újra útlevéllel a zsebében repesztheti a kilométereket, s ha Isten és ez a rozzant busz is úgy akarja, még ma megérkezik Marrakech mesés városába.

Délután egy órakor, már teljesen magunk alatt hordozzuk az árnyékunkat, mire megérkezünk Safiba. Reggeli óta szinte megállás nélkül nyomtuk a kilométereket, így sikerült rendesen kiégnünk és elfáradnunk, hiszen több mint 100 km-t tettünk meg ebéd előtt, holott a déli sziesztáig átlag 60-70 kilométerig szoktunk eljutni. Az óceán felől ma is hatalmas ködfelhők érkeztek, s ahogy feltekertünk a sziklás magaspartra, voltak olyan szakaszok, amikor az orrunkig is alig láttunk. Furcsán szemléltük ezeket a tejszínű gombolyagokat, így 29 fokban. Mellettünk az óceán is felhőbe burkolózott, szinte semmit sem láttunk belőle, csak a zúgását hallottuk. Áttekertünk Oualidia városán, melyet az útikönyv a „marokkói St. Tropez” néven illet, de a tengerparti híres homoklagúnáig nem látunk le, a felső rész, ahol az út áthalad pedig olyan, mint bármelyik marokkói városka. Koszos, kaotikus, zsúfolt és rendezetlen.

Aztán, ahogy elértük a Beddouza-fokot, mely túránk legnyugatibb pontja, minden egycsapásra megváltozott. A felhők teljesen eltűntek az égről és az óceán felől, mely még így utoljára csodálatos kék színben pompázott, mintha egy teljesen más tájékra tévedtünk volna, mint alig egy órája.

A mai nap során is rengeteg férfi és fiúgyerek üdvözölt, kiáltott utánunk, vagy csak integetett. Pár kissrác „megüldözött” minket rozzant bicajával, ezt – a rabati eset óta – már nem nézzük jó szemmel, ilyenkor ritmust váltunk és lerázzuk az ócska, rozsdás, fék nélküli drótszamárral utánunk vágtázó lelkes helyieket. Mégsem ez jelentette a mai út során a legnagyobb szenzációt. A magasparton Safi előtt egy rendőrautó húzott mellénk intve, hogy álljunk le az út szélére. „Nincs semmi gáz” – gondolom magamban – „közúti ellenőrzés lehet, vagy csak igazoltatnak”. De erről szó se volt! Ahogy kiszáll a két testes rendőr, rögtön azt kérdezik, hogy milyen zászló lobog Bimby bicajának hátulján. Sokszor voltunk már olaszok, néhányszor mexikóiak, s párszor már pakisztániak is. Mikor az egyik rendőr meghallotta Magyarország nevét, rögtön Puskás Öcsit emlegette. Vicces volt a helyzet, mert először csak „Puskásozott”, így azt hittem, hogy kitalálta a nevemet, de aztán gyorsan kapcsoltam. Érdekes, hogy bármerre jár az ember, Puskás Öcsit szinte minden országban ismerik!

Kevéssel odébb egy – saját bevallása szerint párizsi – de inkább helyinek tűnő férfi is eljátssza velünk ugyanezt. Ő is leállít minket, a kocsijából kikiáltva. Ilyen még soha nem volt, hogy autósok azért leállnak, hogy velünk beszélgessenek. Pláne egy nap kétszer!

Az út utolsó szakasza tele van gyerekkel, gyümölcsöt, kagylókat, csecsebecséket árulnak, s nem veszik jó néven, hogy nem akarunk megalkudni velük. Pontosan tudjuk, ha megállnánk, addig úgysem hagynának békén minket, amíg valamit nem vásárolnánk tőlük. Így hát csak teperjük a gépeket, a fok utáni erős oldalszélben, s dombosabbá váló terepen egyre keservesebben. De már nincs miért megállni! Már 35°C-ot mutat a hőmérő, mire egy jókora domb tetejéről lepillantunk a kikötővárosra. Az út a város határától rögtön átvált kétsávosra, minősége megjavul, s kék-fehérre festett igényes járdaszegélyek jelzik, hogy ez már nem a prérihez tartozik. Az egyik meredek kanyarban, egy motoros fekszik mozdulatlanul az út közepén, körülötte temérdek ember. Most tapasztaljuk először testközelből, amit a világrekorder baleseti statisztikáról olvastunk. Mondjuk nem az a csoda, hogy ezt a szegény embert, most elütötték, hanem az, hogy azt a jópárszázat nem, akit a szemünk előtt nem sok választott el az ütközéstől. Kevéssel odébb egy ócska mentőautó baktat fel a hegyre. Szemlátomást nem siet túlságosan. Reméljük, most már nem fogjuk látni, hogy néz ki egy ilyen belülről!

A város innenső vége feletti dombon lévő kempingbe telepszünk be. Ebédelünk, kicsit kifújjuk magunkat. Csupán pár sátor árválkodik körülöttünk, nagyrészt helyiek, de végre látunk magunkon kívül néhány turistát is. Többnyire franciák. Nekik legalább nincsenek nyelvproblémáik!

Kimossuk a poros, büdös gönceinket, nagyon ránk fér már egy alapos rendszerfrissítés. Délután fél ötkor aztán begurulunk a városba. Érdekes ennyi idő után csomag nélkül tekerni, utoljára még Lisszabonban voltunk ilyen könnyűek. Jó, de azóta nem is aludtunk fizetős helyen, ha a hajót és a vonatot nem számítjuk annak. A medinát hamar megtaláljuk, de a szűk utcákat nem bicajra szabták. A közeli netcaféban viszont 5 dirhamért (125 Ft) egy egész órát netezhetünk. Így végre tudok bővebb híreket adni magunkról, s még képeket is töltök fel. Bimby ezalatt persze inkább az MSN-el van elfoglalva, ahelyett, hogy a fórumon osztaná meg gondolatait olyan emberekkel, akik tényleg nyomon követik utunkat és rendszeresen küldenek nekünk bíztató üzeneteket. De ez egy olyan dolog, amit én „öreg fejjel” valószínűleg már soha nem fogok megérteni.

Aki azt hiszi, hogy – csakúgy, mint nálunk – estefelé itt is kellemessé válik a hőmérséklet, nagyon téved. Még este hatkor is ugyanúgy 36 fok van, mint koradélután. A délelőtti órákban van valamivel hűvösebb, aztán amíg le nem megy a Nap, addig kitart a nagy hőség. Csakúgy, mint El-Jadidában, itt is találunk egy Acimát, bár sok pénzünk már nem maradt, holnapra mégis illendő rendesen feltankolni. Durva szakasz vár ránk: elhagyjuk a partot, helyette végtelen, ritkán lakott pusztákon vezet az út, s az eddigi hátszél, a majdnem 90 fokos fordulatnak köszönhetően, mostantól nem lesz a jóbarátunk.

Azért a kultúra oltárán is áldozunk, megnézzük a Qasr al Bahr erődöt, melynek hófehér bástyáiról jó kilátás nyílik a kikötőre, majd a város hírnevét adó kerámiaművészetek hegyén barangolunk. S ha már itt vagyunk, meg is alkudok egy kézzel festett bögrére, ugyanis Dia otthon parancsba adta, hogy – mint minden új országból – innen sem térhetek haza bögre nélkül. Nem vagyok, valami jó ebben a műfajban, pláne hogy nem értük közös nyelvet az eladóval, kénytelenek vagyunk egy arab újság koszos lapján ajánlatot tenni. Milyen szerencse, hogy legalább a számokat ugyanúgy írjuk. Végül 40 helyett 30 dirhamért (750 Ft) lett enyém a becses műtárgy.

Este fél 8-ra érünk vissza a kempingbe. Betöröljük az Acimában vett paradicsomos babkonzervünket, majd még hosszan bámuljuk a csillagos eget az enyhe, szeles estén. Tomi is végre hírt ad magáról: bár a busza lerohadt a hosszú úton, a sivatag közepén, szerencsére meg tudták csinálni, így végre megérkezett Marrakechbe!

***

Bár Tomi este figyelmeztetett minket Marrakechből, hogy „Sevilla ehhez képest az Északi sark” – mi is tisztában voltunk vele, hogy túránk egyik, ha nem a legkeményebb napja vár ránk. Még sötétben, fél 7-kor kelünk, kifizetjük a fejenként 40 dirhamos (1000 Ft) szállásdíjat, s nekivágunk a félsivatagnak!

Már az első szakaszon jókora dombok nehezítik utunkat, ráadásul oldalszelünk is egyre jobban lengedez. Safitól már nem sárgával, hanem vastagabb és pirossal jelzett úton haladunk, legalábbis a térkép szerint. A valóság persze más. Ugyanaz a szűk, döcögős aszfaltcsík van előttünk, csak a forgalom lett sokkal jelentősebb. Rengeteg a kamion és a busz. Nagyon kell figyelnünk, mert az út olyannyira szűk, ha két ilyen érkezik egymással szemből és mi is ott vagyunk, akkor valaki nagyon meg fogja szívni. S nagyon valószínű, hogy az a „valaki” mi leszünk, ugyanis a fékberendezés használatát látszatra nem viszik túlzásba. Helyette inkább nyomnak egy dudát. Az ember ilyenkor vagy reménykedik, hogy hátha valahogy lelassít, vagy elfér, vagy – ha nem bírja idegekkel – ránt egy jobbost a kormányon, s a döcögős köves útpadkán köt ki. Bevallom a mai nap során is többször folyamodtam ez utóbbi megoldáshoz.

Tleta-de Sidi-Bouguedra az első település 26 km-re Safitól. Bár térképem komoly városként jelzi, valójában egy porfészek. Csak egy csöppnyi boltot találunk, ahol elég drágán kínálják a portékákat, s alkudni se nagyon tudunk. Inkább bekavarunk a piac forgatagába lepénykenyeret venni, az itt is olcsó. Igyekszünk gyorsan megreggelizni, hisz tudjuk, előttünk a sivatag, s a mai nap hidegebb már nem lesz. A várostól az útminőség tovább romlik, egy alig több, mint 4 méter széles zötyögős aszfaltcsíkon toljuk keményen a kilométereket. Az oldalszél, amitől már előre féltünk, jócskán erőre kapott, így nem nagyon reménykedhetünk, hogy 16-18-nál nagyobb sebességre gyorsítsunk, s ez is csak kínkeservesen tartható. Az elmúlt napok száguldásai után nem kell mondanom, hogy hatott ez a lelkiállapotunkra. Ráadásul a tengert elhagyva folyamatosan emelkedik az út. Bár mindössze 500 métert a következő 100 kilométeren, mégis olyan módon teszi, hogy szinte végig az az érzésünk, mintha folyamatosan felfelé tekernénk. A tájkép a város után alapvetően megváltozik. A fák egytől-egyig eltűnnek, csak teljesen kiszáradt sárga fű borítja a kövecses, terméketlen talajt. Itt-ott kósza kecske- és birkanyájak legelésznek. A látóhatár szélét pedig lankás dombok zárják le. Az út mellett párhuzamosan szalad egy földút is. Ezen közlekednek a szamarak és a szekerek, hogy ne zavarják az út élénk forgalmat. Az autósok szerint persze nekünk is ott kéne mennünk, nem igazán díjazzák, ha lassulni kényszerülnek miattunk.

Fél 12-t üt az óra, mire elérjük Chemaïa-t a következő lakott települést. Ez már csöppet sem hasonlít a partmenti városokra, egy széles, koszos, zsúfolt főutca, tele emberrel, s szűk sikátorok láncolata jobbra-balra, ahová fehér embernek nem ajánlatos betérnie. A mai tervünk első része sikeresnek mondható, hiszen délelőtt, még a nagy meleg beállta előtt letudtunk 70 kilométert. Mivel még nem vagyunk éhesek, letelepszünk egy városszéli rendezetlen parkba, s ott próbálunk pihengetni egy kicsit. Már délben 38°C van árnyékban, ráadásul a szél nemhogy hűtene, hanem olyan forró, hogy szinte égeti az ember bőrét. Tomi nagyon érzékletesen fogalmazta ezt meg: „olyan, mintha valaki egy szaunában hajszárítózna”.  Így, hogy árnyékban, vagy napon van az ember szinte tökmindegy, ugyanúgy elárasztja a testét a hő. A vizünk ihatatlanul felforrósodik, csak lassan, kortyonként lehet inni, mert megégeti az ember száját. Majd közvetlenül az ebéd előtt veszünk csak hűtöttet, hiszen amint kikerül a frizsiderből, negyed óra múlva már ihatatlanná válik. A parkban még pár rosszul öltözött arab lézeng, vagy fetreng természetesen hosszú ruhában alul-fölül. Elképzelni sem tudom, hogyan lehet kibírni ezt a rekkenő hőséget így felöltözve.

3 óra környékén aztán odamerészkedik hozzánk egy arab srác, s a vizem felé mutogat. Mivel már alig van benne pár deci, odaadom neki, de az első korty után kiköpi. Ez még neki is tűzforró. 3-kor aztán megunva a várakozást, s azt hogy folyamatosan ott lézengnek egyre közelebb hozzánk az emberek, visszamegyünk a városba, s veszünk egy kólát. Javaslatomra nem megyünk vissza parkba, hiszen amint meglátnák, hogy hideg ital és kaja van nálunk, tutira lerohannának minket a gyerekek. Inkább kitekerünk a pusztába, s a bevezetőút mellé ültetett kis pálmafasor árnyékába próbálunk behúzódni. Erre már jócskán eléri a hőmérséklet a 40 fokot. Bármihez nyúl az ember, tűzforró. A bicikli váza, kés pengéje, minden ami fémből van. A méz és a lekvár olyan híg, hogy víz módjára folyik ki az üvegből, a kólát vedeljük rendesen, amíg még lehet. „Várjunk még egy kicsit az indulással”. Visszamennénk a parkba sziesztázni, de gyorsan megtalál minket két ápolatlan arab fiú. Koszosak, büdösek, s az egyiknek foltokban hiányzik a haja. Fél literes kólás üvegjükből valami hígítószerű anyaggal kábítják magukat. Zavaróan közel jönnek, mintha csak azt figyelnék, mikor lehet valamit elcsórni. Nem kizárt, hogy ez a szándékuk, de mi maximálisan résen vagyunk, miközben megpróbáljuk a barátságosság látszatát fenntartani. Az egyik aztán rápályázik a maradék 2 dl kólámra. „Hadd vigye!” – gondolom – „mégis jobb, mintha a pénztárcámmal tenné ugyanezt”.

A szieszta így viszont már nem szieszta, így fél 4-kor a legnagyobb melegben, inkább a sivatagot választjuk a folyamatos figyelés helyett.

Ahogy elhagyjuk a városkát, újra csak a végtelen országút képe néz farkasszemet velünk. Nem maradt más, mint néhány kósza autós, kamionos és a sárga táj, ameddig szem ellát. No és persze ádáz ellenségeink: a tomboló oldalszél és a gyilkos hőség.

Körülbelül egy órai tekerés és 15 km megtétele után, egy névtelen, térkép által nem jelzett falucskában vezet utunk. Döngölt, földből készített egyszerű házak emberek nélkül. Egyszer csak, az egyik ház oldalán valami kútfélét vélek felfedezni. Meg is állunk, de hiába csavargatjuk a csapot, ebből egy csepp víz sem jön elő. A szűk mellékutcából egy arab néni jön felénk, s amint meglátja, miben mesterkedünk, a kulacsunkra mutatva próbál velünk kommunikálni. Mutatjuk, hogy forróvízünk az van, s bár a kút vízéből az oltásaink ellenére sem lennénk hajlandóak inni, egy fürdést azért bevállalnánk. Eltűnik a nő, s 2 perc múlva már árasztja is a slag a jó kis 40 fokos vizet. Odaállunk, s a néni átmosdat minket tetőtől talpig. Úgy nézünk ki, mintha egy futózápor kapott volna el minket. Megköszönve a kedvességet, egy 5 dirhamost nyomok az öreg hölgyet kísérő kisgyereknek, majd kihasználva a vízhűtést, nem késlekedünk, hanem indulunk tovább. Árnyékban itt mértem a legmagasabb hőmérsékletet a túra során, 42,7°C-t.

Alig telik el 5 perc, poliészter ruháink már újra csontszárazak, már csak a cipőnkben, érezzük a nedvességet. Bíztatást csupán az út mentén kilométerenként elhelyezett kövektől kapunk, ahol egyre jobban csökken a következő nagyobb település – jelen esetben Marrakech – távolsága. „Már csak 67 km”.  De micsoda kilométer! Olyan, amiből még egy is sok! Egy kilométerkőnél állunk meg fényképezni. Itt születtek a túra – ha nem is a legszebb – de számunkra a legemlékezetesebb fotói: 42 fok, végtelen puszta, tomboló forró szél, mely majdnem letol minket az útról, végtelennek tűnő, folyamatosan emelkedő egyenes. Akár egy kerékpáros horrorfilm kellékei is lehetnének. Megállni? Pihenni? Azt felejtsük gyorsan el! Hiszen kinek van kedve ilyen körülmények között a tűző napon a szúrós növények között fetrengni. Így csak a küzdelem marad, s a remény, ami egyre közelebb és közelebb juttat minket a célhoz.

El Anastra falva kissé előbb van, mint ahogy azt a térkép jelezte, de annyira nem bánjuk. Veszünk is fejenként egy-egy liter hideg üdítőt, és szép lassan elszopogatjuk az árnyékban. Közben azt szemléljük, hogy az egyik háznál éppen vízosztás van. Hatalmas kondérokkal felszerelve érkeznek a csacsik, s vízzel megrakodva indulnak tovább. „Valahogy éreztem, hogy ide nem vezetéken érkezik a víz”.

Most már az tartja bennünk a lelket, hogy 10 km múlva elérjük a 7. sz. főutat, ahol utunk megtörik, s újra délre haladhatunk hátszéllel. Este 7 óra táján végre feltűnnek a vörös marokkói lobogók, melyek minden valamirevaló település utcáit díszítik, s tudjuk, hogy szenvedéseink véget értek. Kemény 110 kilométer, 500 méter szintemelkedéssel, 42 fokkal és forró oldalszéllel. Szavamra keményebb volt, mint a Veleta! Szegény Bimby, aki végig becsülettel tolta mögöttem, se tudja, hogy fiú-e vagy lány. Szerintem örül, hogy egyben van, s nem a birkacsontvázak között fekszik az út mentén. Ez egy olyan emberfeletti teljesítmény volt, amire szerintem mindig emlékezni fogunk.

Pontban ugyanekkor alig 50 kilométerre tőlünk Tomi is végre révbe ért, s hosszú kálváriája után felemelkedett gépe a Marrakech-i repülőtér kifutójáról. Marokkói tartózkodásának utolsó napja is az átlagosnál nagyobb kalandértékű volt. Először is még tegnap este alig akarták bicajostul beengedni a reptérre. A kerékpár Marokkóban keményen járműnek számít, aminek a parkolóban a helye, nem pedig az emberek között. Nagy nehezen bejutott, de éjszakára szintén ki akarták paterolni. Viszont sikerült egy kis spanyol keksszel lekenyerezni az őröket, akik nemhogy megengedték, hogy bent maradjon, hanem még azt is megígérték, hogy vigyáznak rá, miközben alszik.

Ma reggel kiment a városba körülnézni. Nagyon tetszett neki. Nem véletlen, hiszen messze Marokkó legszebb városáról van szó. A baj csak az, hogy árnyékban ott is 43 fok volt. Tett egy kört a városban, s a délutánt már újra a repülőtéren töltötte, hogy kerékpárját fel tudja készíteni a repülőútra. Szeme előtt már ott lebegett az áhított Európa földje. Időre el is készült, sőt elsőként is csekkolhatott volna, de a hölgy közölte, hogy még 40 euró illetéket be kell fizetni a szemben lévő irodában és a papírok rendben lesznek. Nem volt gond, hiszen még El-Jadidában adtam neki egy 100 euróst biztonsági tartalékként, úgyhogy mondta „ok, jövök 2 perc az egész”. Innen jöttek a bonyodalmak, amit kitalálni sem lehetne, mert még a mesében sincs ilyen. Átment és odaadta a lapot és mondta, hogy itt van a pénz. A hölgy mosolygott és közölte, hogy csak VISA kártyával lehet fizetni. No az gond, mert az nincs. Pontosabban van, csak a rabati rablónál. Ekkor odaadta a rendőrségi lapot és mondta, hogy mi a helyzet. „Sorry, de csak Visa” – hangott a válasz! Visszament a hölgyhöz hogy nem tud fizetni, ilyenkor mi van? „A cuccai már fel vannak adva, van még 1 óra 20 perc és utána zár a check-in pult, úgyhogy ha addig nem fizet, akkor ittragad csomagok nélkül”. No erre aztán beijedt Tomi! Eszébe jutott a Bimby bankkártyája, amire anyukája időközben még pénzt is tett. Odaadta. Visa Electron talán jó lesz, és nagy büszkén mondta, hogy: „Itt van!”.  Majd a néni közölte hogy ez nem nemzetközi kártya, hanem csak európai így ott nem használható. Újra elakadt hősünk a bürokrácia hálójában. „Honnan szedjek Marakech közepén nemzetközi Visa kártyát?”. Tanácstalanul kóválygott, majd – más épkézláb ötlet híján – mindenkihez odament, és kérte, hogy fizesse be helyette, s ő megadja készpénzben, de senki nem volt hajlandó. Bár a reakciók előre kiszámíthatóak voltak! Hiába mondta, hogy 40 eurót kell befizetni és ad érte 50-et, így sem állt kötélnek senki. De valljuk meg őszintén, ki az, aki belemenne egy ilyen, első látszatra átverésnek tűnő üzletbe? Szerintem senki sem szívesen. Ekkor teljesen véletlenül belebotlott egy olasz fiatalokból álló 3 fős csoportba. Ekkor már rutinosan nem azt kérdezte, hogy „adok ennyi pénzt, fizess helyettem”, hanem csak azt ennyit: „Hello, neked is van Visa kártyád?” A srác persze gyanútlanul rávágta: „Yes!”. Ekkor kézenfogta, és elrángatta a pulthoz. A két társa csak nézett. És elkezdte magyarázni a már jól megtanult történetét. Szerencsére a pult mögül és érkezett a segítség, s a hölgy is alátámasztotta Tomi igazát. Így végre be lett fizetve az illeték.

Büszkén és dagadó mellel ment vissza Tomi, és mondja, hogy „minden rendben befizetve, kérem a beszállókártyám!” De a hölgy újabb meglepetéssel szolgál: „Nem adhatok jegyet, mert nincs meg a kiutazási vízum”. „Nem hiszem el!” – háborodik fel Tomi – „Ekkora baromságot meg honnan vesznek!”. Hát onnan, hogy a rendőrök a lapra felírták hogy a „visa” is eltűnt. Angolul a visa pedig vízumot jelent, holott nyilvánvalóan az ellopott Visa bankkártyáról van szó”. Hiába magyarázta Tomi, akinek erre már az összes maradék haja kihullott, hogy neki nem kell. Marokkóinak megmagyarázni valamit, az olyan, mint egy kígyót megtanítani biciklizni. Reménytelen! Ekkor beugrott Tomi a pult mögé, hogy láthassa a monitort. Még a biztonságiak is felfigyeltek erre. De végül is itt derült ki, hogy miért hiszik azt róla, hogy vízum nélkül nem utazhat. Azt hitték róla, hogy amerikai. „Magyar vagyok, engedjenek haza a fenébe” – fakad ki a Tomi. Mire a nő, hogy akkor miért angolul beszél? „Mert nem igazán megy a francia” – hangzik a válasz. Itt tényleg mindenki azt hiszi, hogy az európai ember csak franciául beszélhet! Még egy pillantás az ideiglenes magyar útlevélre, s végre van beszállókártya! Irány a gép!

A detektoros kapunál újabb küzdelem. Kiforgatják, amit ki lehet, de érdekes módon a másfél liter víz mégis felkerül a gépre. Útlevél-ellenőrzés – újabb bonyodalomforrás. A határőr hiányolja a pecsétet, amit a belépéskor adtak. Erre előkerül a rendőrségi papír is. 10 percnyi egyeztetés és közjáték után kezébe nyomnak még egy nyomtatványt. Bár ugyanazok a pontok vannak rajta, amit minden utasnak ki kell tölteni, de valamiért az még sem jó. Ez nem a logika országa! Ebbe persze megint bele tudnak kötni. A határőr közli, hogy „ha magyar miért Bulgáriába akar utazni, és miért Olaszországot ír? Döntse már el, mit akar!”. Rövid földrajzóra következett, mely során Tomi elmagyarázta, hogy Pisa, az nem Bulgáriában van, s Magyarországra pedig nincsen közvetlen járat Marrakechből. Innen már szabad az út a gépig. Aztán a felszállás után a gép olyan légörvénybe került hogy ilyenben még nem volt része. Oldalra fordította a gépet a szél, a kapitány alig tudta egyenesbe hozni. Hirtelen zuhantak majd emelkedtek, dobálta a gépet a szél. Félelmetes volt. A kapitány bemondta, hogy mindenki kapaszkodjon és húzza jól be az övét, mert nagy turbulenciák várhatók. Az olaszokkal teli gépen mindenki imádkozott és „Mamma Mia”-zott. Ekkor úgy gondolta, hiába minden, mégsem sikerül elhagyni Marokkót! Beteljesült a sorsa! De szerencsére a repülőgép-katasztrófák újabb epizódját nem a Ryanair mai Marrakech-Pisa járata szolgáltatta.

Pisában már minden rendben volt. Apukája és egy barátja várta. Másnap estére ért haza. Fejében még kavarogtak a frissen szerzett „élmények”, vagy inkább kemény élettapasztalatok. Az biztos, hogy drága és tanulságos út volt. Sokmindent megtanult, és rájött, hogy kötélből vannak az idegei. Számára sajnos ez az élethalálharc maradt meg utoljára az egyébként túlnyomórészt kellemesnek és roppant jó hangulatúnak induló biciklitúránkból.

Mialatt Tomi már Afrika kietlen pusztái fölött szárnyalt északkelet felé, mi még mindig testközelből érezhettük a kemény afrikai valóságot. Este hétkor még mindig 38°C, amint mondtam, itt egy darabig nem hűl le a levegő. A faluban ismét egy liter jéghideg üdítőt töltünk magunkba. Ez ma már a 9. liter. S csak egyszer ürítettem, de az is csak pár csepp volt. Egy csapnál próbálok mosakodni, de a forró víz csak megégeti a kezemet. A szél viszont végre hátulról jön, így úgy döntünk, amíg világos van, addig haladunk dél felé.

Domb-domb hátán, míg végül az egyik hegy mögé leereszkedik a Napocska. Elbűvölő látvány ez a sivatagi Naplemente. A kopott sárgás színű táj estére aranyban úszik, a távolban egy kicsi oázis, néhány satnya pálmafával egy kiszáradt tó medrében. Amint lement a Nap mi is elhagyjuk a forgalmas főutat, s egy kiszáradt patakmederben keresünk menedéket magunknak. Azért itt, mert máshol a szúrós kórók miatt nem találunk sátorhelyet. Csak a belső ponyvát állítjuk fel, a bogarak, s a kígyók ellen, de az ajtót felül így is nyitva hagyjuk. Fürdésről sajnos szó nem lehet. Koszosan, büdösen fetrengünk, így 128 gyilkos kilométer után a folyómeder tűzforró kavicsain, melyek még mindig úgy nyomják fel a hőt, hogy kész szaunává avanzsálják a sátrunkat. Kint még mindig tombol a forró szél, néha majdnem ránk dönti a sátrat. De a jókedv még mindig megvan. S amíg az nem hagy el bennünket, addig jöhet bármi!

***

Nyugtalanul forgolódva telt az éjszakánk. Fél 7-kor előmászunk a sátrunkból. 29°C elég kellemes, a tegnapi 42 után! Irány az alig 30 km-re lévő Marrakech! Ahogy közeledünk Marokkó legszebbnek kikiáltott városához, már várom az útikönyvek által emlegetett „Marrakech-képet”: az Atlasz fenséges 4000 méter fölé nyúló hegylánca előtt a Kutoubia-mecset minaretje, s az a több százezer pálmafa, mely megtalálható a vörös város utcáin és kertjeiben. Ehelyett a valóság kicsit más képet ad. Először is áthaladunk a Tensift-folyón. Még este gondolkodtunk rajta, hogy eljöjjünk-e eddig fürdési célzattal, de a sötétség közbeszólt. Nem vesztettünk semmit, hiszen a szemetes folyómederben, csak egy bűzös kis csatorna folydogál.

A város előtt egy hatalmas ipartelepen haladunk át. Kénes bűz honol a tájon, nemhogy az Atlaszig, de az orrunkig is alig látunk. Mellettünk szép számban robognak a motorosok. Egyetlen pozitívum, hogy az út innen már kétsávos, „városi” színvonalú.

Hamarosan a nyüzsgő újvárosban találjuk magunkat, mely már Európát idézi. Nálunk is megtalálható benzinkutak, Mc. Donald's, s hasonlók tarkítják a csöppet sem unalmas városképet. Szerencsére Acima itt is van, s a sivatagi kemény szakasz után, jócskán ránk fér már egy kis utánpótlás. Utolsó dirhamjainkat is elköltjük, abban a hitben, hogy hamarosan tudunk majd váltani.

Bőséges reggeli után, az óváros felé vesszük az irányt, mely vörös városfallal van körbevéve. Könnyedén megleljük a fenséges Kotoubia-mecsetet, mely 77 méter magas, gazdagon díszített tornyával jócskán kiemelkedik a többi épület közül. Az Amohád birodalom jelképesen három pilléren nyugodott: a sevillai Giraldán, a rabati Hasszán-tornyon és a Kotoubia-mecseten. Most már elmondhatjuk, hogy így 2500 kilométer környékén bejártuk az egész valamikori birodalmat. A mecsettől – átszelve a forgalmas, hatsávos sugárutat, ahol a gyalogosokat porszem-számba sem veszik – egy pálmafás térkővel kirakott úton átgurulunk a Jemaa-El-Fna térre. Az út mentén végig hintók sorakoznak kuncsaftra várva. Alig száz méter megtétele után elénk tárul a hatalmas tér, mely Afrika egyik legeredetibb szabadtéri színpada is lehetne. Nem véletlen a neve is, mely szabad fordításban: „a holtak gyülekezőhelye”. Szerencsére halottakat nem látunk, viszont még így délelőtt 10 órakor is olyan élet van, hogy az elképesztő: bazárosok ezerszámra, emellett mutatványosok, kígyóbűvölők, hennázók, dobosok, táncosok mulattatják az épp arrajárókat. Ma csak egy rövid sétára telik a forgalmas Medinában, mely a fez-i után, a második legnagyobb Észak-Afrikában, s 1985 óta a Világörökség része, mielőtt még túlzottan elkapna minket a megérkezés öröme. Beváltunk még 50 eurót dirhamra, ennek már ki kell tartani az elkövetkezendő 5 napban. A királyi palota felé vesszük az irányt, mely minden marokkói „királyi város” sajátja. Bár a király elé nem jutunk be, távolról azért megcsodálhatjuk a vörös színben pompázó épületegyüttest, és zöldellő kertjét. Igen, Marrakechben minden vörös és zöld. Minden marokkói nagyvárosnak megvan a saját színe, de eddig még sem Rabat, pláne Casablanca nem igazán tudta ezt kifejezésre juttatni. Marrakechben tényleg minden (ezt szó szerint értsd) épület vöröses színű. Eleinte mi sem értettük a dolgot, de amikor elértük az Atlaszt, s láttuk a vörös színben pompázó hatalmas hegytömeget, akkor minden világossá vált számunkra. A másik érdekessége a városnak, hogy a sivatag közepén fekszik, mégis rogyásig van kertekkel, pálmafákkal, szökőkutakkal. Ezt is az alig 40 kilométerre elterülő hatalmas hegyláncnak köszönheti, ahonnan az év minden szakában bőven érkezik vízutánpótlás.

Fél 12-kor – a tegnapihoz hasonlóan – ismét megközelíti, majd szép lassan eléri a 40°C-ot a hőmérséklet. De ma túljárunk az eszén, ugyanis a sziesztát a fantasztikusan egyedi stílusban megépült repülőtér terminál kellemes 27°C-ra kondicionált levegőjében töltjük. Kiterítjük a derékaljakat, s élvezzük a hűs levegőt, közben kortyolgatjuk a kellemes hőmérsékletű italunkat. Bár – meg kell, mondjam – már annyira megszoktuk a hőséget, hogy egy kicsit hűvösnek is érezzük a benti levegőt.

De minden jónak vége szakad egyszer! Elvégre bármennyire is úgy tűnik most számunkra, ez a túra még nincs befejezve. Kicsit furcsa érzés újra útnak indulni – hiszen Tomi már tegnap hazament, s innen fogunk majd mi is 5 nap múlva elrepülni – de még vár ránk egy aprócskának nem igazán nevezhető feladat: meg szeretnénk mászni az Atlasz-hegység legmagasabb csúcsát, a 4167 méteres Toubkalt. Nem állítom, hogy abban a pillanatban, mikor elhagytuk a repteret, s újra megcsapott a 43 fokos forró szél, minden vágyam ez lett volna, de ha dönteni kellett volna az azonnali hazautazás, 5 nap marrakech-i városnézés és a hegymászás között, akkor sem tettem volna másképp.

A fantasztikusan tiszta, középen pálmafasorral elválasztott VI. Hasszán sugárúton tekertünk vissza a város felé. Ez a város legdrágább negyede, bankok épületei, kongresszusi központ, színházak szegélyezik, s szépségben, tisztaságban, pompában bármely európai nagyváros elit-negyedével simán felvehetné a versenyt, sőt legtöbbjükkel szemben meg is nyerné. Az úton viszont a helyzet változatlan. Rozzant robogók, ócska taxik száguldoznak el mellettünk elképesztő összevisszaságban. Mára már volt időnk megszokni, hogy itt nincs biztonsági időzár a közlekedési jelzőlámpáknál, tehát, ha az egyik oldalon pirosra vált, akkor rögtön indulhat a másik. S mindez nem egyszer 20 méter széles kereszteződéseknél, 3-4 sávos körforgalmaknál. Így miután zöldet kaptunk, szinte mindig még legalább 20 másodpercig várni kellett, míg elhalad a forgalom. Sárgánál elindulni, pedig egyenlő az öngyilkossággal. Nem egyszer inkább kivártunk egy újabb zöldet, minthogy átgázoljon rajtunk a törtető keresztirányú forgalom.

Hamar visszaértünk a vasútállomás épületéhez. Vadonatúj, akárcsak a repülőtér csarnoka. S mindkettő egyenesen műalkotás. Valami utánozhatatlan harmóniában keverednek bennük a hagyományos arab-mór és a modern építészet jegyei, egyszerűen élmény lehet ide megérkezni, nemúgy mint nálunk bármely budapesti pályaudvarra. E tekintetben úgy gondolom, még jócskán le vagyunk maradva Marokkótól. S másban is! Ugyanis az állomás melletti digitális kijelzőn a következő érték áll: 51°C. Mindez persze tűző napon, de azért megér számunkra egy fényképet.

Feltankolunk élelmiszerrel az Acimában. Míg Bimby vásárol, összehaverkodok egy biztonsági őrrel, aki kedvesen érdeklődik a túránk iránt.

Este 6 után hagyjuk el a várost. Amíg idebenn minden szépen ki volt táblázva, addig kifelé egy tábla sem mutat. Ahogy elérjük a városhatárt, a hibátlan 2x2-sávos út megszűnik, helyette kapunk egy döcögős mellékutat. Ráadásul hamar rájövök, hogy rossz irányba tartunk, pedig két embert is megkérdeztem. Azért annyira nem tévedtünk el, csupán egy majdnem párhuzamos úton haladunk az Atlasz felé. A terv szerint ezen kellett volna visszatérnünk Marrakechbe. „No mindegy, megfordul a terv” – közlöm Bimbyvel, akit közös túráink során nem igazán hoznak lázba az útvonallal kapcsolatos döntések, így egykedvűen fogadja a hírt.

Az út viszont viszonylag széles, s a szélén mintha egy kerékpáros sáv-féleség lenne kifestve. Nem hinném, hogy ez az autósokat különösebben érdekelné, de azért jól esik, hogy végre gondoltak ránk is. Újra a kint vagyunk a pusztában, de már homályosan látszanak az Atlasz égbe meredő hegycsúcsai. Első látásra síknak tűnik a terep, de ha jobban megnézzük, lassan azért emelkedik. A hegy lábáig lévő 50 km-es szakaszon több mint 500 métert. Tegnap délutáni taktikánkat alkalmazzuk: pontosan 20 percenként megállunk, s leöblítjük kiszáradt torkunkat fél liter folyadékkal. Csak így lehet hosszú távon bírni ezt az embertelen hőséget! Azonban az nem tett jót egyikünknek sem, hogy tegnap többször húzóra ittuk a hűtött üdítőt. Mást pedig itt nem lehet kapni, vagy jéghideget, vagy pedig tűzforrót. Így hát vedeljük, amíg hideg, mert vajon ki szereti a negyven fokos kólát és almalét? A torkunk viszont ezt nem nagyon díjazza. Ma délutánra már kapar rendesen.

Este 8 óra után érjük el a közvetlenül az Atlasz lábánál fekvő Dar-Caïd Ouriki városkát. Itt kezdődik a híres szurdokszerű folyóvölgy, melyet az állandó jelleggel folyó Ourika vágott ki a vörös sziklák közé. Egy „turist info”-nál állunk meg, bemegyek érdeklődni, hátha tudnak valami okosat mondani. Egy fiatal srác előkap egy színesben fénymásolt térképet, s bemutatja a folyóvölgy nevezetességeit. 20 dirhamot (500 Ft) kérne az A4-es méretű térképért, így inkább megpróbálom memorizálni, melyben a sok-sok tervezés és böngészés után már elég rutinosnak érzem magam.

A város után már a vöröslő hegyóriások között kanyarog szűk utunk, lent a mélyben széles zöld csíkként húzódik a folyómeder. A meredek hegyoldalban itt-ott berber falvakat vélünk felfedezni. Jellegzetes vöröses-barnás lapostetejű házaik – leszámítva a parabola antennákat – tökéletes harmóniában vannak a természettel.

Hamar ráébredünk, hogy azt a nyugalmat, amit a hegyekben szeretünk, azt nem pont itt az Ourika-völgyben fogjuk megkapni. Az egyre szűkebbé és kalandosabbá váló úton még mindig nagy a forgalom, s – ahogy megszokhattuk – emberek, amerre csak nézünk. Ráadásul hosszú kilométereken keresztül utunk a hegyoldalban kanyarog, így esélyünk sincs arra, hogy letáborozzunk. Az első lejárat a folyóhoz Angbalou község környékén van. Egy berber faluban nézünk farkasszemet az őslakosokkal. Szörnyű lepratelepre tévedünk, a házakról és környékükről lerí a szegénység. Felváltva megyünk le a folyóhoz fürdeni, majd – bár már a Nap a hegyek mögött van – úgy döntünk, hogy itt nem maradunk, inkább megyünk tovább felfelé. Az Oukaimeden felé vezető leágazást már teljes sötétségben érjük el. Egy kiszáradt mellékvölgyben keresgélek sátorhely után a vadul csaholó kutyák között, de nem lelek nyugodalmas helyre. Ráadásul Bimbyvel otthon, az egyik biológiában és földrajzban kevésbé jártas ismerőse elhitette, hogy az Atlaszban élnek oroszlánok, így ő már minden gyanús hangot oroszlánüvöltésnek vél. Fáradt vagyok és nyűgös, de még mindig jól szórakozom ezen a tökéletes képtelenségen, meg azon, hogy fiatal társam – akár egy kisgyerek – minden badarságot elhisz, amit a felnőttek mondanak.

Párszáz méterrel odébb viszont mégiscsak ő talál nekünk szállást. A vaksötétben egy kihalt telken keresztül mégiscsak lejutunk az Ourika mellé. Bár a környékben van pár ház, most már reméljük senki sem fog zavarni minket. Az utolsó szál gyufánkból rakunk egy kis tüzet, s tejbedarát készítek, mely kicsit hígra sikerült, de így is nagy kedvvel befaljuk.

***

Július 30-án, 23 nappal indulásunk után már az Atlasz-hegység kellős közepén, 1000 méter feletti magasságban köszönt minket a felkelő Nap. Reggel feltekerünk az Ourika-völgy utolsó falvába Setti Fadmába. 14 km alatt 400 métert emelkedik utunk. A völgy a reggeli napfényben a szebb arcát mutatja, mint az esti sötétségben, nekem mégis nagyon hiányzik belőle a nyugalom. Hiába a hegyi folyó és a hatalmas hegyek páratlan összhangja, ha mindenütt ott vannak az emberi civilizáció nyomai. Amiről a sivatagban csak álmodtunk, abból viszont bőven kijut. Sorra csörgedeznek a merőleges völgyekből a kisebb-nagyobb patakok, vízfolyások. Itt nem divat a csatornázás, inkább átvezetik az egészet az út felett, mely jókora adag vörös hordalékával rendesen átszínezi kerékpárjainkat és lábunkat is.

8 óra körül elérjük a kis hegyi falucskát. Itt is hatalmas a tömeg. Alig találunk magunknak egy kapualjat, ahová le tudunk ülni reggelizni, de innen is hamar elküld minket a tulaj. Reggeli után a közeli vízesések meghódítására indulnánk. Rögtön egy helyi kissrácba botlunk, aki nagyon segítőkésznek mutatkozik: talál nekünk egy „biztonsági őrt” aki majd vigyáz a bicajunkra, ő pedig önkényesen elvállalja, hogy elkísér minket. Mi elfogadjuk a segítséget, bár már most tudjuk, hogy sem a bicajőrzés, sem pedig a kísérés nem szívességből történik csupán. Meredek úton kapaszkodunk fel a vízesések völgyébe. Míg itt hatalmas zöld lombkoronák alatt, s itteni viszonyokhoz képest ízlésesen kialakított kerthelyiségek mellett vezet utunk, addig a körülöttünk magasodó vörös sziklákon alig akad egy-egy sárgászöld folt.

Az első vízesés nem valami nagy, alig pár méteres, a következő viszont már 6-7 méterről zúdul alá, de a jelentéktelen vízhozam miatt annyira nem látványos. Mondjuk is vezetőnknek, hogy mi inkább visszamennénk, nincs kedvünk tovább szerencsétlenkedni a felettébb csúszós köveken, a kiépítetlen és egyre veszélyesebb úton. Megdöbbentő, hogy körülbelül tizenkét éves srác strandpapucsban jobban mászik, mint mi túracipőben. Pedig mi sem csak alulról szeretjük a hegyeket. Még felmászat minket egy meredek falon, majd egy biztonságos, völgy feletti panorámaösvényen térünk vissza, ahonnan a többi vízesés mellett a berber falu is nagyon jól látható.

Mikor leérünk – ahogy számítani lehetett rá – „önkéntes segítőnk” rögtön tartja a markát. Bimbyvel összedobunk neki 25 dirhamot (625 Ft), ebből már vehet magának akár 2 üveg kólát, s szerintünk nem rossz pénz ez egy félórás „munkáért”. A srác azonban látványosan a képünkbe röhög. Tört angol nyelvtudásával számon kéri rajtunk, hogyan tudjuk ilyen kevés pénzzel kiszúrni a szemét. Ő ugyanis most már nyíltan megmondja, hogy 70-et akar kapni, mivel 7 vízesést láttunk. Erre meg nekem kerekedik el a szemem: „Mennyit?”. Nem kell sokáig számolnom, ez a srác, majdnem 2000 Ft-ot le akar rólunk akasztani alig 30 perces könnyű sétáért. „No nem úgy van az! Nem vagyunk mi amerikai turisták, akik ezt lazán kicsengeik”. De a srác csak hajthatatlan. Ha kicsit jobban tudnék angolul, elmondanám neki, hogy még én sem keresek ennyit fél óra alatt, pedig ennél azért kicsit nehezebb munkát végzek. Valahogy összekaparunk 36 dirham aprót, ami persze még mindig nem elég neki. Ekkor azonban vége szakad türelmemnek, s egyszerűen faképnél hagyjuk a túrán felettébb barátságos, de a végére igencsak erőszakossá váló srácot.

A következő figura a biztonsági őr. Ő 25 dirhamot kér a két bicajért. Nem tudom megint hol itt a logika, mert nem hinném, hogy 12,5 dirham lenne egy bicaj megőrzési díja, de mindegy. Fizetünk és gurulunk vissza a völgyben. Drága volt ez a vízesés-túra, nem ért ennyit!

Ahogy ereszkedünk vissza, nem hagy nyugodni az a pimaszság, ami ebből a kissrácból áradt. Nem tudom igazán, hogy most tényleg ennyire el van eresztve a többi turista által, vagy csak ez is az üzleti fogás része, hogy jó nagy tarifát ajánl, s alkudjon belőle a kuncsaft, amennyit tud. Mindenesetre bosszantó ez így. Én azt szeretnem, ami otthon van: ha igénybe akarok venni egy szolgáltatást, akkor az elején szeretem eldönteni, hogy mennyit szánok rá. Bár korábban is tudtam magamról, hogy ez a sok-sok huzavona és alkudozás sem az én világom.

Nem is vagyok olyan lelkes, mint szoktam, mikor elérjük az oukaimeden-i leágazást. Innen egy 30 km-es hegyi út vezet fel a 2650 méterrel a tengerszint felett lévő síközpontba. Előtte persze betárazzuk a 3 liter Sidi Ali ásványvizünket, majd kérdem Bimbyt hogyan tovább? Van ugyanis egy hosszabb verzió is, mely megkerülve a hegyet alig 800 méteres magasságban jut át Ásniba, ahová eredetileg el szerettük volna jutni.

A kérdésfelevés azonban eléggé célzatosra sikeredett: „Akkor irány a hegy?”. Bár Bimby sem túl lelkes, azért rábólint. Úgy néz ki ma mászni fogunk. Nem is keveset.

Komoly, nem egyszer 8-10%-os kaptatón mászunk ki az Ourika-völgyéből. Az út csaknem forgalmatlan, csupán apró berber házak, falvak vannak az út mentén elszórva. Végre megkapjuk azt, amit a hegyektől vártunk: nyugalom van. Itt már nincs is olyan meleg, valamint elég sok az árnyék, az állandó emelkedéstől mégis rendesen fogy a vizünk. A táj viszont kilométerről kilométerre mesésebb. Eddig csak a völgy mentén elterülő „kisebb” hegyeket láttuk, most végre feltárulnak a távolban a hegység gerincét képző négyezresek. Ahogy megyünk felfelé egyre zöldebb minden. A völgyben apró ültetvények sorakoznak, a hegyoldalban néhol elképesztő helyre épültek a falvak. A berberek is kíváncsi, nyílt emberek, kiabálnak, integetnek felénk. Ők sem sok európai túrázót láthatnak errefelé. Körülbelül 1800 méterig jutunk ebédidőre. Veszünk egy kólát, megállni viszont nehéz, mert a gyerekek kapásból körbevesznek minket. Ők már nem olyan rámenősek, mint a sivatagi arab társaik, tisztes távolságból méricskélnek minket, s halkan motyognak valami „di dihram” féleséget. Valószínűleg pénzt kérnek. Az útszélén egy kőkerítés mellett ebédelünk, itt csak 2 gyerek van, így viszonylag nyugalomban telik az étkezés, azt leszámítva, hogy állva eszünk, mint a fuvaros lovak. Délután egyhangúan nyomjuk tovább a kilométereket. Ahogy emelkedünk, egyre jobban kinyílik a völgy alattunk eszményi panorámát varázsolva körénk. Most már tényleg fent vagyunk az Atlaszban. Kétezer méter után egy kanyargós szerpentin kezdődik, szintről-szintre hagyjuk el a zöldellő völgyet, s most már karnyújtásnyira látszanak a még mindig jóval a fejünk fölé magasodó négyezres csúcsok. Délután 2 óra körül az egész nap ránk nehezedő lelki fáradtság mellett már érezzük a testi fáradtság jeleit is. Szerencsére itt már végre tényleg megpihenhetünk. Körülbelül fél órát ücsörgünk az út menti meredek sziklákon, s nem bírunk betelni az alattunk elterülő látképpel.

Oukameiden előtt 4 kilométerrel egy ligetes fenyőerdőn vezet át az út. Itt több piknikező autós turistát is látunk, akik minden bizonnyal a lenti hőség elől menekültek fel a hegyekbe. Kérdezzük az egyiket, hogy merre tudunk legurulni Ásni felé, de nem tud segíteni. Amíg Bimby megvár a csomagokkal, feltekerek Oukaimedenbe információt szerezni. A síközpont nyár közepén szinte teljesen kihalt. Csak néhány ember lézeng a falucska egyetlen poros utcáján. A CAF (Club Alpin Francais) menedékházában érdeklődök, de itt azt mondják, hogy Imlilbe csak egy köves turistaúton lehet lejutni, Ásniba pedig csak úgy, ha 15 km-t visszaereszkedünk. Ez nem túl jó hír! Visszagurulok Bimbyhez megtárgyalni, hogy mitévők legyünk. Attól a helytől nem messze, ahol társam megvárt indul egy köves szerpentinút a völgy irányába. Abban maradunk, hogy felfedezem azt. Időnk úgyis van bőven. 3 km után aztán kénytelen vagyok visszafordulni, ugyanis csomagok nélkül is járhatatlan az egyébként nagyon látványos, néhol a sziklába vájt utacska.

Mikor visszaérek Bimbyt éppen egy berber árus fűzi, hogy vegyen tőle ékszereket. Még fent a faluban engem is elkapott egy, de én gyorsan leráztam. Megmutatja az összes ékszerét. Nem értek a csecsebecsékhez, de nagyon úgy tűnik, hogy valami ócska bizsut akar ránk sózni, holott váltig állítja a fickó, hogy ezüst. Ahhoz viszont túl olcsó az ár, amit kér érte. Negyed óráig fűz minket, de mikor látja, hogy nem lesz üzlet a dologból, szomorúan és kissé sértődötten odébbáll. Komolyan közlekednek itt a helyi motorosok: lefelé nem járatják a motort, hanem némán gurulnak, akárcsak mi. Fő a takarékosság!

Időnk van bőven, így Bimby is felteker csomag nélkül a faluig, addig én pihenek az árnyékban. Kellemes az idő, délután ötkor is alig van több 22 foknál, de én mégsem érzem jól magamat. A tegnapi torok-kaparásból mára már nátha lett, sőt úgy érzem, hogy van egy kis hőemelkedés is. Szabályosan didergek. A torkom pedig majdnem szétrobban, szopogatom is torokfertőtleítő tablettákat rendületlenül. Megint egy újabb tapasztalat: most már azt is tudom, hogy nemcsak tekerni lehet negyven fokban, hanem megfázni is. A másik idegesítő dolog, hogy napközben többször, minden előzetes nélkül elkezdett vérezni az orrom. Ilyet nem szokott játszani!

Mivel elég kétes információkat kaptunk a további utunkat illetően, úgy döntünk, hogy ma már nem megyünk sehová. Itt végre nyugalom van, tudunk rendesen aludni. Holnap meg visszagurulunk, s megkeressük az Ásniba vezető utat, melyet többen ajánlottak.

Felváltva megyünk fürödni. Két kilométer tekerés felfelé, és 25 méter mászás lefelé a sziklás hegyoldalban patakig. Még így 2600 méteren is nagyon kellemes a vize. A hegytetőn, viszonylag lankás részen állítjuk fel sátrunkat, szép kilátással a hegyekre. Csak pár pásztorgyerek járja a környéket, de szerencsére ők a saját munkájukkal vannak elfoglalva. Gyufánk tegnap elfogyott, így hideg paradicsomos babkonzerv a menü, ami egyre nehezebben csúszik. Jó lenne végre már valami rendes kaját venni, hiszen a mai 80 km, 2100 m szintemelkedésnek nem egy 400 grammos ízetlen valami az energiafedezete. Így a végére nagyon kezd átmenni egy drasztikus fogyókúrába ez a túra!

***

Reggel olyat teszünk, amit utoljára még valahol Európában. Felvesszük a pulcsinkat. Gurulunk jó 15 km-t, majd az egyetlen leágazásnál Tahanoute felé folytatjuk az utunkat. Ez jókora kerülő, de még mindig szerencsésebb, mint egy járhatatlan, kavicsos utat bevállalni. Az elágazástól egy újabb hágóval kezdünk, mely olyan meredek, hogy meg kell tolnom az elejét. Kb. 3-400 méter szintemelkedés után szintben kanyarog utunk egy darabig, s Marrakech felé jó nagy távolságra el lehetne látni, ha nem lenne mindig ilyen poros és párás a levegő. Egy kis berber faluban egy jelzetlen útelágazáshoz érünk: „Ásni?” – kérdezem pár helyi motorostól. Igent intenek. Remélem, nem járunk úgy, mint Marrakechből kifelé. Ott is mindenki helyeselt a kérdésemre, mégsem jó úton hagytuk el a várost.

A jelzetlen, apró berber falvakon át kanyargó út egyre rosszabb minőségű. Mindezt tetézi, hogy az egyik dombon a hátsó váltóm bedobja a láncot a küllők közé, s blokkolja a kereket. Egyszer megjátszotta spanyolban is ezt, ott szerencsére nem lett komoly gond. Itt viszont 5 küllőm sérült, s egy el is szakadt. S ennek következtében egy jó nagy nyolcas keletkezett a hátsómban. Nosza neki, elő a racsnikulcsot! Igen ám, de a szerszám valahol 2800 km-rel odébb, Magyarországon maradt. Ebből most nem lesz küllőszerelés! Az út közben teljesen eltűnik, csak hatalmas kőtenger terül el előttünk. „Ha ezt a szakaszt túléli kerekem, akkor már hazajutok” – vonom le a végkövetkeztetést, miközben alig 8-cal döcögünk a mindössze 5-10 házból álló kicsinyke hegyvidéki falvak között. Csupán egy nagyon kicsi boltot találunk. Kissrácok persze itt is vannak. Az egyik bejön velem, s próbálja meghívatni magát. Kenyér viszont nincs, így csak pár marokkói csokit veszünk, no meg persze vizet. Meglepő milyen olcsó itt a helyi csoki, lehet például 1 dirhamért (25 Ft) is kapni. Persze az Acimában a Marsot még az otthoninál magasabb áron mérik.

Betöröljük a csokit, s megkezdjük a lassú ereszkedést. Idegőrlő dolog egy hatalmas nyolcassal alig 8-9 km/h-val gurulni a hatalmas kövekből álló úton, úgy hogy alattunk már látszik a völgy, de nagyon lassan közeledik. Az utat csak dömperek járják, s itt-ott javítgatják ahelyett, hogy inkább leaszfaltoznák. De ugyanakkor mégis valamilyen szinten szerencsénk van, ugyanis ha tartjuk az eredeti tervet, akkor valószínűleg nem vállaltuk volna felfelé be ezt a szakasz, s soha nem jutottunk volna fel az Atlasz legszebb és legnyugalmasabb régiójába. Erre mondják, hogy minden rosszban van valami jó!

Délelőtt 11 óra körül végre elérjük az Atlasz lábánál 1181 méteren fekvő Ásni városát, melyet már 3 napja beterveztünk. Mivel a hiányos reggeli miatt már kopog a szemünk az éhségtől, veszünk kenyeret és üdítőt nagy adaggal, s jól bereggelizünk. Kell is az energia, hisz újabb domb jön. Célunk a Magas-Atlasz egyik turistaközpontja: Imlil. Az 1750 méteren fekvő berber falucska fogalom a hegymászás szerelmesei számára. A svájci Zermatt-tal szokták párhuzamba vonni, de jócskán van köztük különbség. Először is az, hogy míg a svájci hegyi városkából teljesen kizárták a motorikus járműveket, addig az ide vezető szűk egysávos 16 km hosszú úton boldog-boldogtalan feljöhet. Sorra járnak a taxik, és a buszok emberrel megrakodva. Nem egynek még a tetején is utaznak, de ez a látvány így a 8. marokkói napunkon már teljesen megszokott. Délután fél kettőkor érjük el a helyi Club Alpin Francais menedékházát, ahol a recepciós kedvesen fogad, s roppant rugalmasan meg tudunk egyezni velük. Gyorsan elmagyarázzuk, hogy ma még fel szeretnénk menni az alaptáborig, majd holnap kimásznánk a csúcsot, és utána térnénk csak vissza a cuccainkért, s egyben itt is éjszakáznánk. A két bicaj és a csomagok őrzését összesen 35 dirhamért (875 Ft) vállalják, melyet kifizetünk, majd gyalog indulunk a zsúfolt hegyvidéki falucska boltokkal és kifőzdékkel rogyásig megrakott utcáin a hegy irányába.

Még Imlilben veszünk fejenként 3 liter vizet és 5 kenyeret. Mivel kishátizsákunkat már csurig pakoltuk, nejlonszatyrokkal és sátorral a kézben haladunk felfelé. Hát mit ne mondjak, nem éppen úgy nézünk ki, mint akik életük első négyezresére készülnek!

A falu felső határán aztán – ahogy várni lehetett – bepróbálkoznak a teherhordók, az önjelölt túravezetők, de mindenkit határozott „nem”-mel visszautasítunk. Az út első szakaszát nagyon sok ember járja. Gyorsan kiemelkedünk a folyócska zöldellő völgyéből, ahol rengetegen élvezik a strandolás örömeit. Cikk-cakkban vezet az utunk a délutáni verőfényben. Izzadva kaptatunk felfelé, miközben a szembejövő sok-sok fáradt arc egy része már a csúcsról tart lefelé. No és ott vannak még a teherhordók, akik – csakúgy, mint az országutakon a kamionok – súlyuknál és méretüknél fogva itt is előjogra tesznek szert. Nem ajánlatos nem kitérni, egy hátizsákokkal rogyásig megrakott csacsi elől, akin olyan szerencsétlenül ül fent a pecsenyére sült európai, vagy amerikai turista, mint majom a sövényen. Másrészt elgondolkodtató az is, hogy ilyen kegyetlen módon, egy állat szenvedése árán feljutni a hegyre az én szememben nem számít valami erkölcsös dolognak.

Jó tempót nyomunk, sorra hagyjuk el a többnyire helyi papucsos kirándulókat, s a szamarakat. Így fél óra múlva már egy dombra épült, szinte mintaszerű berber falu mellől pillantunk vissza az alattunk a mélyben elterülő zöld és barna színben úszó Imlilre. Innen egy hosszú kősivatagon keresztül vezet az út, majd újra felkaptat a hegy oldalára, s tovább emelkedik az egyre szűkebb folyóvölgyben.

Délután 3 körül, alig másfél óra gyaloglás után egy menedékház-féleséget vélünk felfedezni. Nagy az élet, a patakban sokan fürödnek, a kevés vízszintes placcot pedig sátrak foglalják el. Egy kicsit én is megzavarodok: „Ez lehet a Neltner alaptábor?”. Majd gyorsan észhez térek, hiszen nyilvánvaló, hogy másfél óra alatt nem tehettük meg a 10 km-es távot, 1457 méter szintemelkedéssel. A helyi vendéglátósok persze itt is megállásra csábítanak. Szlogenjük: „last berber village for the Toubkal”. Jó duma, de találjanak ki jobbat! Megyünk tovább felfelé.

Már elhagytuk a 2500 méteres magasságot, mikor elkezd csöpörögni az eső. A falucska után már eléggé kihalt az út, csak néhány szamár jár hajcsárával, meg egy-két kósza túrázó. Egy európai duettet előzünk meg. Ők már nagyon szenvednek. Kérdik tőlem, hogy mennyire van még a tábor. „Már nem lehet olyan messze” – mondom, de ezzel inkább bíztatni akarom őket. No és persze magunkat is. Kajálunk egy rövidet, majd nyomjuk tovább. Kanyar kanyart követ a sziklás völgyben, de csak nem akar feltűnni a menedékház. Már a mi erőnk is fogytán van. Hosszú nehéz napok állnak mögöttünk, s nincs még vége!

Este hat óra körül végre feltűnik a menedékház kőépülete. Negyed órával utána már mi is a ház alatti rögtönzött sátortábor lakói vagyunk, mellettünk egy vidám, franciául beszélő, marokkói társasággal. Míg pár nappal ezelőtt komoly összegeket felajánlottunk volna pár csepp esőért, addig itt 3200 méteren már nem esik olyan jól az égi áldás. Tomi – ha itt lenne – húzhatná az újabb strigulát. A huszonnegyedik napon megkaptuk a második esőnket. Bár – halkan megjegyzem – esőkabátra azért – akárcsak Granadában – most sem volt szükség.

Vacsira ismét „acimás” paradicsomos fehérbab a menü. Már kezdem nagyon megutálni. Szerencsére Bimbyt sikerül rávennem, hogy kérjen öngyújtót szomszédainktól, így legalább nem kell hidegen megenni, mint tegnap.

Estére ismét ráz a hideg, és rosszul érzem magam. Orrom ugyancsak többször vérzett a nap során, nem javult az egészségi állapotom. Mindezt tetézi, hogy megfürdök a hideg patakban. Este negyed nyolckor már a sátorban pihengetünk. Nincs túl meleg, mindössze 13-14°C, mely az elmúlt napok után vészesen hidegnek tűnik számunkra. Alá is öltözök a nyári hálózsákban, hosszúnadrág, térdvédő, zokni, pulcsi. Szinte minden létező ruhadarabom felveszem, amit felhoztam a hegyre.

Mi már aludnánk, de a szomszédban lévő társaság igencsak nagy hangon van. 10 körül „bekopog”  az egyik srác, kérné vissza az öngyújtóját. Bimby persze már visszaadta egy másik srácnak, de így este – akárcsak Oroszlán Szonjának a Valami Amerikában, már nem jó az „angolja”. „Áááj, ööö áááj … adtam vissza srácnak” – nyögi ki, miközben én majdnem megfekszem a röhögéstől. Szerencsére közben a „másik srác” is előkerül, így nem folytatódik ez a felettébb kínos, de ugyanakkor mulattató párbeszéd.

***

Az éjszaka hátralévő része már nyugalmasan telik. Hajnalban, mikor már eltűnt a Hold a horizontról kimegyek a sátor elé, s felettem annyi csillag ragyog, melyet még soha életemben nem láttam. Ébresztem Bimby is, ezt neki is látnia kell! Eszméletlen, így 3200 méter magasból, mindenféle felhő, pára-, vagy ködfolt és fényszennyezettség nélkül csodálni az égboltot. Szabályosan világítanak a csillagok. No és persze hullócsillagot is látunk.

A hideg éjszaka után 8-kor kelünk, s elhagyjuk életünk eddigi legmagasabb táborhelyét. A sátor és a cuccok egy része megvár, amíg mi megjárjuk a csúcsot. A patakból veszünk fel vizet, ugyanis a tegnapi adag már elfogyott. A biztonság kedvéért belerakok egyet a vízfertőtlenítő tablettából, melyre eddig még nem volt szükség. Egy nehezen követhető sziklás úton lépünk ki a völgyből. Bimby inkább menne a szamarak után, de nem tart sokáig meggyőznöm, hogy úgy aligha jutna fel a Toubkalra.

A hegyoldalban gyorsan emelkedünk, s így háromezer felett már sípol a tüdőnk rendesen az oxigénhiánytól. Bimby, mióta feljöttünk az Atlaszba, elég szótlan, de ez most szerintem nem lelki okokra vezethető vissza. Ő fiatalabb, és nehezebb mint én, így duplán hátrányos helyzetben van az oxigénfelvétel területén. Nem várhatom el tőle, hogy még a szöveget is nyomja, holott azért jó lenne beszélgetni is valakivel.

Félúton reggelizünk, s hamarosan feltűnik előttünk maga a Toubkal a maga 4167 méterével, egy aprócska hófolttal az oldalán. Az út – ahogy előzetesen tudtuk – technikailag nem okoz gondot – fizikailag annál inkább. Néha egy meredekebb szakaszon – pár izmosabb lépés után – meg kell állni, hogy az ember rendezni tudja oxigénháztartását. Mások napokig akklimatizálódnak egy ilyen túra előtt, mi viszont egy hete még a tengerszinten bicajoztunk, s csupán 3 napja vagyunk igazi magashegyi környezetben. Innen viszont már nincs visszaút. Fél 12-kor végre ott állunk a Toubkal-tetején. Alattunk messze látszik Imlil is, egy aprócska zöld foltként, másutt a Toubkalnál alig alacsonyabb négyezresek zárják le a panorámát. Délre húzódik még egy hosszanti völgy, de sajnos a Szaharáig innen azért nem lehet lelátni ebben a párás időben. Hűvös van fent, mindössze 8-10°C, s erős szél fúj. Ennek ellenére fél órát töltünk a csúcson: befaljuk a csúcs-csokinkat, fényképezgetünk, nézelődünk. A magányt itt sem tudjuk élvezni, hiszen egy elég vegyes csoport helyezkedik el a fémből épített csúcsháromszög körül (arab országban nem divat a csúcskereszt). Egy angol fickó el is enged egy állati beszólást. Szabadfordításban valahogy így hangzik: „O.K. Ez megvolt, most akkor irány a felvonó, majd a menedékházban egy Gulaschsuppe”. Hatalmasat röhögünk a poénján, majd ő is derül, miután megtudja, hogy honnan érkeztünk. Már csak ezért is megérte feljönni ilyen magasra.

Az emlegetett felvonó persze nincsen sehol. Innen mindenki úgy megy le, ahogyan feljött: a saját lábán. A mai 960 méteres szintemelkedés után, még ennél is fárasztóbb feladat vár ránk. Le kell ereszkednünk 2417 métert! Aki szokott hegyet mászni, az tudja, hogy lefelé egy sziklás, csúszós ösvényen éppoly fárasztó haladni, mint felfelé. Eddig még egyben ennyit soha nem ereszkedtem.

De legalább nem fújtatunk, itt nem a tüdőé, hanem a lábaké a főszerep. Többször meg is csúszunk, s Bimby is esik egy rendeset Gore-Texes túracipőjében.

Délután fél egy felé végre feltűnik az alaptábor felülnézetből, s mellette aprócska fehér pontként a sátrunk. „De miért is fehér? Hiszen a mi sátrunk kék! Hová tűnhetett róla az esőponyva? Lefújta a szél? Vagy ellopták? „ – tesszük fel magunknak a kérdéseket azalatt a fél óra alatt, amíg leérünk a völgybe. Itt aztán kiderül, hogy a köves talajon ügyetlenül rögzített esőponyvát egyszerűen letolta róla a szél. Elvinni azért szerencsére nem tudta. Megebédelünk, majd 2 órakor elindulunk tovább a völgy irányába. Akárcsak felfelé, lejtmenetben is toljuk rendesen. Itt már nem olyan meredek az út, jól lehet haladni. Mindössze 2 megállóval, délután ötre már lent is vagyunk Imlilben. Útközben lekerültek rólunk meleg ruhadarabjaink, hiszen itt 1750 méteren már tombol a kánikula. Ezt most jobban bírjuk, mint a fagyoskodást! Mivel egész nap csak klóros patakvizet ittunk, nagyon jól esik a kóla, melyet a nap során már többször megemlegettünk. A kempingbe visszatérve egy új recepciós fogad. Ezúttal egy szőke hölgy. Ő viszont nem beszél máshogy, csak franciául. Szerencsére kint üldögél a ház előtt egy francia pár, akik segédkeznek nekünk a tolmácsolásban. Bimby most sincs a helyzet magaslatán. Hosszas körmondatokban akarja megfogalmazni mondókánkat, de csak a tegnapi „Áááj öööö, ööö …”-ig jut. Félpercnyi szenvedés után, megelégelem, s bár soha életemben nem tanultam angolt, mégis átveszem a szót. Kb. ennyire telik tőlem: „A bicaj a miénk. Most jöttünk a Toubkalról. Itt szeretnénk sátrazni ma este”. No a lényeget elmondtam, gond egy szál se. Büszke vagyok magamra. Ráadásul a helyes francia lány, miután megtudja, hogy hol jártunk, még tovább érdeklődik a túránkról és magáról a hegyről. No a mesélés nagyrészt nyelvi korlátokba ütközik, de a lényeget most is sikerül elmondanom. Most, hogy nincs itt velünk se Dia, sem pedig Tomi, jövök rá igazándiból, hogy micsoda „basic” nyelvtudásom alakult ki az évek során angolból annak ellenére, hogy sem iskolában, sem pedig másutt soha nem foglalatoskodtam az angol nyelv tanulásával. Amit tudok, azt nagyrészt az informatikának és persze a túrázásnak köszönhetem.

Este fél 8-ra letáborozunk és megtisztálkodunk. Szegény Bimby lábát csúnyán szétszedte túracipője. Nem kis áldozat volt, hogy a hatalmas hőségben végig Gore-Tex betétes trekking-cipőben nyomta a kilométereket, csak azért, hogy majd az Atlaszba legyen mivel feljönnie. Erre ez a „köszönet”. Úgy látszik megint egy újabb izmos tapasztalattal lett gazdagabb. Miután elláttuk a sebeit, kölcsönadom neki szandálomat, s nekiindulunk, hogy valami értelmes vacsorát kerítsünk magunknak. Gyorsan meg is akad a szemünk egy pizza + drink + dessert = 40 DH feliraton. Be is ülünk a helyiekkel tömött „pizzériába”. Sok a vendég, s kevés a pincér, de az a néhány úgy száguldozik, mintha rakétát toltak volna a seggébe. Hamar megkapjuk az arab feliratú dobozos Coke-unkat, s negyed óra múlva a kissé szokatlan, de a fehérbab-konzerv után kifejezetten finomnak mondható pizzánkat. Hamar be is töröljük. Desszertként hoznak nekünk még egy-egy pohár Danone joghurtot. Az ár viszont korrekt, tényleg 40-et kérnek fejenként mindezért. Egy ezresből megkajáltunk. Már javában sötét van, mire visszaérünk a kempingbe, de az élet – akárcsak egész nap – még mindig pezseg. Sőt most pezseg igazán. A kemping előtt van a buszmegálló. Kisbuszokkal szállítják az embereket le a völgybe. Itt a buszmegálló-tábla ismeretlen fogalom, csupán egy rikkancs van, akit nálunk utazásszervezőnek, vagy flancosabb helyeken utaskapcsolati menedzsernek hívnának. Az ő dolga az, hogy megtöltse a buszokat utassal. Menetrend, mint olyan nem létezik, a busz akkor indul, ha úgy megtelt emberrel, hogy már egy kiscicát sem lehetne bepréselni az utastérbe. A tetejére persze még ezután is lehet szállni, s ide kerülnek a nagyobb csomagok is.

A zajos este és a mecsetből hangorkánként áradó félórás „Allah Akbar” című istentisztelet, s a már harmadik napja eluralkodó esti rosszullétem ellenére viszonylag gyorsan nyugovóra térünk. A túra nehezén már túl vagyunk, innen már csak épségben haza kell érnünk valahogy!

***

Még mindenki alszik a kempingben, mikor lebontjuk sátrunkat. A recepciós hölgyet is a legjobb álmából ébresztjük. Kifizetjük fejenként 40 dirhamos (1000 Ft) szállásdíjat, majd – mivel Imlilben még minden zárva van – megkezdjük a gurulást. A völgybe még nem süt be a Nap, így ismét pulcsiban ereszkedünk a szerintünk az Ourika-folyóénál sokkal kalandosabb és szebb völgyben.

Az Ásni-ig tartó szűk úton aztán majdnem véget ér számomra a túra. Szemből busz, hátulról pedig egy teherautó érkezik, s az utóbbi úgy gondolja, hogy fékezés nélkül ki tud még kerülni minket. Bimbyt ki is kerüli, de mire mellém ér, már ott a busz is. Ha nem rántom el a kormányt, akkor azt hiszem Bimby még Ásni előtt elkezdhetett volna ásni. Persze semmi, „bocs, hogy majdnem elütöttelek”, csak egy kövér gázfröccs, és egy nagy adag koksz a képünkbe, s ahogy jött, úgy száguld tova az acélszörny.

Ásniban aztán úgy döntök, hogy elég már az unalmas kajákból. Az itteni édeskés lepényszerű kenyér bármennyire is finom, de lekvárral már nagyon-nagyon unalmas. Gyorsan elhatározom: ma márpedig banánt fogok reggelizni. Ahogy megállunk a város zsúfolt piacterén, nézem is sorra a bódékat, de gyümölcs sehol. Egy fickó szegődik rögtön mellénk, s ahogy megtudja, hogy mit keresünk (a banán itt is valahogy így hangzik), máris mutat egy helyet. Azt reméltem, hogy itt azért valamivel olcsóbb ez a gyümölcs, de körülbelül az otthoni áron kapom meg: 10 dirhamba kerül egy kiló (250 Ft).

A fickó itt sem jó szándékból segített, ez csupán a kapcsolatteremtés része volt. Ahogy megvan a banán, rögtön rá is tér a „tárgyra”. Előkapja csecse-becséit és próbál belőlünk valami ajánlatot kicsikarni. Mi persze nem mondunk árat, hiszen nincs szükségünk az értéktelen „ékszerekre”. Addig-addig enged, míg végül elszólja magát: „one dirham”. „Mennyi?” – kérdezek vissza. A fickó erre persze visszatáncol, s újra 10-et ajánl. Ez mindössze egy tesztkérdés lehetett, hogy egyáltalán érdekel-e minket az áru.

De gyorsan megunjuk az egyoldalú alkudozást, s repesztünk tovább Marrakech felé az egyre jobban kiszélesedő folyóvölgyben. Lassan eltűnnek a szemünk elől a Toubkal-masszívum négyezresei. Helyette egy kalandos szurdokvölgyben haladunk át, melynek szépsége és meredeksége messze veri az eddig látottakat. Furcsa, hogy pont ez nem szerepel egyik útikönyvben sem.

A szurdok után aztán gyorsan magunk mögött hagyjuk az Atlasz kalandos hegyvidékét, s már a puszta döcögős útjain igaz szemmel alig láthatóan, de ereszkedünk Marrakech felé. Elhagyjuk a csodálatosan karbantartott Tahanoute városát. A következő 35 kilométeren már nincs lakott település.

Fél 12 körül érünk vissza Marrakechbe. Első utunk az Acimába vezet, ismét végre emberi kaját ehetünk. Ma már nincs olyan hőség, mint 5 napja, mikor utoljára itt jártunk, csupán 36°C van, ami a 43-hoz képest már szinte hidegnek mondható.

Ebéd után aztán nyakunkba vesszük az óvárost. A Jemaa-El-Fna tér a már megismert arculatát mutatja, s így dél körül még a tömeg is elviselhető. Megyünk pár kört a szűk sikátoros részen is, ahol viszont most is csak tolni tudjuk a járgányokat az emberek tömegében. Nemúgy a motorosok, akik gond nélkül száguldoznak, néha pár centiméterre tőlünk. Próbálunk alkudni is, de nem vagyunk nagy mesterek, de egy fatevével és egy fakígyóval leszünk gazdagabbak.

A sziesztát a Kotubia mecset mögötti park pálmafái alatt töltjük. Nyugalomra persze itt sem számíthatunk, hamarosan érkezik egy kalapárus, majd rá tíz percre két idegesítő tizenéves. Szokásos „barátkozás”-sal kezdenek, de mi már nagyon jól tudjuk, hogy mire megy ki a játszma. Vagy kérni akarnak tőlünk, vagy pedig eladni. Az egyik srác Bimby magyar zászlóját nézi ki magának, s mikor már ötödször mondjuk, hogy „not for sale”, önkényesen megpróbálja lehúzni a botról. No ekkor elszakad a cérna, jó magyar választékos nyelvünkön, nem éppen a legékesebb szavainkat használva elzavarom a felettébb szemtelen arab srácot. Erre ő is odavág valamit arabul, de szerencséjére nem várja meg, míg Bimby kihúzza a nyeregcsövét. Inkább gyorsan odébbáll.

A délután további része vásárlással, kajálással, netezéssel telik. Kicsit még megpróbáljuk magunkba szívni a város egyedi, bár nekünk ennyi nap után már túl intenzív hangulatát.

Estére aztán végre megtelik a „Holtak gyülekezőhelye”. A teret környező lapostetős házak tetején sorra telnek meg a kávéházak, vendéglők. A téren a délelőttinél nagyságrendekkel több mutatványos, s rengeteg turista. De túrakerékpárjainkkal, s magyar zászlóval fellobogózva mi is nagy látványosságnak számítunk ám a helyiek körében. Sorra szólítanak meg minket a helyiek, kik vagyunk és honnan jöttünk. Az egyik nagydarab arab srác még a bicajomat is kipróbálja. Szerencsére nem törik össze alatta a jócskán meggyengült hátsó kerekem. Bimby zászlója pedig újabb arab aláírásokkal lesz gazdagabb. S ez a város tényleg teljesen más, mit a többi. Míg Casablancából szinte menekültünk ki az este közeledtével, itt ahogy megy le a Nap, egyre jobban és jobban érezzük magunkat. A narancsárusok és bazárosok már messziről integetnek nekünk. Be is megyek az egyikhez, utolsó 40 dirhamommal (1000 Ft), s azzal a szándékkal, hogy addig alkudok, amíg nem tudok belőle egy marokkós pólót venni. A boltos elém is rak egy halom ruhát, közben elbeszélget velem, hogy ki vagyok, honnan jöttem. Az üzlet első lépése itt, hogy jó kapcsolatot alakítson ki a vevővel. Ezt már megtanultuk. Ő sem beszéli perfekt az angolt, én meg pláne, de egész jól elpötyögünk. Árról az első 5 percben nem is esik szó. Hiába kérdezgetem, hogy „how match”, csak „cheep” rá a válasz. Miután jót beszélgettünk, már tudja rólam, hogy honnan tekertem idáig, s hogy holnap repülök vissza Európába, kemény 100 dirhamról indítja az alkudozást. Nyugat-Európában bármelyik ajándékboltban simán elkérnének ennyit egy ilyen pólóért, de ha akarnám, se tudnám megadni érte, s talán ez is hozzásegít, hogy most tényleg könnyedén tudom lefelé srófolni az árat. A harmincas ajánlatomról a srác dob egy hátast, de ez is nyilván része a kettőnk között zajló színjátéknak. A következő ajánlata 60 dirham. Az első lépcső mindig nagy, innen viszont már hosszú időbe telik lejjebb menni. Mi eddig legtöbbször meg is álltunk ennél, de mivel nyilván csak 40 pénzem van, így ezt most nem tehetem meg.

„35” – vágok vissza, de a srác megint keményen rázza a fejét. Ez a póló annál jóval többet ér – szerinte. Nekem viszont nincs több pénzem. Pár percnyi patthelyzet után, húzva a száját nagy nehezen kinyögi, hogy mivel bringás vagyok, s milyen hosszú utat tettem meg idáig, ezért csak nekem 50-ért odaadja. Ha lett volna 10 dirhamom, valószínűleg itt adtam volna fel, s vittem volna nagy boldogan a vörös színű marokkói kereszttel és arab felirattal ellátott pólót, de nem tehettem. Én kitartottam 35-nél. Egyre kínosabb lett a helyzet, a számok nem közeledtek egymáshoz. Pár perc után beleuntam az egész hercehurcába, elköszöntem, s visszamentem a térre, ahol Bimby már ki sem látszott az emberek gyűrűjéből. Körülbelül öten beszélgettek vele, hárman pedig a zászlóját nézték és írták alá. Amint megláttak, engem is barátként üdvözöltek. Bele is csöppennék a kinti beszélgetésbe, mikor a bazár felől kiáltásokat hallok: „Hey Hungarian”. Odanézek, látom, hogy az eladó az, akivel az imént alkudoztam, kezében a piros pólóval: „Nesze, negyvenért a tiéd!”.

Ezután már én sem ellenkezek, kifizetem az utolsó dirhamjaimat, csupán 3 db egyes maradt a pénztárcámban, amiért még másfél liter vizet sem adnak. No mindegy, most már megoldom Európáig!

Kevéssel odébb egy spanyol bringásba botlunk, aki szintén nagy örömmel üdvözöl minket. Ő most indul Marrakechből, s Alicante a célja. Láthatóan új itt még Afrikában, teljesen fel van pörögve a hely hangulatától. „Öregem, tombold ki magad, mert kint a pusztában ennél már csak rosszabb lesz” – mondjuk neki viccesen, de rutinos túrázó ő is, nem lehet elvenni a kedvét! Közös képek készülnek, majd megveregetjük egymás vállát, s elvegyülünk a hatalmas tömegben és a tér visszaadhatatlan hangulatában. Mert azt a hangulatot, ami este 8-tól a Jemaa-El-Fna téren volt, sem leírni, sem elmondani nem lehet.

9 óra után már teljes sötétség honol a városon, a forgalom viszont sokkal nagyobb, mint nappal. Az utcákon tolongnak az emberek, robognak a taxik és a riksák. Mi viszont kezdünk megfáradni, így a város széle felé vesszük az irányt. A fő utakat már jól ismerjük, csak arra kell ügyelnünk, nehogy átgázoljon rajtunk egy kivilágítatlan motoros, vagy taxis. Szerencsére szélesek és jó minőségűek az utak itt a városban. Kitekerünk Marrakech reptér felőli végére. Itt hatalmas építkezések folynak. Az utak és a közművek már készen vannak, a házakon még van mit építeni. Nem sokkal az út mellett egy köves pusztás területet választunk alvóhelyül. Nem egy túl jó hely, a főutak fényei még idevetülnek, kényelmetlen göröngyös a talaj, de nincs kedvünk tovább bolyongni. Hosszú forgolódás után, nagy nehezen elalszunk a kellemesen meleg esti szélben.

***

Másnap ¾ 7-kor, a Nappal együtt kelünk. Mielőtt bemennénk a reptérre, a szomszédos városrészen próbálunk valami italt venni. Dirhamunk már csak három van. A boltok többsége pedig zárva. Akik nyitva tartanak, azok pedig nincsenek éppen alkudós kedvükben. Először én próbálok egy Sidi Alit venni, de amint meglátja a fickó, mennyi pénzem van, rögtön veszi el a másfeles üveget, s kicseréli egy félliteresre.

Ezután Bimbyt küldöm be egy másik helyre, hogy próbáljon meg euróért venni valamit. A boltos először keményen ellenkezik, de társam is megtanulta a napok során, hogyan kell lyukat beszélni valakinek a hasába. Addig-addig nyüstöli az eladót valós és valótlan érvekkel (pl. mindjárt indul a gépem, a pénzváltók mind zárva vannak, nagyon szomjas vagyok stb.), míg végül rááll az üzletre, s ad egy kólát egy euróért.

A délelőtt nagy részét a reptéren töltjük, szétkapjuk a bicajokat s megreggelizünk. Itt derül ki, hogy miért kíméltek meg engem a sivatagi hangyák, miközben Bimbyt szétcsipkedték az éjszaka. Én ugyanis a fejem alá raktam a táskámat, amiben volt egy jó nagydarab bagett. Hemzsegtek benne a vörös kis állatkák!

A becsekkolással minden rendben megy, csupán a motozást végzik az európainál jóval nagyobb vehemenciával a biztonságiak. Szinte nincs olyan pont a testemen, amit nem fogtak meg. Az útlevélvizsgálat csakúgy, mint a bejövetelkor lassan, de rendben halad. Irány Európa!

Délután egykor már a kifutón áll a gépünk. Akárcsak az afrikai utakon, itt is rázós élmény a közlekedés, szerintem - ha még párszáz métert gurultunk volna – széthullik alattunk a futómű. A levegőben már minden simán megy. A vörös színű város házai után hosszan bámuljuk a sárga félsivatagot, a kicsiny falvakat, utakat, ahol egy hete megvívtuk túránk talán legnagyobb harcát.

Fél óra múlva már az Atlanti-óceán partvidékén szárnyalunk, s újabb fél óra után térképként terül el alattunk a Gibraltári-szoros. Visszaérkeztünk szülő-kontinensünkre. Ennyi megpróbáltatás után hatalmas megkönnyebbülés ez számunkra.

Összesen két órás repülőút után simán landolunk Madrid nagy repterén. Újra vissza kell állnunk a közép-európai időzónára, tehát – csakúgy, mint mikor Portugáliából érkeztünk – vesztettünk egy órát. Kissé fáradtan, de rutinosan összedobjuk a gépünket, s megindulunk a belváros felé.

Papíron mindössze 12 km a 3,2 milliós spanyol főváros közepe a reptértől, mi viszont ekkora táv után még mindig a rendezett, igényes kertvárosok között próbálunk egy szupermarketre találni, s elkerülni az autoviát. Kellemes 36°C van, amiben 26 nap után, már nagyon jól érezzük magunkat, s szívünk szerint azt kívánnánk, hogy soha ne legyen hidegebb. Lassan megvan a bolt, majd 20 km után a nyüzsgő belváros is. Madrid Európa egyik legéletteltelibb fővárosa, mely soha nem alszik. Az állandó mozgás és nyüzsgés a madridi élet elválaszthatatlan része. A széles, hibátlan minőségű, ráadásul árnyas sugárutakon persze mindez rendben, dugók nélkül zajlik. Elsőként a Plaza Castillát ejtjük útba, s megcsodáljuk az újváros hatalmas felhőkarcolóit. Innen forgalmas sugárúton száguldunk be a város szíve felé. A Kübelé-kút (Fuente de la Cibeles) óriási körforgalma, s a környező pompás épületek után a Puerta del Sol-on találjuk magunkat. Ennél beljebb már nem mehetünk. 10 utca torkollik Madrid főterébe, ahol a város legnagyobb metróállomása és a spanyol „0 kilométerkő” is található. Ez Spanyolország közepe! Nekünk azonban jobban tetszik a közeli Plaza Mayor, mely az óváros szíve. A kis tér környékén nyoma sincs gépjárműforgalomnak, csak hangulatos kiülős helyek és térkővel borított kis utcácskák mindenfelé. Bár fáradtak vagyunk mindketten, s alig várjuk, hogy végre otthon lehessünk, Madrid mégis gyorsan belopja magát a szívünkbe. Este 8-körül már a királyi palota előtti téren nézelődünk. Az épület – az őröket leszámítva – nagyban hasonlít a londoni Buckingham palotához. Bimby kap egy defektet, amit a közeli hangulatos téren gyorsan kijavítunk, majd – mielőtt a Nap lebukik – gyorsan elhagyjuk a várost. Nem megyünk messzire csupán 6-km-re lévő erdős külkerületbe, melyet már a palota melletti térről kinéztünk magunknak. Az egyik közeli kisváros hangulatos utcáin bolyongva találunk egy jó boltot. Itt az utcákat európai nagyvárosokról nevezték el, s megtaláljuk a „Callé Budapest”-et is. Holnap este már ott leszünk! Szállással végre nincsen gond, olyan nyugis helyet találunk, amiről Marokkóban csak álmodtunk. Meg is jegyezzük, hogy a Földközi tenger túlpartján még távol mindentől is hemzsegtek az emberek, nem volt egy nyugodt percünk sem, itt pedig alig 6 kilométerre egy 3 milliós főváros centrumától sehol egy lélek. Végre nyugodtan kipihenhetjük magunkat!

***

Túránk huszonnyolcadik és egyben utolsó napján is szép napos reggel köszönt ránk, akárcsak az előző huszonheten. Bevásárlás után visszatérünk a belvárosba, s mivel gépünk csak este indul, folytatjuk a városnézést, ahol tegnap abbahagytuk. A palota előtt viszont hosszú sor kanyarog. Szerdán ingyenesen lehet látogatni. De nincs kedvünk órákat itt tölteni, majd egyszer máskor inkább. Helyette megnézzük a város két leghíresebb katedrálisát, a Nagy Szent Ferenc királyi templomot és az 1993-ban épült ennél is nagyobb Almudenai Miasszonyunk katedrálist. Ezután az óváros utcácskáin kerekezünk, melyek még reggel jóval kihaltabbak, mint tegnap este voltak. Megcsodáljuk a Városháza és a Torre y Casa épületegyüttesét a Plaza de la Villán, majd a méltán híres Prado képtárhoz hajtunk. Sajnos itt is eszméletlen hosszú sor fogad, s bár bevallom nagyon érdekelt a kiállítás, még sem akarom az utolsó napot egy többórás sorbaállással elrontani. Madridba még úgy is vissza kell jönni egyszer! Inkább a „madridi Városliget”, a Retiro park felé vesszük az irányt. A kerítéssel körbezárt roppant igényes zöld terület tavaival, ligeteivel méltán felkapott. A mászkálás megunva elhenteredünk a hibátlanul nyírt, öntözött zöld pázsitszőnyegen, s élvezzük, hogy senki nem jön oda hozzánk, nem kér a vizünkből, nem akar eladni ócska kalapokat, ékszereket és pláne nem akarja ellopni a cuccainkat. Most látjuk igazán mekkora érték a nyugalom.

Délután kettőkor aztán búcsút intünk a spanyol fővárosnak, s a reptér felé vesszük az irányt. Elhaladunk a madridi bikaviadal-aréna mellett, mely – csakúgy, mint az andalúziai arénák – tágas és pompás épület. Visszafelé könnyebben és gyorsabban haladunk, ráadásul szinte végig lejt az út, így nem kell egy óra, s már újra a terminál előtt vagyunk. Kulcsokat, kartont, folpackot újra előszedjük, s becsomagolunk mindent.

Hosszú, várakozással töltött órák után este fél 9-kor elhagyjuk Madridot. Utoljára pillantunk le az Ibériai-félsziget dombos, sárga tájaira, nemsokára már sötétben suhanunk hazánk felé. 3 órás út után landolunk Ferihegyen. Alapjában véve kellemes, de nekünk kicsit hűvös itt az este. Míg csomagjainkra várunk, az egyik srác halkan megjegyzi mellettünk: „Tizenkét nap után, de jó végre itthon”. Nem állhatom meg, hogy meg ne jegyezzem, hogy én 27 napja nem láttam hazám földjét, majd viccesen hozzáteszem: „és 6 kilóval vagyok könnyebb, mint mikor elmentem”. Ráadásul milyen 4 hét volt ez! Nem csoda, hogy így visszatekintve Marokkóban napról napra jobban hiányzott nekem az otthon. Amíg Spanyolországban végig a túra lázában égtem, hat lóval sem lehetett volna kizökkenteni, addig a túra végén már egyre többet gondoltam arra, hogy milyen jó hely az a Magyarország, s milyen jó lesz újra együtt családi körben beszélgetni az itt megélt nem mindennapi kalandokról, s szövögetni a következő terveket.

Már lassan éjfélt üt az óra mire kézhez kapjuk a csomagokat, kómásak vagyunk, s Bimby bele is vág késével a karjába, miközben a kábelkötegelőket vágja le a bringájáról. Ezt már Tomi is eljátszotta egyszer Ferihegyen. Hajnali fél egy körül kitekerünk Budapest kihalt, hűvös utcáira. Kemény tempót diktálok, se szél, se forgalom, se lámpa. Ilyenkor lehet közlekedni a városban. Hazakísérem Bimbyt Budafokra, majd az utolsó 7 km-t már egyedül teszem meg lakihegyi egész nyáron üresen álló otthonunkig. Hiába értem haza, még nem vagyok otthon. De úgysem lennék most túl jó társaság, egész napos pörgés után, így hajnali 2-kor. Kialszom magam, s holnap indulok vonattal Veszprémbe, ahová jön elém Dia, s együtt megyünk Pápára Petihez. Remélem, még megismer a kisfiam!

 

Végszó

            Nagyon kétarcú volt az ez a túra. Egyrészt könnyű volt, hiszen még soha életemben nem tekertem ennyit hátszéllel, másrészt viszont kegyetlenül nehéz, hiszen hegyekből, emelkedőkből, hágókból is bőven jutott. Portugáliában és Spanyolországban olyan kerékpáros jólétbe kerültünk, melyhez hasonlót talán Svájcban, vagy Skandináviában élhet át az ember. Csodás tájakon, biztonságos utakon kerekeztünk, szinte minden kilométer élmény volt. Akár a tengerparton, akár a hegyekben tekertünk mindenhonnan a rendezettség és a jólét köszönt vissza ránk. Így feküdtünk le egyik este, s másnap már egy teljesen más világban ébredtünk. A marokkói szakasz eleje nem igazán a kerékpározásról szólt, hanem ennél magasabb rendű szükségletről: a „túlélésről”. Európában nyugodtan, békében, jó hangulatban teltek a napjaink, csak arra kellett ügyelnünk, hogy mindig teljesítsük a távot, Afrikától viszont megtanultuk, hogy hogyan kell kiállni önmagunkért és egymásért. S jöhetett bármi, mi megharcoltunk azért, hogy tartani tudjuk a tervet, és sikerüljön véghezvinni azt, amiért idejöttünk. Tomi szinte teljesen egyedül végigcsinálta az a hercehurcát, ami a kirablása után történt, s Bimby sem esett szét egy percre sem. Idén nem csak testben volt rendben, hanem lelkileg is sokat erősödött. Nem tudom, hogy mennyire játszik közre ebben a tavaszi kemény sorozat, de hiszem, hogy ez adta meg neki az alapot mindehhez. S végre volt önbizalma angolul beszélni (no azért nem vitte túlzásba), tudott alkudni, s bármit rábíztunk, mindig elintézte. Nem adta fel a küzdelmet még túránk legkeményebb szakaszán, Marrakech előtt a félsivatagban, 43 fokban sem. A sok-sok megpróbáltatás után mind testileg, mind pedig lelkileg megfáradva érkeztünk az Atlasz-hegység lábához, de egy pillanatra sem fordult meg a fejünkben, hogy bárhol is a könnyebb utat válasszuk, pedig itt már bőven lett volna rá lehetőségünk.

Azt nem mondhatjuk, hogy a túra minden percét, minden pillanatát élveztük, viszont abban biztos vagyok, hogy mindenkinek egy olyan élményt nyújtott, melyről még az unokái is hallani fognak. Egy szó mint száz, ami történt megtörtént, s ez a túra így volt kerek a maga csalódásaival, nehézségeivel csakúgy, mint szépségeivel és katartikus élményeivel. Aki nem hiszi, csinálja utánunk!

Tetszett a beszámoló?

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

© 2018 Két keréken a Nagyvilágban

Keresés

logo1

Túrabeszámolók

Tovább a hegymászós oldalra

Hegyi logo2

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.